Kovács Krisztián
2020. január 7. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 8. – Raymond Chandler: Hosszú búcsú

A hard boiled műfaj egyik keresztapja, a modern krimi tragikus sorsú hercege több, mint 60 évvel ezelőtt távozott az élők sorából, hatása a mai napig érződik a bűnügyi irodalomban; nincs ember Michael Connelly-től Jo Nesbo-ig, aki ilyen-olyan formában ne építette volna be saját írói művészetébe mindazt, amit Chandler hagyományozott választott műfajára. Nagyon könnyű lett volna idecitálni a szerző legelső, 1939-ben megjelent regényét, az Örök álmot, hiszen ezt vélhetően – a Humphrey Bogarttal készült filmadaptációnak is hála – talán mindenki ismer, ugyanakkor nem ez az a mű, mely a legtöbbet árul el írójáról.

Chandler viszontagságos életével részletesebben is foglalkoztunk már az oldalon, ugyanakkor a sajnálatos módon meglehetősen vékonyka életművében akad olyan mű, mely még az életrajzi krónikáknál is hatásosabban, és látványosabb módon mesél erről a nem mindennapi íróról, aki törekvésével vadonatúj alapokra helyezt a krimiirodalmat. Íme tehát egy regény, mely sokkal több, mint bűnügyi regény, mely egy élet és egy társadalom álságos hanyatlásának meséje, és melyről még olyan irodalmi nagyságok is elismerősen szóltak, mint William Faulkner, John Steinbeck, vagy Ernest Hemingway. Világirodalmi krónikák sorozatunk hetedik részében Raymond Chandler regénye, a Hosszú búcsú.

Raymond Chandler: Hosszú búcsú

Egy keserves záróakkord

Bár a Hosszú búcsú nem Chandler utolsó műve, mégis egyfajta karrierösszegzés, a legkomplexebb, legtöbbet markoló regény az író meglehetősen rövidke pályafutásában. Chandler már az 1930-as években számtalan novellával jelent meg a kor egyik legfelkapottabb bűnügyi irodalmi magazinjában, a Black Mask-ben, 1939-es első teljes regénye pedig – mely magyarul A hosszú álom, és az Örök álom címen is megjelent – egyértelműen feltette a ponyvairodalom térképére. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Chandlert maximum irodalmi témáinál fogva titulálhatjuk ponyvaírónak, ha megvizsgáljuk művei stilisztikáját, egyértelműen érződik egyfajta tudatos, az irodalmi nyelvezet magasabb regisztereinek való megfelelni akarás.

Chandler az 1940-es éveket, valamint az 1950-es évek elejét Hollywoodban töltötte, ahol jól menő forgatókönyvíróvá képezte magát, mellette pedig néhány évente kiadott egy-egy újabb Philip Marlowe-regényt. Ebbe a sorba illeszkedett 1953-ban a Hosszú búcsú, mely töménységével, hosszával, témájával az addigi legérettebb, és legérzékenyebb alkotása lett. Chandler korábban sem ódzkodott tőle, hogy önéletrajzi ihletésű, vagy még inkább önreflexív elemeket pakoljon a regényeibe, a Hosszú búcsú viszont éppen ezek miatt sokkal inkább tűnik egyfajta vallomásnak, semmint kriminek, mégis mindkét módon működőképes, és éppen kettősségének hála megmutatta azt is, hogy milyen távlatokban lesz érdemes gondolkodni a bűnügyi irodalom jövőjében.

Raymond Chandler

A két iszákos énem

Chandler sosem vetette meg az italt, életmódja talán hozta is magával, hogy olykor-olykor a munkával töltött éjszakák legfőbb katalizátoraként az alkoholt használta, de az 1950-es évek elejére mindez masszív és végzetes alkoholizmussá fajult, melyre nagy lapáttal tett rá az a tény is, hogy szeretett felesége, aki a legnehezebb időkben is kitartott a nehéz természetű író mellett, végzetes betegségtől haldoklott. Ezek az élmények a Hosszú búcsú megírását nem egyszerű munkává, vagy művészi törekvéssé, sokkal inkább terápiává, vagy meneküléssé tették, ahol nem csupán a szerző jelenik meg több különböző, mégis valahol egybefolyó szerepben, de még saját környezete is.

A történet középpontjában az idősödő Marlowe nyomozó áll, aki barátságot köt az iszákos Terry Lennox-szal, és segít a férfinek külföldre szökni, mikor azt a hűtlen, és nimfomániás, ám tehetős felesége brutális meggyilkolásával gyanúsítanák. Marlowe-t innentől gyakorlatilag elnyeli a hollywoodi arisztokrácia mélye, és maga is megismerkedik a csillogó felszín alatt rothadó tehetős réteg borzalmasan kiüresedett mindennapjaival. Ekkor találkozik egy megbízás nyomán Roger Wade-el, a luxusban élő – és szintén agresszív alkoholista – bestselleríróval, és keveredik bele egy különös, és végzetesnek tűnő szerelmi háromszögbe.

A Hosszú búcsú első kiadása

Egy tipikusan nem tipikus krimi

Már a felütésből is érződik, hogy nem szokványos bűnügyi történettel van dolgunk, emiatt a Hosszú búcsú talán krimiként kevésbé is működik, szerkezete maga a bűnügy kapcsán meglehetősen töredezett, sokkal inkább átfogó és rendkívül elkeseredett társadalmi tabló ez, annak viszont korát meghazudtolóan friss, és kíméletlen. Chandler éles társadalomkritikával ábrázolja a kaliforniai elit felszínes, és a csillogáson túl unalmasan hazug; drogmámorban, korrupcióban, és alkoholgőzben fuldokló mindennapjait, ahol mindenki emberi roncs, akit ráadásul nem a társadalmi szerepe, hanem saját gyarlósága tett azzá.

A Hosszú búcsú ezen túl reflektál a második világháború utáni beilleszkedés zavaraira, az ott szerzett traumákkal való szembesülésre, de tulajdonképpen mindenről és mindenkiről véleményt nyilvánít, aki csak meghatározta a regény írójának életét is. Chandler az írói lét ihletválságáról, az alkoholisták ellentmondásos érzelemvilágáról, a hollywoodi elit gyógyszermániás egészségügyi szolgáltatásairól, de még a rendfenntartók korrupt nemtörődömségéről is bizonyítványt állít ki, aminek köszönhetően száraz és szikár történelmi tablót állít fel az 1950-es évek Amerikájáról.

Illusztráció a regényhez

Önmagamban kétszer, és háromszor

Chandler önmagát három különböző alakban írta bele a történetbe. Egyrészt ott van a saját múltjával, és választott jelenével megbékélni képtelen Terry Lennox, aki szíve szerint inkább menekülne minden elől, ami körülveszi. Aztán az új „barát”, Roger Wade, aki magában hordozza a szerző írói énjét, azé az alkotó emberét, aki retteg tőle, hogy az ihlet egyszer cserben hagyja, és aki alkoholba fojt minden ingert, melyet a lelke képtelennek tűnik feldolgozni. És persze ott van maga Philip Marlowe, jó ismerősünk, aki szintén kicsit más ebben a műben, mint a korábbiakban. Marlowe magatartása és alakja itt már némileg utal a megöregedésre, és arra a magányra, mely az időskorban vár majd őrá is, mikor el kell temesse szeretett feleségét.

Marlowe szürke, és egybefolyó napjai egyben Chandler félelme a jövőtől, amikor már nem lesz mihez ragaszkodni, amikor egyik ügyfél – vagy épp egyik könyv – jön a másik után eredménytelenül, és főleg tét nélkül. Ez a stílus, és ez a téma már-már zavarba ejtő kritikája a detektívregények Dashiell Hammett és John M. Cain által felállított romantikájának is, amit Chandler itt egyetlen regénnyel zúz darabokra, ez a különös melankólia pedig óriási hatással lesz majd a különösen a 80-as évektől napjainkig formálódó modern krimiirodalmi mozgalmakra.

Az Elliott Gould nevével fémjelzett adaptáció

Hosszú búcsú távoli hatásokkal

A Hosszú búcsú éppen azért olyan különleges a krimi műfajban, mert úgy tud krimi lenni, hogy közben végletesen kitágítja a műfaji határokat, és bemutatja azt, hogy egy bűnügyön belül mennyi különböző társadalmi, és a közbeszédet folyton meghatározó témáról lehet mesélni. Chandler ráadásul pattogó, rendkívül ritmusos párbeszédei, és szikár leírása miatt jóval elegánsabban öregszik, mint kortársai, így a Hosszú búcsú manapság is üde, és rendkívül olvasmányos mű maradhatott, mely magán hordozza a szerző életművének központi gondolatiságát. Chandler maga mindig ódzkodott tőle, hogy ponyvaírónak titulálják, sokat is tett érte, hogy ne így legyen (megírta többek közt a The Simple Art of Murder című ponyvakritikai munkáját, mely manapság is irányadó szakmai tanulmánynak számít), de alighanem épp a Hosszú búcsú volt az, mely 1953-ban végleg kirángatta a műfajt a ponyva ragadós címkéje alól.

A regény idehaza Elkéstél, Terry! címen is futott, 1955-ben pedig elnyerte a krimi legrangosabb kitüntetését, az Edgar Allen Poe-díjat, azt pedig szinte felsorolni is nehéz, hányan hivatkoztak rá az elmúlt évtizedekben. A teljesség igénye nélkül utalt rá műveiben Greg Iles, Harry Bosch kitalálója, Michael Connelly, de megjelent a Star Trek: The Next Generation című szériában, sőt, a kultikus képregényíró- és rajzoló, Frank Millert is ez ihlette meg népszerű sorozata, a Sin City 1991-es első kötetének címében is. Egy ilyen szerteágazó utóélet alighanem önmagáért beszél, és csak megerősíti azt, amit egy korábbi cikkben írtam Chandlerről, aki nem csupán újító volt, író és irodalmár, de a krimiirodalom ikonikus hőse is egyben.