Kovács Krisztián
2019. szeptember 10. | Becsült olvasási idő: 6 perc

5 képregény, mely bizonyítja, hogy a képregény is lehet komoly irodalom

Gyakran hallani, hogy manapság már a képregényeket tekintik a „kilencedik művészetnek”, ugyanakkor a kultúra egy olyan ágazatáról beszélünk, mely nem csakhogy a legfiatalabb az összes közül, de megfelelően későn érkezett ahhoz, hogy egy már végletekig kisimult terminológiába kelljen beleilleszkednie, ráadásul az alapjait a pornó és a szuperhősök jelentették, vagyis egyáltalán nincs könnyű dolga, amikor meg kell mérettetnie a képregény-vajon-irodalom-e című örökbecsű tárgykörben.

1986-ban megjelent Alan Moore legendás Watchmen – Az őrzők című sorozata, mely egészen új színezetet adott a képregények értékelésének és értelmezésének. A minden létező díjat begyűjtő alkotást beválasztották minden idők 100 legjobb angol nyelvű regénye közé, ez az esemény pedig vízválasztó abból a szempontból, hogy némileg elmosódhasson végre a képregényeket a komolyanvehetőségtől elválasztó vékonyka határvonal. Az azóta eltelt közel három és fél évtized aztán már számtalan olyan alkotást sorakoztatott fel, melyek végérvényesen bizonyították, hogy a képregényeket igenis lehet, és kell is komolyan venni.

Képregény, mint komoly irodalom

Maus

„A hátsó borító fülén az egér képe három teljesen különböző interpretációban jelenik meg: az antropomorf főhős egy ijesztően nagy patkányt tart a kezében, mögöttük pedig Mickey egér vigyorog kivetítve. A képregény így, az utolsó oldal után még hozzáteszi az összkép gondolatvilágához azt, hogy bizony egy adott jelenséget, embert vagy eseményt rendkívül eltérő módokon lehet elbeszélésbe foglalni. Art Spiegelman műve antropomorf figuráival látszólag magasan elrugaszkodik a földtől, ám valójában pont ezáltal nyitja meg maga előtt az átlagosnál jóval valóságosabb összhatás megteremtésének lehetőségét. Mert a Maus szól a népirtásról, a II. világháborúról, a holokauszttúlélőkről, apákról, fiúkról és házasságokról egyaránt, viszont amit leginkább képvisel, az nem más, mint az őszinte történetmesélés.” (Tovább a teljes cikkre –>)

Maus

Scalped

„A széria zsenialitása ugyanakkor nem kis részt pont abban rejlik, ahogy a karaktereket egyre jobban elmélyíti, és még a legvadabb, legőrültebb, leggyilkosabb állatokban is megtalálja, és megmutatja az embert, ritka heves érzelmi reakciót csalva ki az olvasóból. Mert látjuk az életet tönkretett tragédiát, a feldolgozhatatlan keserűséget a vak, mindent elpusztító gyűlölet és bosszúvágy mögött, a nemes, megváltást kereső jó szándékot a végtelen magasnak tetsző hullahegy emelése mögött, és bár ettől ezek a szereplők még ugyanúgy állatok maradnak, csakhogy már meg tudjuk érteni, hogy miért teszik mindazt a gusztustalanságot, amit tesznek. És ez kurvára nem jó érzés.” (Tovább a teljes cikkre –>)

Scalped

Ghost World

„A képregényt Clowes nem csak írta, hanem rajzolta is, és az arcok egy-egy aspektusát már-már karikatúraszerűen eltúlzó, és a dinamikus ábrázolást rendre elkerülő vonásai nagyszerű leképezései a főszereplők sajátos, zárt világának. Ugyanilyen hatásos a színezés is: a fekete és a fehér közti átmenetet nem a szürke árnyalatai, hanem a halványzöld szolgáltatja, egyedi hangulatot kölcsönözve Enid és Rebecca történetének, és egy olyan sajátos nézőpontot nyújtva, amilyennel ők látják a környezetüket. A Ghost World viszonylag lassan indul be, és tereli a témát a tinédzserek látszólag tartalmatlan beszélgetéseiről az igazi érzelmek felé, de amikor azok végül eluralkodnak, akkor a képregény minden igényt kielégít. Az utolsó oldalakon Clowes gyönyörű metaforáját nyújtja a felnőtté válásnak, felelősségvállalással, egy lehetőség elúszásával, egy álom megvalósításával, és egy barátság megindító lezárásával. Kell ennél több?” (Tovább a teljes cikkre –>)

Ghost World

Blankets

„Ha a Blanketsnél szigorúan csak a történetet nézzük, nem több egy coming-of-age sztorinál vagy egy Bildungsromannál, azaz magyarul fejlődéstörténetnél – ezúttal a közép-nyugati Amerika kemény téli időszakában. A fundamentalista keresztény családban nevelkedő Craig a tinédzserkor ismerős helyzeteivel néz szemben: kiközösítés, a szülő felsőbbrendűségének megkérdőjelezése, saját képességeink felfedezése, és persze az első szerelem. A Blanketsben az utóbbi a hangsúlyos: egy keresztény télitáborban ismerkedik össze Craig és Raina, a majdnem 600 oldalas képregényben az ezt követő időszak, szerelmük beteljesedése bontakozik ki. Thompson szerint képregénye azért lehetett sikeres, mert szembe ment az akciódús szuperhős történetekkel és a nihilista, szarkasztikus “alternatív” képregényekkel. A Blanketsben ő valami romantikusabbat, ártatlanabbat, emberibbet mutatott.” (Tovább a teljes cikkre –>)

Blankets

Daytripper

„Véleményem szerint ez a mű egy olyan buddhista koan, ami nem tudja magáról, hogy az. A képregény csupán egy darab kérdést tesz fel az olvasónak, a papír és tinta médiumán keresztül. Igazán élsz-e? Mármint nem biológiailag, hanem, hogy élsz-e? Megéled-e és értékeled-e az életet. Ajándékként, vagy küldetésként fogod fel? Sodródsz az árral, avagy irányítod az életed? Ezekre a kérdésekre több száz éve keresik a tökéletes választ. Válasz nincs. Az olvasó lesz az, aki majd magában választ talál önmaga kérdésére. Bras halála a képregényben a kérdést úgy teszi fel, hogy tudod-e annyira teljesen élni az életed, hogyha akármely percben meghalhatsz, akkor is azt tudnád mondani, hogy teljes életet éltem. Minden történet a maga módján komplex, de mégiscsak akkor lesz teljes a történet, hogyha az összes számot elolvassuk és reinterpretáljuk a cselekmény egészét. Önreflexió nélkül is érdemes olvasni a művet, mert önmagában is nagyon jó történet. De mégis inkább azoknak az embereknek ajánlom a képregényt, akik egy kicsit többet várnak a képregényektől, mint ovulálni azon, hogy a Pókember végre megint a Marvel tulajdona (is), és hogy Michael Bendis már régóta nem önmaga.” (Tovább a teljes cikkre –>)