• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!

Képregény

A Dűne képregény olyan sivár, akár az Arrakis homoktengere – Könyvkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Kevés olyan sci-fi regény akad, amely jobban elbírná, vagy még inkább indokolná a képregényes formátumot, mint Frank Herbert zseniális Dűnéje. Minden idők legkelendőbb sci-fi könyve nem csupán a műfaj válasza a Gyűrűk Urára (egyébként sem hiszem, hogy feltétlenül megállná a helyét az összehasonlítás), de az egyik azon tételek listáján, ahol szerkesztők előszeretettel gyűjtik csokorba a megfilmesíthetetlen műveket. Nos – mondom ezt úgy, hogy szerintem az 1984-es David Lynch-filmnek is megvan a szépsége – Denis Villeneuve most bizonyította, hogy Herbert királydrámája sem megfilmesíthetetlen (kritikánk róla ITT, valamint ITT), így aztán érdeklődve vártuk, megugorja- e a lécet a képregényadaptáció is. Sajnos azt kell mondjam, utóbbi épp abban hibázik (vagy épp azon spórol?), amit Villeneuve képes volt hozzáadni az alapanyaghoz, a végeredmény pedig így egy korrekt, ám lelketlen feldolgozás lesz.

Dűne-képregény

Dűne-képregény

Pedig valóban, a Dűne szerteágazóan komplex története, mély filozófiája, szociológiai, ökológiai, politikai vagy pszichológiai eszmefuttatásai, a milliónyi belső narráció gyakorlatilag predesztinálják arra, hogy valaki fogja, és a szövegeket beleszuszakolja a képregényes panelekbe. Igen ám, de itt jön ki a különbség a regény formátuma és adottságai, valamint más műfajok sajátosságai közt. Ami ugyanis leírva tökéletes, okvetlenül igényli a feldolgozandó közeg formanyelvét ahhoz, hogy megálljon a lábán.

Ezért lett nagyszerű Villeneuve filmje, mert itt-ott hozzányúlt az alapanyaghoz, variált a narráción, a karakterek expozéján, és némileg szabadon bánt a vizualitással, miközben megőrizte Herbert regényének lassan csordogáló történetvezetését és összetéveszthetetlen atmoszféráját. Előzetesen kicsit tartottam tőle, hogy az apja irodalmi örökségével előszeretettel kufárkodó Brian Herbert, és állandó harcostársa, Kevin J. Anderson mit süt majd ki, és sajnos a félelmeim beigazolódtak: a Dűne képregény ugyanis épp olyan fantáziátlan, mint egyik-másik Herbert-Anderson előzménykötet, és minden, ami jó benne, még magától Frank Herberttől származik. És ez most nem dicséret.

A két alkotó Patricia Martín és Raúl Allén illusztrátorokat hívták segítségül a regény adaptálásához, és a végeredményből arra tudok következtetni, hogy végig ott álltak felettük a rajzasztal fölé görnyedve, hogyha akad is bármiféle egyedi gondolatuk az ábrázolásmód tekintetében, azt még idejekorán kigyomlálhassák a végső változatból. Rosszindulat, tudom, de a meglehetősen középszerű és biztonsági játékra törekvő kompozíciót látva nem tudok mást elképzelni, mert a két alkotó Valiant-ban megjelent műveit látva érezni, hogy nekik azért bőven akad vizuális fantáziájuk, ha valaki nem kényszeríti a kezüket ilyen erős kontrollra. Persze, tudom, hogy a Dűne mára márkanév lett, ezért Herbert és Anderson sem kockáztathatott, ellenben jelen formájában tökéletesen felesleges volt feldolgozni minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fijét.

Dűne-képregény

Dűne-képregény

Az összhatás egyébként első pillantásra nem rossz, a kötet szinte betűre pontosan követi az alapművet, nyilván a forma miatt számos belső és leíró narrációt alaposan megvágva, vagy egyszerűsítve, ez azonban épp a visszájára sül el. Így ugyanis sok helyütt épp a magyarázat sikkad el, a Herbert által megálmodott szereplők skiccekké és steril arcokká válnak, vagyis épp a történet mozgatórugói sínylik meg az egyszerűsítést. Értem a szándékot persze, de emiatt az, aki a regényt kihagyva azért veszi a kezébe a képregényt, hogy megismerkedjen Herbert világával, jó eséllyel egy katyvaszba csöppen majd, ahol épp a lényeg sikkad el. Még azt mondom, ez sem lenne feltétlenül gond, ha legalább a vizualitás kipótolná a szerzőpáros tollának áldozatul esett hézagokat, és itt jön ki a kiadvány legnagyobb hibája. A Dűne világa, még az Arrakis végtelen homoktengerei is számos lehetőséget adnak egyedi vizuális megközelítésre. Láttuk is a filmben, hogy Villeneuve miként volt képes életre kelteni ezt a látszólag élhetetlen világot, hogy az ember szinte az arcán érezte a bőrét karistoló, szélfútta homokszemeket. Martín és Allén rajzai ellenben olyan sterilek, hogy az egy idő után egész egyszerűen elidegeníti az olvasót.

A Dűne ennél részletesebb, talán némileg absztraktabb, kevésbé nyilvánvaló vizuális megközelítést kívánt volna (nem hiába gondolkodott annak idején Alejandro Jodorowsky is Moebius-ban és H. R. Giger-ben). Herbert és Anderson nagyot akartak markolni, és egy olyan képi formanyelvet alkotni, amit a lehető legszélesebb közönség képes értékelni, épp csak azzal nem számoltak, hogy ez egyáltalán nem áll jól a Dűne világának.

A végeredmény így lélektelenül csupasz lett, amit megállapítva már csak azt nem tudom eldönteni, hogy végülis kinek szánták az alkotók a képregényt? Ha új rajongókat akartak toborozni, akkor miért gyomláltak ennyit a leíró részeken, ha pedig a Dűne-fanatikusoknak szánták, miért nem mertek bátrabbak lenni a vizualitás tekintetében? A mindenkinek megfelelni akarás sajnos oda vezetett, hogy a képregényadaptáció lényegében két szék közt a pad alá zuhant.

Dűne-képregény

Dűne-képregény

Egy szó, mint száz, a Dűne képregény teljes mértékben korrekt iparosmunka, és se több, se kevesebb. Nem ad hozzá az alapműhöz, gépiesen, kisebb-nagyobb megszakításokkal eldarálja ugyanazt, nem használja ki a formában rejlő lehetőségeit, emiatt totális pazarlásnak tűnik még akkor is, ha egyébként a GABO kiadványa rendkívül igényes a keménytáblával, a védőborítóval és a papírral… nyilván a belbecsről már nem ők tehetnek.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a további kötetekben látunk-e majd változást, bár sorozatról lévén szó, miért kockáztatná bárki a vizuális koherenciát annak érdekében, hogy valami izgalmasat nyújtson? Így ugyanakkor továbbra is azt tudom mondani, ha érdekel a Dűne világa, vedd a kezedbe Frank Herbert eredeti regényét.

Kapcsolódó cikkek

Világhírű fantasy szerző adaptálja filmre William Golding Legyek Uráját

Az 1963-as, és 1990-es változat után ismét jó kezekben az adaptáció.

Bűn és bűntelenség – Az amerikai noir Olaszországban éled újjá

Az Anagram Comics új kötete telitalálat a műfaj szerelmeseinek.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. november 30.

    Bűn és bűntelenség – Az amerikai noir Olaszországban éled újjá

    Az Anagram Comics új kötete telitalálat a műfaj szerelmeseinek.

    • 2021. október 29.

    Jack Kirby képregényben emlékezett meg az 1956-os magyar forradalomról

    Amerika kapitány atyja sajátságos módon állított emléket a hősöknek.

    • 2021. október 5.

    10 nagyszerű regény, melynek létezik képregényváltozata is

    Avagy klasszikus regények, melyeket a képregényipar is felfedezett magának.

    • 2021. augusztus 31.

    Neonfényű nyomor William Gibson nyomdokain – 9 lenyűgöző cyberpunk képregény

    Egy látványos irodalmi stílus, csupa vizuális remekművel.