Kovács Krisztián
2021. március 25. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

A képregényművészet William Blake-je – Jack Kirby, az aranykori úttörő

Ha a Marvelről beszélünk, általában mindenkinek Stan Lee neve ugrik be, ami alapvetően nem véletlen, a 95 évesen elhunyt író és szerkesztő óriási szerepet vállalt az amerikai képregénypiac fellendülésében, és termékeinek elterjedésében, miközben emblematikus szuperhősök születtek a felügyelete alatt, ráadásul túl a kilencvenen sem rest az általa teremtett hősökről szóló filmadaptációkban szerepet vállalni. A Marvel név azonban nem egyetlen embernek hála cseng ma olyan jól, ahogy.

A Martin Goodman által 1939-ben alapított céget, a világ egyik legnagyobb képregénykiadó vállalatát azonban nem önállóan ő, hanem egy sor kiváló művész emelte a kortársai fölé, mint minőségben, mind kreativitásban, ennek a körnek pedig olyan a képregényrajongók által félistenként tisztelt alakok voltak a tagjai, mint a nemrég elhunyt Steve Ditko, John Buscema, John Romita, Gil Kane, vagy épp jelen cikk tárgya, a legendás Jack Kirby.

Jack Kirby (1917-1994)

A kezdet kezdetén

Az 1917-ben New Yorkban született Kirby tehetsége bár korán megmutatkozott, sosem tanulta a szakmát, egészen a kezdetektől autodidakta módon képezte magát. Számtalan munkahelye közül az egyik Will Eisner cégénél volt, bizony, képregényfanoknak nem véletlenül ismerős ez a név, manapság a róla elnevezett Eisner-díjjal jutalmazzák az év legjobb képregényét. 1940-ben, mindössze 23 évesen a Timely Comicsnál találkozott össze Joe Simonnal, akivel mintegy játékos háborús (ellen)propagandaként (ha van egyáltalán ilyen kategória) megalkották az Adolf Hitlert is kiütő, emblematikus alakot, és a modern képregényhősök prototípusát, Amerika kapitányt.

Steve Rogers alakja mintegy allegóriája a Harmadik Birodalom által bekebelezett országoknak, hiszen csenevész, beteges fiatal srácról van szó, aki egy laboratóriumi kísérletnek hála szupererőre tesz szert, és szembeszáll a nácikkal. Ennél világosabb képregényben kódolt üzenet nem igazán létezett akkoriban, a zsidó családból származó Kirby a maga csendes módján így buzdított ellenállásra mindenkit a hitleri Németország tervei ellen. Noha ez hozta meg számára az áttörést, és ennek köszönhetően, mint képregényrajzoló tűrhető jövedelemre tett szert ahhoz, hogy fenntartsa magát, Kirby mégis elfordult a szuperhős tematikától, és lényegében minden egyéb műfajba belekóstolt.

Milliós példányszámban elkelt romantikus és westernképregényeket alkotott, kipróbálta magát a sci-fi és a krimi műfajában is, ám miután saját kiadót alapítottak Joe Simonnal, egyre inkább kiéleződtek a kettejük közti ellentétek, így végül Kirby kilépett a formációból.

Kirby (jobbra) és Joe Simon a pályájuk elején még a Timely Comics-nál

Stan Lee „fegyverhordozójaként”

Kissé talán erős megfogalmazás, tudom, holott máig nem tisztázott, hogy a manapság is töretlen népszerűségnek örvendő karakterek pontosan kinek a fejéből is pattantak ki. Ami biztos, hogy a Simonnal történt üzleti szakítást követően Kirby visszakerült az akkor már Marvel Comics néven futó kiadóhoz. Úgy adódott, hogy főnöke az a Stan Lee lett, aki kezdőként épp az ő keze alá kellett, hogy dolgozzon hosszú évekkel korábban. Nem tisztázott, hogy vajon ez a furcsa helyzet, vagy a kettejük tökéletesen eltérő személyisége közt később kiéleződő ellentét vezetett-e végül arra a pontra, amit ma már jól ismerünk, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a felállás is sokban hozzájárult mindehhez. Lee kiváló író volt, szárnyaló fantáziával, mindemellett a képregénypiac egyik legnépszerűbb arca közvetlen és extrovertált viselkedése miatt. Hamar megismerte és befogadta a képregényrajongók köre, már nem csak egy név volt a borítókról, melyek az újságos standoknál visszaköszöntek a fiatalokra.

Kirby ugyanakkor tökéletes ellentéte volt, legalább olyan zsigeri kreativitással megáldott igazi háttérharcos, aki ha tehette elkerülte a rivaldafényt, és ha beszélni kellett, azt inkább Lee-re bízta.

Utólagos beszámolók szerint ez a helyzet kezdte végérvényesen megkeseríteni a kettejük közti viszonyt, pedig ekkorra már futószalagon gyártották a hősöket. A kezeik közül került ki a Fantasztikus négyes, az X-Men, Thor, Vasember, Hulk, és persze visszatért a Kirby által a II. világháború elején kiötölt Amerika kapitány is, és ők voltak azok, akik csapatba építették a hősöket, létrehozva a Bosszúállókat. Hiába nevezte némely korabeli kritika „a képregényművészet William Blake-jének”, Kirby valahogy nem találta a helyét, pedig Stan Lee is azt nyilatkozta róla, együttműködésük olyan olajozott, hogy szinte kitalálják egymás gondolatát, ami a történetek, a hősök és az általuk végtelenül koherensé összeállt Marvel-univerzumot látva, alighanem igaz lehetett. Az a Lee, aki imádott szerepelni, interjúkat adni, és a figyelem középpontjában lenni, nyíltan kijelentette, hogy Kirby ezerszer jobb író, mint ő.

Az Amerika kapitány legelső száma a legendás borítóval

Hol van a kutya elásva?

Bármennyire is különbözött Lee és Kirby, talán éppen ez adta együttműködésük erejét, és azt a különösen ösztönösnek ható fókuszt, amivel a történeteikbe fogtak. Míg a konkurensek általában a harccal és az akcióval voltak elfoglalva, a Marvel párosa egyre hangsúlyosabbá tett olyan elemeket, melyek addig a regények sajátjai voltak. A szereplők, legyen szó Doctor Strange-ről, vagy az általuk kreált első színesbőrű képregényhősről, a Fekete Párducról, mindannyian rendelkeztek részletes háttértörténettel, mindannyiuknak megvolt hőssé válásuk folyamata, melyből az olvasó pontosan megértette miért küzdenek a bűn ellen, de ugyanez elmondható volt az antihősökről is. Fátum Doktort, Galactust, vagy Thanost ugyanúgy értetted, és talán olykor megértetted, ez pedig ember és olvasóbaráttá tette a sztorikat, hiszen elősegítette az azonosulást a karakterrel.

Abban a korban – a 60-as évekről beszélünk – amikor a képregényt még nem tartották komolyan vehető műfajnak, Lee és Kirby már javában kísérleteztek globális mondanivalók bemutatásával, és a társadalomban történt eseményekre való reflektálással.

Az X-Men eleve a faji kirekesztés bemutatása a lehető leginkább leegyszerűsített formában, és bár mára klisévé redukálódott tanulságokat szajkóznak, akkoriban ez nem volt megszokott a képregények világában. Kirby és Lee rámutatott a háború értelmetlenségére, a faji előítéletek hátrányára, a népírtás embertelen mivoltára, az embertársi felelősség súlyára, tette mindezt olyan formában, hogy tanítani tudja azokat a gyerekeket, akik a kezükbe vették műveiket. És éppen ezek voltak azok a tényezők, melyek magasan a piac fölé emelték Kirbyt és Lee-t, holott korabeli beszámolók szerint már ekkoriban is nyilvánvaló volt, hogy együttműködésük a hihetetlen siker, és elismertség hatására, vagy éppen azért nem lesz majd örökérvényű.

Az alkotótárs, Stan Lee

Új utakon

Amit a kortársak vártak, beigazolódott, Kirby 12 év közös munka után otthagyta a Marvelt, és Stan Lee-t, és a nagy rivális DC Comicsnál folytatta, létrehozva a Negyedik Világ című sorozatot. Nem hiszem, nem tudom, hogy Kirby érezhette-e, hogy valami hiányzik, ha így is volt, csendes személyiségéből fakadóan alighanem úgysem mondta volna ki. Ami a Marvellel történt szakítás után nem volt meg, az épp a Marvel és Stan Lee által biztosított háttér, és talán ennek is köszönhető, hogy az elkövetkező évtizedekben Kirby számtalan dologba belefogott, a plakáttervezéstől a rajzfilmkészítésig.

Élete utolsó két évtizedében új történeteket alkotott a DC-nek, vagy épp a leginkább komikus képregényeiről ismert Eclipse Comicsnak, illetve a kérészéletű Topps Comics számára is, dolgozott együtt önálló sorozaton a szintén legendás Gil Kane-nel, élete utolsó éveiben pedig a Phantom Force című képregény gondozója és rajzolója volt. Ez a két évtized Kirby nélkül a Marvel felfutásának időszakára esett, és alighanem 1970-es kilépése után nem is emlegették nevét annyit az általa is kreált hősök kalandjaival kapcsolatban, mint amennyire megérdemelte volna.

A legszomorúbb talán az, hogy Stan Lee-vel ellentétben nem érhette meg azt az elképesztő sikert, és kiépülő filmuniverzumot, melynek alapkőletéténél ő is bábáskodott a XX. század derekán. Kirby 1994 februárjában szívelégtelenségben hunyt el, 76 éves korában.

A visszahúzódó Kirby

A „szuperhős” stílus

Kirby művészetét rengeteg jelzővel illették az évek során, érezték rajta a kubizmus, a primitivista és futurisztikus stílusok hatását is. Rajzainak mindvégig jellemzője maradt a szikár és egyszerű vonalvezetés, mely tiszta festményt eredményezett, ezáltal a kritikusok szerint sallangmentessége miatt bombasztikus hatást keltett, és lényegében ezért is illették stílusát az ún. szuperhős stílus megnevezéssel, mely millió későbbi képregényrajzolóra hatással volt. Nem is igazán tudunk olyan manapság elismert rajzolót említeni, aki ne hivatkozna rá vitathatatlan hatásaként. A képregény olyan nagyságai emlegetik a nevét és hálásak neki, mint Alex Ross, Frank Miller, Todd McFarlane, Dave Gibbons vagy épp Mike Mignola. Műveinek rajongója az egyik leghíresebb amerikai független filmes, Kevin Smith, Eminem, Ryan Reynolds, vagy épp Olivia Munn, és már életében az volt a legendás Elvis Presley is.

De, hogy mit is jelent ez az inspiratív és forradalmi stílus? Kirby az elsők közt volt, akik elhagyták a képregénypanelek határait. Nem tűnik túlontúl formabontónak ma már, pedig mikor Kirby megkezdte a pályát, a rajzolók még szigorúan ragaszkodtak hozzá, hogy a karakterek keze, válla, vagy bármely testrésze ne lógjon ki a keretek alkotta vonalakon túlra, ráadásul a szimmetrikus panelbeosztásokhoz sem ragaszkodott.

Azt ő maga is elismerte, hogy Stan Lee-vel való második ciklusa 1958-tól jelentősen változtatott a stílusán is, rajzai absztraktabbá váltak, ennek hála Lee úgy fogalmazott, a Marvel stílusa egyenlő Kirby stílusával, és minden további rajzolónak, aki a céghez került, ehhez kellett alkalmazkodnia, még az olyanoknak is, mint a Pókember-történetek leghíresebb alkotója, Steve Ditko. Kirbyvel nem lehetett egyszerű együtt dolgozni, mert munkamániáját, részletekre való feltétlen törekvését a színezők nehezen tudták követni. Kirby ceruzavázlatai legendásan részletesek és aprólékosan kidolgozottak voltak, ezen egyszerűsítenie is kellett, ha azt akarta, hogy a színezők megfelelően vigyék fel különböző tónusokat. Életének krónikásai kiszámolták, hogy karrierje során nagyjából 20 318 db lapot rajzolt összesen, ami egészen elképesztő mennyiség, a modern képregényrajzolók nem tudják – és nyilván nem is akarják – megközelíteni.

Az univerzumteremtő

Az elhallgatott név

Persze nem szándékosan, egyszerűen így hozta az élet. Kirby 1970-es kilépése után megszűnt a Marvel-univerzum részének lenni, noha az általa alkotott karakterek világhírűek lettek, de a felfutó hírnév már inkább csak Stan Lee nevét húzta magával. Ha az élet igazságos lenne, akkor minden Stan Lee cameó alkalmával eszünkbe kellene, hogy jussanak azok, akik vele együtt dolgoztak ennek a szerteágazó univerzumnak a kialakításán.

Eszünkbe kell, hogy jusson Ditko, Kane és Romita, és eszünkbe kell, hogy jusson Jack Kirby neve, aki nélkül biztosan kijelenthető, hogy nem tartana ott a modern képregényipar, ahol jelenleg tart.

Bár jó élete volt, az ég nem adott neki olyan sok időt, mint alkotótársának, de hatása legalább annyira érezhető, és manapság már Lee sem feledkezik meg róla, hogy felemlegesse a képregény arany és ezüstkorának legendás időszakát, amikor nem tettek mást, mint egy asztalnál ültek, valahol egy szűk New yorki lakásban, és az elkövetkező köpenyes hősök, és igazságosztók életéről elmélkedtek. Bizonyára nem csak én vagyok olyan elfogult képregényrajongó, aki sokat adna érte, ha belehallgathatna ezekbe a társalgásokba. Így viszont inkább kinyitom a Amerika kapitány egyik korabeli példányát, és meghallgatom azon át, mit mesélnek nekem.