A könyvek kritikája nem a képregényé, avagy közönségbarát belépő Frank Herbert világába

Frank Herbert Dűnéje mostanában nem éppen úgy viselkedik, mint homok a szélben, és ez egy darabig még úgy tűnik, így marad. Bár a regények 1965 óta szerves részei a világirodalomnak, Denis Villeneuve filmje vitte újra a kultúra oázisába azokat, és mivel a folytatást 2023-ra ígérik, egy darabig még lubickolhatunk a sorozat világában (bár a vizes hasonlat itt nem igazán passzentos). Itthon a Gabo jóvoltából juthat a becses érdeklődő legkönnyebben a napi fűszeradagjához, a kiadó ugyanis – és emiatt a rajongók biztosan nem szomorkodnak – gyámsága alá vette Herbert kapcsolódó munkásságát.

Dűne – Atreides-ház

Amikor azt mondom, Dűne-univerzum, a fantázia szülte világokon túl a marketingét is ide értem: a Bantham Books 1997-ben hárommillió dollárt fizetett azért az előzmény-trilógiáért, amit Brian Herbert apja jegyzeteiből írt a különféle sci-fi kánonok kibővítésében tekintélyes életművel büszkélkedő Kevin J. Anderson segítségével.

Az első felvonás Dűne – Atreides–ház címmel jelent meg 1999-ben, a New York Times bestseller-listáján debütálva, mégis vegyes fogadtatásban részesülve.

A regény 35 évvel az eredeti Dűne eseményei előtt kezdődik. Három, egymással összefüggő elbeszélés bontakozik ki az Atreides-ház trónörököse, Leto, az Arrakis megbízott kormányzója, Vladimir Harkonnen báró és Shaddam birodalmi trónörökös körül. Ezeket különféle mellékszálak színesítik – például a fiatal Duncan Idahoé, aki a rabszolgasors elől menekül, vagy a planetológus Pardot Kynesé, aki az Arrakis fremenjeivel ápol baráti kapcsolatot. A Bene Gesserit pedig egyik tisztelendő anyjától várja, hogy gyermeket szüljön Vladimir Harkonnen bárótól, akik közt, talán mondanom sem kell, nem tombol éppen a kémia.

Brian Herbert és Kevin J. Anderson

Hogy a könyvek kritikája nem a képregényé, abból is látszik, hogy azok egyebek közt az akció összecsapott leírását, és a dialógusok túlzó súlyát emelték ki. Mivel nem olvastam ezeket, így annyit tudok csupán megállapítani, hogy a grafikus novella nevezett problémákat orvosolta, bár hogy ez a mélyebb tartalom iránt fogékony olvasókon segített, arról nem vagyok meggyőződve. Amiben viszont a méltatók látatlanban egyetértenek majd az az, hogy mind az eredeti formátum, mind pedig a képregény-adaptáció alkalmas lehet a Dűne világába való könnyebb bevonódásra. Mondhatnánk, kapudrognak.

A Los Angeles-i BOOM! Studios kiadványának első kötete négy füzetet tartalmaz a tizenkettőből, ezeket olvashatjuk most magyarul. Mint már említettem, a történet több szálon fut, és ezek mindegyike láthatólag afelé építkezik, hogy a folytatásokban érje el tetőpontját. Különösebb izgalmakat így nem tartogat a felvezető felvonás, de azért akadnak benne drámai pillanatok, és unalmasnak sem nevezném.

A klasszikus Dűne belső tépelődései, monológjai, amiktől oly sokáig megrettentek a filmkészítők, itt remekül lettek a képek szolgálatába állítva, és narrálják az éppen zajló eseményeket, tehát a forma nyújtotta kereteket sikerült ügyesen kihasználniuk az íróknak.

A stílus egyébként – ízlés dolga, ki mit szeret, de – szerintem patikamérlegen lett kimérve, és ezt nem feddésnek szánom. A rajzok eltávolodnak a kimondottan fiataloknak szánt, elnagyolt ábrázolástól, de azért a hiperrealizmust sem karistolják; Dev Pramanik, bár nem mondható régi motorosnak, korrektül birkózott meg a rá bízott feladattal, munkájában vélhetőleg pontosan úgy lőve be a lehető legszélesebb célcsoportot, mint a már emlegetett marketingesek. Túl sok extrát különben nem sorakoztat fel az Atreides-ház első fejezete: rövid vázlatok, illetve az egyes számok különböző borítóváltozatai zárják az oldalakat.

A kérdés igazából az, hogy léteznek-e még első találkozók, akiknek az idősebb Herbert hexalógiájába beletörne olvasói bicskájuk, és Villeneuve filmje sem hozza el számukra a megváltást. Vagy inkább a szövegbuborékok rajongói, esetleg a „bármit-ami-Dűne” vásárlóközönsége, netán mindkettő adja ezeknek a kiadványoknak a közönségét?

Bevallom, megfelelő minőségi szint mellett nekem szinte mindegy, hogy képes, vagy képtelen (haha…), amit lapozgatok, Dűne-fertőzöttként pedig maradok Frank Herbertnél (akitől a Védett nők és a Lélekvadász felé kívánok elmozdulni a későbbiekben). Mindenki másnak itt az Atreides-ház, ami egy másfajta Dűne ugyan, de talán lesz, akit éppen ez fog meg benne.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Konkurens kiadók összefogásából született az új budapesti könyvkuckó

Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.