Kovács Krisztián
2022. január 27. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

A magyar srácok, akik ütőképesen ötvözték a popkultúra két kifulladt sablonját

Négy évvel ezelőtt, nem sokkal az oldal indulása után írtam egy cikket, melyben az utóbbi években felbukkanó magyar szerzői képregények újhullámát dicsértem, aztán két évvel ezelőtt kiválasztottam közülük 5 remekművet, melyekről azt mondtam, hogy nyugati társaikkal összevetve is megállnák a helyüket. A világ sajnos az eltelt időben nem sokat változott, ahogy annak ellenére sem lett könnyebb a magyar szerzők és rajzolók élete, hogy különösen az utóbbi 1-2 évben már külföldi underground képregények magyar változatát is elérni egyik másik komolyabb kiadónál, ám, mintha a képregényes trendek felfutása az ég egy adta világon semmiféle hatással sem lenne a hazánk fiai iránti érdeklődésre. Nem tudom, miért hisszük, hogy csak az lehet igazán jó, ami a határon túlról csorog be hozzánk, és bár – különösen anyagi lehetőségek kapcsán – bőven akadnak különbségek, van valami, aminek mi magyarok sem vagyunk híján: a kreativitás.

Bloodlust

Nem hiszem, hogy akad még bármi, amit fárasztó módon ne csavartak volna ki a vámpírok és vérfarkasok toposzából, és bár komoly rajongója vagyok William Gibsonnak, kár lenne szemet hunyni felette, hogy a cyberpunk műfaj már rég nem tündököl régi fényében, mert egész egyszerűen a világ elment mellette. Vámpírok és vérfarkasok terén pedig a műfaj önnön paródiát gyártja évről-évre, amiben csak elvétve találni értékelhető momentumot (pl. Mike Flanagan Mise éjfélkor című sorozata határozottan az). Így aztán mit várhatnánk egy hazai, szerzői képregényszériától, ami épp ezt a két unalomig koptatott sablont veti össze, nem kevés kockázatot vállalva.

Kozmajer Viktor és Fábián Péter ötlete káoszba fúló katyvaszt eredményezhetett volna, és erre meg is volt minden esély: attól, hogy jól ismert, de addig egymástól messzemenőkig el is különülő toposzokat vegyítünk, még nem garancia, hogy valami élvezhetőt alkotunk. Kozmajer és Fábián esetében (és persze ne felejtsük ki a színezőket Kiss Andrást és Harsányi Tamást) szerencsére az arányérzék megtalálta a maga kreativitását, hogy ebből megszülethessen a Bloodlust.

A 2060-ban, egy alternatív cyberpunk jövőben játszódó történet kapcsán így szól a szerzők beharangozója: „A jövő… Sokan máshogy képzelték el. Hófehérnek, sterilnek és biztonságosnak, mely jobban hasonlít egy robotizált mennyországra, mintsem a valóságra. Hogy mi a valóság? Ez itt… Crywen. Napjaink legnagyobb városa, mely inkább egy fallal körbevett országra hasonlít. Városállam, ahová az emberiség naiv módon akarta bezárni kultúráját, civilizációját, és önnön magát, hogy soha ne lássa, mit tett a világgal a 2019-es nagy katasztrófa.” A New York romjain felépülő cyberpunk világban vámpírok és vérfarkasok grasszálnak, nem ritkák a fajon belüli villongások, az élet pedig örökös harc a túlélésért. Egy kis Dredd bíró, egy kis Neuromancer, egy kis Underworld, képi világát és koncepcióját tekintve leginkább a 2011-es A pap – Háború a vámpírok ellen című film áll hozzá a legközelebb, a szerzők azonban nem a Paul Bettany és Karl Urban főszereplésével készült filmből nyúlták az alapokat, hisz a Bloodlust története jóval régebbre nyúlik vissza. A történet szerint az 1800-as évekbe, míg a valóság szempontjából 2005-be, amikor a koncepció megszületett, hogy aztán számos átgyúrás és átírás után 2010-ben jelenjen meg az első lapszám.

Az alkotók és a művek

A történetbe nem mennék bele mélységeiben, talán nem is érdemes, mert ha van a Bloodlust-nak gyenge pontja, akkor inkább a történetvezetésre és a karakterépítésre helyezhető, és itt jön ki a nyugati alkotókkal szembeni jelentős különbség, amire a bevezetőben is utaltam. Sean Murphy vagy Rick Remender, Ed Brubaker meg Neil Gaiman megteheti, hogy hónapokat kotlik egy-egy ötleten, annyi időt áldoz rá, amennyit nem sajnál, ám Kozmajer és Fábián szigorúan saját szabadidejét szánta a Bloodlust megalkotására, mely elsősorban kiadást, semmint bevételt jelent. Tizenkét év alatt négy kötettel készültek el – nem számolom a különszámokat – ami karcsúnak tűnik ugyan, de jobban belegondolva, egészen optimális. Az alkotók az idő nagy részét érezhetően a forma vizuális megmunkálásának szentelték, és ez bizony meglátszik a végeredményen. A rajzok folyamatosan fejlődtek, az első lapszám még némileg sematikus, ám a negyedik, a 2018-as Seraph esetén valóban nyugati szintű művek néznek ránk a panelekből – itt-ott kifejezetten emlékeztet az említett Murphy és Scott Snyder The Awake című képregényére – ami egy alapvetően akcióorientált történet esetén létfontosságú.

Ezért sem hagy rossz szájízt az emberben, hogy a történet és a karakterábrázolások nincsenek egy szinten a vizuális megjelenítéssel, a Bloodlust ugyanis elsősorban atmoszféra-képregény, ha egyáltalán ez egy létező fogalom (nem az, most találtam ki), ami azt is jelenti, hogy a rajzokon át enged bekapcsolódni és elmerülni egy olyan világban, amiben normális ember sosem akarna élni.

Hogy ez elég-e? Aki összetett történetre vágyik, nem itt fogja megtalálni a számításait, ugyanakkor a Bloodlust rendelkezik egy annyira markánsan szuggesztív látványvilággal, hogy afféle Jéghegy-elv mentén felszabadítsa az olvasói fantáziát. Némely panel festménynek is beillene, ráadásul az alkotók epizódról epizódra jöttek bele egyre inkább a történet kerekítésébe is, így aztán – ismerve a hazai szerzői képregények sanyarú sorsát – igazán kár lenne, ha épp most gátolná meg bármi is a folytatást.

Bloodlust

Az igazán örömteli ugyanakkor az lenne, ha a Bloodlust, és a hozzá hasonló magyar szerzői képregények minél több képregényrajongóhoz eljuthatnának, mert e történeteket kizárólag mi tudjuk életben tartani.

Ismerem az érzést, tudom, hogy az alkotói ambíció és szenvedély egyszer eléri azt a pontot, amikor a rajongás és a vágy már nem elég, ezért csak drukkolni tudok Kozmajernek és Fábiánnak, hogy elég kitartóak legyenek.

A Bloodlust már csak alkotói bátorsága miatt is megérdemelné a sikert, a srácok már eleve azzal páratlan tettet hajtottak végre, hogy két tökéletesen kifulladt tematikát működőképes módon ötvöztek, ilyen jellegű vérfrissítésre pedig ritkán látni példát, és hogy őszinte legyek, ha mégis, az is szinte kizárólag magyar alkotókat dicsér (gondoljunk a Nyugat + Zombikra, vagy a Kittenberger képregényekre). Éppen ezért is itt az ideje magyar szerzői képregényeket vásárolni, ha eddig még nem tetted volna.