Kovács Krisztián
2020. november 4. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Az újságírás, mint egy töltött pisztoly – A Transmetropolitan képregény

Felejtsük el, hogy a képregény lesajnált forma! Ha korábban nem is, Alan Moore Watchmenje már 1987-ben megtanított minket arra, hogy az értékközvetítés, a maradandóság, és az olvasó elgondolkodtatása nem formához kötött jelenség. A képregény – bár a legfiatalabb művészeti ág – éppúgy képes irodalmi értéket létrehozni, ahogy tette azt a klasszikus, vagy épp kortárs irodalom, a színes képek pedig nem elveszik a játék lehetőségét az emberi képzelettől, sokkal inkább új területeket nyitnak, ha megfelelő kéz hozza létre őket. Kár, hogy 2020-ban bizonyos rétegeket még mindig győzködni kell ennek igazsága felől, de amíg ilyen kézzelfogható példáink vannak, addig még ez is igazi öröm.

Politikai dráma, társadalmi szatíra, cyberpunk, tragikomédia, mindez egy lüktetően varázslatos képi világgal, frappáns párbeszédekkel karöltve? Warren Ellis ma már a modern képregény egyik legnagyobb nevének számít, ám töretlen szárnyalását lényegében éppen ez a kiadvány hívta életre, mely a 2000-es évek emblematikus sorozatává vált, nem csupán a fenti frenetikus crossover miatt, de azért is, mert maró gúnnyal képes örökérvényű témák körüljárására, és feltérképezésére, így nem hogy nem veszített a fényéből, de 2020-ban aktuálisabbnak hat, mint valaha.

Transmetropolitan

Franz Kafka cyberpunkot ír

A Transmetropolitan eredetileg a DC Comics megrendelésére készült Warren Ellis író, és Derrick Robertson grafikus kooperációjában, és a nagy kiadó árnyékában működő leányvállalat, a Helix égisze alatt jelent volna meg. Pontosabban meg is jelent, igaz, mindössze néhány szám után a kiadót felszámolta a DC, így a sorozat közlésének joga és lehetősége a Vertigo-hoz került, ahol összesen 60 lapszámot ért meg. De milyen hatvan lapszámot. Egy túlságosan hosszú ideig futó széria esetében a minőség előbb-utóbb törvényszerűen hullámzani kezd, mert képtelenség egyenletes minőséget tartani egy éveken át hömpölygő széria esetében, ám Warren Ellisnek gyakorlatilag példátlan módon ez is összejött. Kattant főhősünk, Spider Jerusalem személyisége önmagában képes elvinni a hátán a sztorit, de a sorozat másik titka, hogy a rendkívül konzisztensen összepakolt világról is egyre többet akarunk megtudni, miközben az elevenünkbe vágó sztori aktualitása sem hagyja, hogy elszakadjunk a szériától.

Ha már a fent említett háromszöget határoztuk meg a Transmetropolitan legnagyobb erényének, nézzük is őket sorban. Ellis és Robertson fogta a William Gibson, Bruce Sterling, vagy épp Neal Stephenson nevével fémjelzett cyberpunkot, meghagyta a zsáner fő stíluselemeit, de hozzáadott egy jó adag mocskot, gátlástalan korrupciót, és fékevesztett devianciát, mely olykor még elképzelhetetlenül manipulatív brutalitása dacára is egyre ismerősebb kezd lenni az embernek a tévé híradóiból. Drogmámor, képtelennek tűnő génmódosítások, okoseszközök, vallási fanatikusok, politikai talpnyalók, és nyerészkedők mindenütt, mely társadalom felett tort ül a paranoia, és mindenből valami megfoghatatlanul végtelenül groteszk erő, sötétség, és rosszindulat árad.

Ellis története könnyedén fulladhatna depresszióba, de ott van az a Stanley Kubrick Dr. Strangelove című filmjéből ismert cinikus gúny, amivel az egész olybá tűnik, mintha Terry Pratchett Franz Kafkával együtt írt volna cyberpunkot.

Transmetropolitan

Az igazság nyomában

Robertson részletgazdag rajzai mutatják meg nekünk ezt a mocsokban fuldokló világot, mely éppen komplexitása miatt annyira lüktető, annyira sokszínű, hogy ilyen végtelenül hiteles képregényi ábrázolását ritkán látni a nagyvárosi szmogbűzös forgalomnak. Szinte érezni a gyorséttermek, az emberi testszag, és a dohánybűz öklendezést kiváló elegyét, ám mindez nem sokat érne, ha nem küzdene ott a mindent elöntő fertőben egy főhős, aki bármit megtesz érte, hogy az igazság napvilágra kerüljön.

Ő Spider Jerusalem, aki egy az egyben lépett ki Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című regényéből, féktelen, agresszív drogfüggő, aki mégis kérlelhetetlen harcos, nem egy makulátlan hős, sokkal inkább az a szupererő, akit ez a világ megengedhet magának.

Jerusalem önkéntes száműzetéséből tér vissza a ringbe, hogy újra felvegye a kesztyűt a mindent behálózó bűnözéssel.

Ez a bűnözés azonban nem az a bűnözés. Jerusalem nem bolti tolvajokra, utcai zsarolókra, vagy piti betörőkre hajt, mert pontosan tudja, hogy a nagybetűs bűn nem az utcán, hanem a tárgyalótermekben születik drága öltönyök, és drága italok közt a hatalmon marakodó politikusok gátlástalan játszmájában. Jerusalem a „nagy” igazságot keresi, ami végleg lerántja a leplet a hazugságról, és ezen át igyekszik szembesíteni a társadalmat saját korcs elfajzottságával. Alakja maga a megtestesült groteszk humor, kiszólásain pedig legalább annyit mosolygunk, mint amennyire elgondolkodtat, mert Ellis egyetemes igazságokat ad a főhőse szájába, mely nap mint nap mi magunk is belebotlunk, most viszont úgy érezhetjük, hogy egy ilyen karizmatikus főhős nyomába szegődve végre mi is tehetünk valamit az igazságért.

Transmetropolitan

Félelmetes aktualitás

A Transmetropolitan félelmetesen aktuális manapság is, talán még inkább az, mint keletkezésekor, 1997-ben, vagy zárásakor, 2002-ben volt. A háttérben zajlik a nagy politikai játszma, az elnökválasztás, ahol a kérdés az, melyik pszichopatát teszi majd a nép saját megveszekedett zsarnokává; a televízióból ömlik a szenny, gátlástalan műsorok szexről és halálról; végeérhetetlen, vizuális eszközökkel manipuláló reklámok a fogyasztók agyának megnyomorításáért; kisiklott életek, útkereső sorsok mindenütt,

mi pedig szép lassan megértjük, hogyha egy ilyen világ nem töri meg végérvényesen a lelkünket, akkor nekünk is olyanná kell válnunk, amilyen Spider Jerusalem, hogy felvehessük vele a harcot.

Elborult történetnek tűnik? Az is, ugyanakkor hihetetlenül szórakoztató, telis-tele gúnyos, vagy épp kifejezetten éjfekete humorral, milliónyi popkulturális képi utalással, melyek ugyanúgy dicsérik Robertson, mint Ellis zsenijét. Szókimondó, fajsúlyos kérdések, bizarr válaszok és megoldások kavalkádja a Transmetropolitan, mely úgy hatol el a lelkünkbe, mint a Watchmen, vagy a V mint Vérbosszú, nem egyszerűen felveti a kérdéseket, melyeken órák múlva is töprengünk majd, sokkal inkább bedob egy mixerbe, összekever, és felöklendez, te pedig csak áll majd, és vigyorogsz, mert rég szórakoztál ennyire jól. Ellis és Robertson műve működött 2002-ben, és működik ma is, sőt, ezután is működni fog. Mi a maradandóság, mi az értékteremtés, ha nem ez?

Apropó, a Fumax Kiadó végre elhozta nekünk magyarul is minden idők egyik legjobb képregényét, itt be is tudjátok szerezni a gigászi méretű első kötetet. Minden fillért megér.