
- Kovács Krisztián
- 2021. november 30. | Becsült olvasási idő: 5 perc
Nem titok, hogy – különösen a Zagor-széria megjelenése óta – az Anagram Comics kedvenc hazai képregénykiadómmá vált. Egyfelől, ahogy azt korábban is írtam róluk, a srácok pontosan tisztában vannak vele, hogy ez az a munka, amit kizárólag szenvedéllyel lehet csinálni, merthogy milliomost senkiből sem csinál, az egészen biztos, így meg aztán pláne tiszteletreméltó az a hozzáállás, mellyel nem csupán tartják kiadványaik igen magas színvonalát, de időről-időre új, addig magyarul kiadatlan címeket léptetnek a hazai képregénypiacra. Bár nem látjuk a fogyási mutatókat, a legkülönbözőbb közösségi fórumokon tömörülő, lelkendező vélemények szerint pedig törekvéseik nem pusztán szavak a légüres térben.
Coney Island
Az Anagram Comics idén nem csupán folytatta a Zagor-sorozatot a harmadik kötettel, de két újabb, Olaszországban már kultikus státuszt kivívott széria is bemutatkozott a hazai olvasók előtt. Julia, a kriminológusnő kalandjait most tegyük is egy kicsit félre, mert megérdemel ő is egy önálló írást, és nézzük meg inkább a legendás Gianfranco Manfredi egy kötetben kihozott, de eredetileg 2015-ben három részben napvilágot látott alkotását, a Coney Island-et. Persze az Anagram Comics-nak relatíve nincs nehéz dolga velem, mert – hogy stílszerű legyek – a legjobb helyre lőtt: ha európai képregényekről van szó, mely nagyszerűen kombinálja Dashiell Hammett és Raymond Chandler hard boiled világát Ed McBain zsarukrimijeivel, akkor ez az a recept, mellyel engem könnyű levenni a lábamról, ugyanakkor a Manfredinek, és a kiadvány megjelenése előtt sajnálatos módon mindössze 48 évesen elhunyt rajzolónak, Giuseppe Barbatinak nincs könnyű dolga, mert egy unalomig koptatott zsánerből kell kihozniuk valami egyedit.
Általában itt állna némi részletezés legalább a történet kiindulópontját tekintve, de a Coney Island él néhány egészen meglepő csavarral nem csupán történetvezetés, de a képregényektől viszonylag szokatlan narratívaválasztás esetén is, így egyértelműen elvenne az élményből, ha akár csak egy rövidke szinopszist is kerekítenék ide. Legyen elég annyi, hogy a klasszikus noir felállás itt is megvan, a kiégett, leharcolt nyomozóval, és a fellobbanó vágyai tárgyát képező titokzatos múltú nővel, de a Coney Island nem ragad le itt, és nem esik abba a hibába, hogy egy képregényes Hosszú álom-, vagy Máltai sólyom-replika legyen, hisz, amint belelovallnánk magunkat a történetbe, Manfredi fogja az addigi központi szereplőt, és hirtelen a mellékkarakterek közé száműzi, hogy ezúttal máshonnan vegye fel a szálat.
Coney Island
A Coney Island alapvetően mindent tartalmaz, ami egy jó noirhoz kell, mégis ezt annyira stílusan teszi, hogy már csak vizualitásánál fogva is kiemelkedik a tömegből. Az 1920-as évek New Yorkjához tulajdonképpen még jobban is passzol a fekete-fehér stílus, egészen autentikussá és a klasszikus noirokhoz hasonlatossá teszi a végeredményt, és már az első oldalakon visszaidézte kedvenc filmjeimet a Key Largo-tól az Aszfaltdzsungelig.
A struktúra valóban egymásra építkező fejezeteket takar, ráadásul lehetőséget ad a karakterek jellemrajzának elmélyítésére, melyek így bőven ki is lépnek a műfaji toposzokból, ugyanakkor hagyománytiszteletből is kiválóra vizsgáznak.
Manfredi le sem tagadhatná filozófiai előtanulmányait, a Coney Island ugyanis némely bűnügyi regényt meghazudtoló módon képes feltárni a bűn természetét, a bűnözők morális lélekrajzát, a bűn és a bűnhődés meglehetősen bonyolult viszonyrendszerét, amivel mintegy túl is mutat a krimi kereteken, és az olyan nagyszabású gengsztertörténekhez húz, mint A keresztapa, a Nagymenők, az Aki legyőzte Al Caponét, vagy A sebhelyesarcú, így mindkét zsáner rajongói megtalálhatják benne a nekik tetsző motívumokat. Mindez ugyanakkor azért képes ennyire jól működni, mert Manfredi nem feledkezett meg a kötelező házi feladatról, és szinte érződik, hogy illusztrátortársaival együtt milyen kiterjedt kutatómunkát végzett, mielőtt belefogtak a Coney Island történetének kibontásába.
Coney Island
És valóban, a Coney Island-ben minden a helyén van, a ruhák, a kocsik, a New York-i utcaképek, a vidámpark forgataga, a nyomozati módszerek, sőt, még a korabeli beszédstílus az utca nyelvétől a zsaruszlengig. Barbati rajzai mesterien adják vissza ezt a folyton pörgő, lüktető, bűntől átitatott világot, mindegy, hogy egy koszos sikátort ábrázol, vagy épp Coney Island sokezres emberforgatagát.
Egy szó, mint száz, a Coney Island – számomra biztosan – az Anagram Comics eddigi kiadói munkásságának ékköve, és erre kétségtelenül rásegít az is, hogy nem folytatásos történetről van szó, hanem egyetlen kötetről, mely az utolsó oldalakon valóban lezárja a sztorit. Hozzáteszem, a Coney Island Diabolik, Zagor és Julia történeteinél annyival komplexebb, a nézőpontváltásoknak hála annyival sűrűbb, hogy az összhatásnak ez kifejezetten jót is tesz. Ráadásul, alighanem azok számára is megfelelő kapudrog lehet a képregények világába, akik korábban ódzkodtak a kilencedik művészettől, Manfredi műve ugyanis rímel az olyan szerzők életművére, mint Hammett, Gardner, McDonald vagy Patricia Highsmith, de vizuális arzenáljával még hozzáadott értéket is tartalmaz.
Coney Island
Nem Jules Verne az egyetlen, aki külön éleslátásról tett tanúbizonyságot.
Egy szó szerint nehéz életmű, és a XX. századi amerikai próza egyik legnagyobb mesélője.
Rushdie ezúttal is a mágikus realizmus irányvonalát követi.
Nyári olvasmányok, nem csak nyárra fotelkalandorok számára.
Nem Jules Verne az egyetlen, aki külön éleslátásról tett tanúbizonyságot.
1962 nyarán jelent meg először Peter Parker a Marvel paneljei közt.
Bestsellerszerzők a kilencedik művészet képviselői közt.
Avagy ilyen egy közel tökéletes adaptáció.
Avagy a cserkész, aki a képregénytörténet egyik legnagyobb sikerét aratta.
Itt az ideje támogatni egy vásárlással a magyar alkotókat.