Kovács Krisztián
2021. november 30. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Bűn és bűntelenség – Az amerikai noir Olaszországban éled újjá

Nem titok, hogy – különösen a Zagor-széria megjelenése óta – az Anagram Comics kedvenc hazai képregénykiadómmá vált. Egyfelől, ahogy azt korábban is írtam róluk, a srácok pontosan tisztában vannak vele, hogy ez az a munka, amit kizárólag szenvedéllyel lehet csinálni, merthogy milliomost senkiből sem csinál, az egészen biztos, így meg aztán pláne tiszteletreméltó az a hozzáállás, mellyel nem csupán tartják kiadványaik igen magas színvonalát, de időről-időre új, addig magyarul kiadatlan címeket léptetnek a hazai képregénypiacra. Bár nem látjuk a fogyási mutatókat, a legkülönbözőbb közösségi fórumokon tömörülő, lelkendező vélemények szerint pedig törekvéseik nem pusztán szavak a légüres térben.

Coney Island

Az Anagram Comics idén nem csupán folytatta a Zagor-sorozatot a harmadik kötettel, de két újabb, Olaszországban már kultikus státuszt kivívott széria is bemutatkozott a hazai olvasók előtt. Julia, a kriminológusnő kalandjait most tegyük is egy kicsit félre, mert megérdemel ő is egy önálló írást, és nézzük meg inkább a legendás Gianfranco Manfredi egy kötetben kihozott, de eredetileg 2015-ben három részben napvilágot látott alkotását, a Coney Island-et. Persze az Anagram Comics-nak relatíve nincs nehéz dolga velem, mert – hogy stílszerű legyek – a legjobb helyre lőtt: ha európai képregényekről van szó, mely nagyszerűen kombinálja Dashiell Hammett és Raymond Chandler hard boiled világát Ed McBain zsarukrimijeivel, akkor ez az a recept, mellyel engem könnyű levenni a lábamról, ugyanakkor a Manfredinek, és a kiadvány megjelenése előtt sajnálatos módon mindössze 48 évesen elhunyt rajzolónak, Giuseppe Barbatinak nincs könnyű dolga, mert egy unalomig koptatott zsánerből kell kihozniuk valami egyedit.

Általában itt állna némi részletezés legalább a történet kiindulópontját tekintve, de a Coney Island él néhány egészen meglepő csavarral nem csupán történetvezetés, de a képregényektől viszonylag szokatlan narratívaválasztás esetén is, így egyértelműen elvenne az élményből, ha akár csak egy rövidke szinopszist is kerekítenék ide. Legyen elég annyi, hogy a klasszikus noir felállás itt is megvan, a kiégett, leharcolt nyomozóval, és a fellobbanó vágyai tárgyát képező titokzatos múltú nővel, de a Coney Island nem ragad le itt, és nem esik abba a hibába, hogy egy képregényes Hosszú álom-, vagy Máltai sólyom-replika legyen, hisz, amint belelovallnánk magunkat a történetbe, Manfredi fogja az addigi központi szereplőt, és hirtelen a mellékkarakterek közé száműzi, hogy ezúttal máshonnan vegye fel a szálat.

Nem titok – hisz erre már a fülszöveg is rávilágít – hogy a Coney Island több nézőpontból közelít ugyanahhoz a történethez, ezzel – hogy könnyen érthető filmes párhuzamot hozzak – leginkább az olyan alkotásokra hajaz, mint a Nyolc tanú, az Ütközések, vagy hogy műfajon belül maradjunk, a Tőrbe ejtve.

Coney Island

A Coney Island alapvetően mindent tartalmaz, ami egy jó noirhoz kell, mégis ezt annyira stílusan teszi, hogy már csak vizualitásánál fogva is kiemelkedik a tömegből. Az 1920-as évek New Yorkjához tulajdonképpen még jobban is passzol a fekete-fehér stílus, egészen autentikussá és a klasszikus noirokhoz hasonlatossá teszi a végeredményt, és már az első oldalakon visszaidézte kedvenc filmjeimet a Key Largo-tól az Aszfaltdzsungelig.

Mindazonáltal a nem lineáris történetvezetés mégis kiforgatja a jól ismert sablonokból, és már-már posztmodern jelleget kölcsönöz neki, ez a nem mindennapi kettősség pedig – bár magam sem voltam benne biztos – éppen a cselekmény kohéziójának velejét adja.

A struktúra valóban egymásra építkező fejezeteket takar, ráadásul lehetőséget ad a karakterek jellemrajzának elmélyítésére, melyek így bőven ki is lépnek a műfaji toposzokból, ugyanakkor hagyománytiszteletből is kiválóra vizsgáznak.

Manfredi le sem tagadhatná filozófiai előtanulmányait, a Coney Island ugyanis némely bűnügyi regényt meghazudtoló módon képes feltárni a bűn természetét, a bűnözők morális lélekrajzát, a bűn és a bűnhődés meglehetősen bonyolult viszonyrendszerét, amivel mintegy túl is mutat a krimi kereteken, és az olyan nagyszabású gengsztertörténekhez húz, mint A keresztapa, a Nagymenők, az Aki legyőzte Al Caponét, vagy A sebhelyesarcú, így mindkét zsáner rajongói megtalálhatják benne a nekik tetsző motívumokat. Mindez ugyanakkor azért képes ennyire jól működni, mert Manfredi nem feledkezett meg a kötelező házi feladatról, és szinte érződik, hogy illusztrátortársaival együtt milyen kiterjedt kutatómunkát végzett, mielőtt belefogtak a Coney Island történetének kibontásába.

Coney Island

És valóban, a Coney Island-ben minden a helyén van, a ruhák, a kocsik, a New York-i utcaképek, a vidámpark forgataga, a nyomozati módszerek, sőt, még a korabeli beszédstílus az utca nyelvétől a zsaruszlengig. Barbati rajzai mesterien adják vissza ezt a folyton pörgő, lüktető, bűntől átitatott világot, mindegy, hogy egy koszos sikátort ábrázol, vagy épp Coney Island sokezres emberforgatagát.

Ha nincsenek színek, jóval nagyobb hangsúlyt kap az illusztrátor ügyessége, mert a rajzok könnyedén válhatnak sterillé, és egyhangúvá, ám Barbati és társa, Bruno Ramella olykor hidegrázósan szuggesztív képeket – mit képeket, olykor festményeket – alkot, melyek egyenes ági leszármazottai Martin Lewis, a népszerű grafikus műveinek, akinek egyetlen igazi múzsája New York városa volt.

Egy szó, mint száz, a Coney Island – számomra biztosan – az Anagram Comics eddigi kiadói munkásságának ékköve, és erre kétségtelenül rásegít az is, hogy nem folytatásos történetről van szó, hanem egyetlen kötetről, mely az utolsó oldalakon valóban lezárja a sztorit. Hozzáteszem, a Coney Island Diabolik, Zagor és Julia történeteinél annyival komplexebb, a nézőpontváltásoknak hála annyival sűrűbb, hogy az összhatásnak ez kifejezetten jót is tesz. Ráadásul, alighanem azok számára is megfelelő kapudrog lehet a képregények világába, akik korábban ódzkodtak a kilencedik művészettől, Manfredi műve ugyanis rímel az olyan szerzők életművére, mint Hammett, Gardner, McDonald vagy Patricia Highsmith, de vizuális arzenáljával még hozzáadott értéket is tartalmaz.