Kurt Vonnegut jóízűen mosolyogna, ha láthatná kultregénye képregényadaptációját

Amikor a Helikon Kiadó idehaza is elérhetővé tette George Orwell 1984-ének képregényadaptációját az első gondolatom az volt, minek hozzányúlni a tökéleteshez? Vajon mit adhat a rajz, amit nem adott meg a próza? Engem aztán nem lehet a képregények iránti előítéletességgel vádolni, én magam is rajtuk nőttem fel, és vizualitásukkal sokat adtak hozzá, hogy manapság is olvasásfüggőként élem az életem, de ahogy eretnekségnek éreztem remake-t készíti a Ben-Hur-ból, úgy ez sem tűnt többnek az orwelli örökösök pénzhajhászásánál. Aztán látva Fido Nesti rajzait, rá kellett döbbennem, hogy Winston Smith és Julia képi megjelenítése képes volt továbbmélyíteni az őket ért igazságtalanságokat, és Orwell disztópikus világából egyfajta apokaliptikus víziót kreált, ez pedig kifejezetten jól állt neki. Így aztán nagy reményekkel fogtam bele egyik kedvenc regényem, Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhídjának képregényváltozatába is, melyet ugyancsak a Helikon gondoz, és mikor becsuktam a kötetet, csak annyit tudtam mondani: kérem szépen, így kell képregényadaptációt készíteni.

Az ötös számú vágóhíd

Pedig az illusztrátor Albert Monteys-nak nem volt könnyű dolga. Vonnegut a XX. századi szatíra humanista pápája, akinél kevesen keverték újra nagyszerűbben a narratíva és a történetvezetés strukturális elemeit, és még kevesebben társítottak hozzá annyira közvetlen, játékos, mégis rendkívüli mélységgel bíró prózát; nem hiába, Vonnegut egyaránt atyaúristen a sci-fi kedvelők és a szépirodalmat olvasók körében is, 1969-es műve pedig Joseph Heller és A 22-es csapdája mellett az egyik legfontosabb háborúellenes mű az elmúlt száz évből, így aztán nem kevésbé felelősségteljes képregénybe foglalni, mint amilyen az 1984-et volt.

A ötös számú vágóhíd drámai krónikája Drezda 1945-ös porig bombázásának, és az amerikai hadifoglyok mindennapi gyötrelmeinek, mégis színes és mulatságos mű, mely nem átall némi tudományos-fantasztikumot, és szürreáliát keverni a képletbe, amitől az egész olvasói nézőpontból is igazi kihívás. Vonneguttal az olvasó ugyanis nem teheti meg, hogy csupán félvállról lapozgatja, mert akaratlanul is elvész a szavak mágikus hömpölygésében, így aztán adaptálni is kihívás, és alacsony a hibahatár.

Szerencsére ugyanakkor éppen a szerteágazó, fantáziadús narratíva és a sci-fi szál miatt rendkívüli változatosságra is lehetőséget ad, ráadásul Ryan North teljes mértékben szöveghűen igyekezett elkészíteni a forgatókönyvet, amire Monteys-nak fel kellett fűznie a rajzokat. A félkomoly illusztrációk olykor közelebb járnak a karikatúraszerű ábrázolásmódhoz, ami tökéletesen koherens Vonnegut szövegeivel és fordulataival, sőt, Billy Pilgrim időugrásait még érzékletesebben képes megjeleníteni, mint a puszta szavak. Így aztán valóban tartalmaz hozzáadott értéket, bár az már az első oldalak felütésén is jól érződik, hogy nem valamiféle szolgai adaptációval lesz dolgunk, ami nemes egyszerűséggel visszamondja a leckét, és ezzel meg is elégszik. A képregény egyébként azok számára is kiváló kapudrog lehet Vonnegut világába, akik korábban ódzkodtak, hogy kezükbe vegyék a műveit, mert a panelek a regény egyébként girbe-gurba cselekményének képesek egy lineárisabb megközelítést adni, amitől jobban koncentrálódik a mondanivaló.

Az ötös számú vágóhíd

Vonnegut műve 1969-ben több szempontból is kiváló időpontban érkezett:  javában zajlottak a polgárjogi mozgalmak, a bestnemzedék új irodalmi irányvonalat teremtett, és egyre többen emelték fel a szavukat a Vietnámi-háború feleslegesnek tűnő veszteségei ellen. Az ötös számú vágóhíd hamar a háború értelmetlenségének szimbólumává vált, szerzőjéből gyakorlatilag új irodalmi szupersztárt, és főállású írót faragott, és még a negatív kritikai visszhangok is csak még népszerűbbé tették. A New York Times Book Review a címlapon hozott egy becsmérlő kritikát, és ugyanezt tette a Saturday Review is, ám ez nem hogy nem törte meg a regény diadalmenetének lendületét, de még kíváncsibbá tette az embereket erre az új irodalmi szenzációra, mely ugyanazt az egyre inkább elburjánzó rendszerellenes hangulatot árasztotta, mely a társadalmi közbeszédet is mozgatta akkoriban. Vonnegut elérte tehát célját, üzenete megtalálta a közönséget, ő ugyanis az első betűtől az utolsóig egy valódi háborúellenes regényt kívánt letenni az asztalra.

A képregény pedig biztos kézzel tartotta meg ezt a törekvést, a vizuális megjelenítés konzisztens, a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztet korunk vezető Marvel- és DC-képregényeinek világára, a rajzok és a szöveg koherens egészet alkot, és ha a jövőre 100 éve született Vonnegut még élne, alighanem csak mosolyogna, mikor fellapozná.

Nem csak saját történetét, életének és élettapasztalatának egy szeletkéjét látná viszont, de jólesőn bólinthatna azon, hogy irodalmi törekvésének nem csupán az általa megálmodott formában lehet létjogosultsága, és ő, aki köztudottan rajongott a rajzolásért, e kissé lehangoló képi világú, de elképesztően gyönyörű kötetet vélhetően a saját polcára is feltenné.

Az ötös számú vágóhíd

Korábban azt írtunk Az ötös számú vágóhídról: „Vonnegut rövid, szakaszokra bontott és közérthető stílusa egyértelműen a posztmodern narratívájának előfutára, mely megnyerő következetességgel ötvözi a sci-fi toposzokat, a háborús memoárok jellemzőit, az iróniát és a fekete humort a társadalmi szatírák kesernyés hangulatával, ráadásul Az ötös számú vágóhíd végleg létrehozza azt az összefüggő vonneguti univerzumot, mely karakterein és motívumain át teljes életművét egy rendszerbe kapcsolja.” Most pedig itt a képregényadaptáció, mely egy újabb dimenzióval, a karikatúraszerű vizualitással bővíti a vonneguti világot, az ember pedig titkon elkezd reménykedni a lehetetlenben, hogy előbb vagy utóbb hasonló panelekben látja majd viszont a mester többi remekművét, a Bajnokok reggelijétől a Galápagoson át A Titán szirénjeiig.

Addig viszont itt van nekünk Az ötös számú vágóhíd, mely megtartotta az alapjául szolgáló regény azon tulajdonságát is, hogy minden újraolvasáskor képes újabb, addig felfedezetlen részleteket kínálni a számunkra. Arról nem beszélve, hogy karácsonyi ajándéknak is kiváló.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Konkurens kiadók összefogásából született az új budapesti könyvkuckó

Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.