William Gibson annyi mindenre ráérzett ott valamikor 1983 táján, mikor a később magyar fordításban Neurománc címen megjelent regényén dolgozott. A csakhamar a sci-fi élő legendájává váló író nem az emberiség egyetemes kérdéseit kutatta, nem távoli csillagok titkaiba igyekezett betekintést nyújtani, ő egyszerűen csak logikusan belegondolt, miként néz majd ki világunk mindössze néhány évtized múlva, és bár a cyberpunk műfajon láthatóan hamar túlhaladt az idő, számos olyan jóslatba bocsátkozott, mely hellyel-közzel teljesült a regény megjelenése óta eltelt lassan 40 évben. Ez a szmogtól bűzös, túlzsúfolt, neonfényben úszó világ pedig valósággal kínálja magát a vizuális ábrázolásra, így aztán nem csoda, ha viszonylag hamar a kilencedik művészet képviselői is felfedezték maguknak.
Rick Remender kétségtelenül a sci-fi képregények egyik vitathatatlan királya, aki Sean Murphy rajzolóval kiegészülve 2015-ben az Image Comics számára alkotta meg a Tokyo Ghost című 10 részes sorozatot. Sean Edgar a Paste magazinban megjelent kritikájában nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy a széria egy valódi „William Gibson-rémálom”, a készítők le sem tagadhatnák a cyberpunk mesterének kéznyomát. Technológiafüggő, élvhajhász világ 2089 Los Angeles-e, mondhatni a Rousseau-féle „vissza a természethez” alaptörvény köré építi világát, bemutatva a technológiafüggő ember nem is annyira titkolt vágyakozását a természeti környezethez, mindezt nyakon öntve jó adag véres brutalitással. Elképesztően dinamikus rajzok, melyek csak még inkább kihangsúlyozzák a jövőben uralkodó káoszt, amiben csupán szikár és kemény hőseink képesek rendet teremteni, Matt Hollingsworth pasztelles színezése pedig olykor egészen fojtogató atmoszférát kölcsönöz a szériának. Nem csoda, ha még a borítón lévő felirat is felhívja a figyelmet: csak felnőttek részére ajánlott.
Politikai dráma, társadalmi szatíra, cyberpunk, tragikomédia, mindez egy lüktetően varázslatos képi világgal, frappáns párbeszédekkel karöltve? Warren Ellis ma már a modern képregény egyik legnagyobb nevének számít, ám töretlen szárnyalását lényegében éppen ez a kiadvány hívta életre, mely a 2000-es évek emblematikus sorozatává vált, nem csupán a fenti frenetikus crossover miatt, de azért is, mert maró gúnnyal képes örökérvényű témák körüljárására, és feltérképezésére, így nem, hogy nem veszített a fényéből, de manapság aktuálisabbnak hat, mint valaha. A Transmetropolitan eredetileg a DC Comics megrendelésére készült Warren Ellis író, és Derrick Robertson grafikus kooperációjában, és a nagy kiadó árnyékában működő leányvállalat, a Helix égisze alatt jelent volna meg. Pontosabban meg is jelent, igaz, mindössze néhány szám után a kiadót felszámolta a DC, így a sorozat közlésének joga és lehetősége a Vertigo-hoz került, ahol összesen 60 lapszámot ért meg a hedonista, agresszív, kábítószerfüggő gonzó-újságíró története, aki szép lassan a modern képregényipar egyik legnépszerűbb és legkomplexebb (anti)hősévé lépett elő.
A Hard Boiled egy Geof Darrow kiváló rajzaival ellátott, és Frank Miller által írt három kötetes sci-fi történet, mely 1991-ben elnyerte a képregények legrangosabb kitüntetését, az Eisner-díjat. Rendkívül szürreális, és sűrűn szőtt képi világgal bíró alkotás, mely egy biztosítási nyomozó harcát mutatja be, aki felfedezi, hogy ő valójában egy gyilkos kiborg adószedő, Nixon, aki mellesleg az utolsó reménysége a rabszolgaként tartott robotoknak a szabadulásra. A Hard Boiled igen eredeti egyveleg, ugyanúgy táplálkozik a sokat látott sci-fi toposzokból, valamint a 80-as évek agresszív akciófilmjeiből, meglehetősen egyszerű, de vizualitásában szemet gyönyörködtető erőszakorgia, és pont amennyire primitív, olyannyira zsigerien szórakoztató. Geoff Darrow rajzai valóban szemet gyönyörködtetően részletesek, ezzel bizonyos pontokon hangulatban megidézik a korabeli francia sci-fi képregények világát is, melyet Miller elmebeteg története foglal keretbe. A Hard Boiled igazi rétegmű, valódi trash-gyönyör, úgyhogy aki még csak most ismerkedik Miller életművével, ezt a darabot érdemes inkább a sokadik olvasmányélmény helyére sorolni, mert nem egy könnyed, délutáni szuperhőssztori.
Nem maradhat ki a listáról minden idők talán legjobb anime-jének képregényváltozata sem. Katsuhiro Otomo 1988-ban készítette el minden idők legdrágább animációs filmjét (a rajzolók számos vadonatúj színt kevertek ki a lenyűgöző képi világhoz), mely az 1982 és 1990 közt futó manga-szériát vette alapul. Az Akira ugyan nem használ fel minden fontos cyberpunk toposzt, de világa így sem barátságosabb egy szemernyit sem, mint a listában szereplő társainak. 2019-ben járunk Neo-Tokióban, harminc évvel azt követően, hogy egy atomrobbanás elpusztította az óvárost, az utcai motoros bandák látványos harcain át megelevenedő történet pedig nem csak az akkori kataklizma okait tárja fel, de egy hasonló pusztítás eljövetelét is előrevetíti. Maga az 1988-as filmadaptáció alaposan lerövidítette, zanzásította a cselekményt, ugyanakkor kifejezetten izgalmas módon foglalta össze azt a szociológiai-politikai tablót, amit Otomo több köteten keresztül felvázolt. Nem hiába, az Akira volt az első manga, melyet elejétől a végéig lefordítottak angolra, és annak rendje és módja szerint besöpörte a rangos Harvey-díjat is.
Fank Miller első komoly, önálló, szerzői képregénye, mely egyetlen univerzumhoz sem kapcsolódott, és bár rajzstílusában még csak nyomokban tartalmazza a később, főleg a Sin City-vel véglegesen a képregényalkotók elitjéhez csatlakozó szerzőt, a jellemzői, különösen a történetszövés terén, elsőre is felismerhetők. A feudális Japánban egy kiváló szamuráj feláldozza magát egy, a gazdáját elpusztító démonnal szemben, ám a ráhulló átok miatt újra szembe kell majd nézniük egymással egy alaposan megváltozott, évszázadokkal későbbi világban, egy cyberpunk New Yorkban. Stílusát tekintve tökéletesen egyesítette a japán manga, és a modern amerikai képregény stílusjegyeit, mely ezáltal magával a történettel is megfelelő kohéziót alkot. Miller a Ronin esetében jókor volt jó helyen, a DC Comics szerkesztői épp új, eredeti arcokat és ötleteket kerestek, Miller pedig Jenette Kahn szerkesztőnek nyújtotta be az ötletét, amire a kiadó azonnal ráharapott, olyannyira, hogy Dick Giordano főszerkesztő, és Bob Rozakis gyártási részlegvezető még papírminőség, és festés tekintetében is gyakorlatilag Miller kegyeit kereste, miközben ő maga a történet kidolgozásán munkálkodott.
Jason Shawn Alexander műve nem csupán a cyberpunk műfaj, és Gibson öröksége előtt tiszteleg, de számos egyébként popkultúrális elemet – többek közt Lovecraft Cthulhu-mítoszát – keveri a történetbe, ami bár rettenetesen intenzív és dinamikus, mégsem fullad káoszba, köszönhetően a letisztult rajzoknak, és a biztos kézzel adagolt történetnek. A testmódosított Corrine White mintha csak a Robotzsaru és a Ghost in the Shell Motoko őrnagyának szerelemgyereke lenne, de Alexander még itt is tovább merészkedik, kendőzetlen szexualitást, és a David Cronenberg-féle testhorrort is behozza a képbe, hogy aztán ez az őrült utazás valóban meghökkentse az olvasót. Mégis a teljes egyveleg meglepő módon működik, noha kell némi gyomor a befogadásához, és talán épp sokrétűsége miatt sem érhetett el akkora népszerűséget, mint megérdemelte volna, ráadásul a H. R. Giger-ra hajazó rajzstílusa miatt számos kritikát kapott.
Jamie Delano az 1980-as éveket John Constantine karakterének elmélyítésével töltötte, majd a 90-es évek második felében döntött úgy, hogy önálló szerzői sorozatba kezd, melynek keretében egy személyben az írói és rajzoló posztot is betöltötte. Évek munkájával álmodta meg 2020 Visions című négy történetet magában foglaló művét, mely antológiajelleggel különböző stílusokban mesél egy elképzelt jövőről. A négy történetben a krimi, a western, a romantika és a horror stílus határoz meg egy-egy epizódot, az egyikben például egy 2020-ban elszabaduló szupervírus okozta globális válság áll a középpontban. Melankolikus hangvételű, meglehetősen sötét, néhol kifejezetten szürreális tónusú mesék ezek, kevésbé egységes rajzstílussal, mely miatt több lap – köztük a Publishers Weekly – is elmarasztalta, mondván töredezettsége miatt nehéz befogadni, és a mondanivaló nem áll össze egyetlen, érthető és átlátható egésszé. Ettől függetlenül a 2020 Visions egy kimondottan izgalmas, és egyedi kísérlet, noha kétségtelen, hogy nem tökéletes.
1975-ben Moebius együtt dolgozott a később a Star Wars-széria vizuális animációjához is segédkezet és tanácsokat nyújtó amerikai forgatókönyvíróval, Dan O’Bannonnal, aki ezen kívül még a Nyolcadik utas a: halál forgatókönyvéért is felel majd a későbbiekben. Az együttműködés eredménye a The Long Tomorrow című képregény lett, mely már abból az időszakból származik, amikor Moebius Alejandro Jodorowsky nagyszabású Dűne-adaptációján dolgozott párhuzamosan. A The Long Tomorrow éppen emiatt sok szempontból tekinthető a későbbi Incal-történetek előfutárának hangulatát és képi megjelenítését illetően, hiszen, mint tudjuk, minden, amit Jodorowskyval karöltve felhasználhatónak tartottak a Dűne-koncepciós vázlataiból, ott van az Incalban. A The Long Tomorrow-t a cyberpunk műfaj atyja, William Gibson elsőszámú inspirációjának nevezte a Neurománc megírásánál, és valóban, ez a távoli jövőben játszódó történet egyesíti hatékonyan azt a sci-fis és noiros vonalat, ami aztán legszembetűnőbben az 1982-es Szárnyas fejvadász című kultikus film kapcsán kacsint vissza ránk.
Brian Azzarello és Eduardo Risso második közös munkája a meglehetősen absztrakt Spaceman, mely elsősorban nem is Gibson, sokkal inkább Philip K. Dick és Az emlékmás hatását hordozza magán, már, ami a környezetet illeti. Főszereplőnk, Orson egy genetikailag módosított ember, akit a NASA tervezett, hogy fizikálisan hatékonyabb legyen a zord marsi körülmények közt. Orsonnak azonban a NASA leállása után a Földön kell boldogulnia az egyszerű hétköznapokkal, mígnem egy gyerekrablási ügy kellős közepén találja magát. A Vertigo-nál 2011 októberében megjelent képregényt Azzarello addigi legkomolyabb munkájának tervezte, emiatt éveket töltött tudományos kutatással, mielőtt felkérte volna Risso-t a közös munkára. A reakció elementáris erejű volt, a kötetet vastaps fogadta bemutatóján a 2011-es New Yorki Comic Conon, és bár akadtak fanyalgók, akik szerint nem üti meg a páros korábbi munkáját, a 100 Bullets-ot, abban mindenki egyetért, hogy rendkívül mély, komplex és érzelemgazdag történet, mely nem csupán a cyberpunk emberidegenségére, de jelen társadalmunk elhidegült társas viszonyaira is kiválóan reflektál.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
1962 nyarán jelent meg először Peter Parker a Marvel paneljei közt.
Bestsellerszerzők a kilencedik művészet képviselői közt.
Avagy ilyen egy közel tökéletes adaptáció.
Avagy a cserkész, aki a képregénytörténet egyik legnagyobb sikerét aratta.
Itt az ideje támogatni egy vásárlással a magyar alkotókat.