Vitkolczi Ildikó
2021. augusztus 25. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Nyugat + Zombik – Babitsék élőholtakat aprítanak Tarantino-módra

Pár hete írtam egy cikket arról, mekkora őrültség – és milyen fölösleges – a Büszkeség és balítéletbe – vagy bármely más klasszikus regénybe – zombikat tuszkolni. Merthogy ez a stílus csak tönkretesz egy értékes irodalmi művet, úgy, hogy semmit sem tesz hozzá a történethez, még humorban sem. Erre most itt egy magyar alkotás, amiben a Nyugat költőire és íróira eresztett rá jó pár zombit a szerző, erről meg ódákat fogok zengeni. Mondhatnánk, hogy tipikus női logika. Persze nem erről van szó. A helyzet az, hogy a Nyugat+Zombik az egyik legelvetemültebb és legbetegebb dolog, ami hosszú ideje a kezembe került. De szerencsére a legviccesebb is.

A kiinduló helyzet igazi irodalmi csemege lehetne, festő ecsetjére való. A Nyugatosok a New York kávéházban épp Babitsnak szerveznek (meglepi) szülinapi bulit – aminek az ünnepelt nem különösebben örül. Az asztalnál ott ül a bús, (nagyon) bajszos Babits, az ifjú Tóth Árpád, Kosztolányi és Karinthy, a két jó haver. No meg ott darvadozik a másnapos (vagy harmadnapos) Ady, akit épp szerelmi bánat gyötör. Aztán elkezdődik a buli… csak nem úgy folytatódik, ahogyan a szervezők remélték…

Nyugat + Zombik

Az olyan képkockák, mint az, amelyiken a fekete öltönyös, bajszos Babits sárga csákóval a fején várja, hogy előugorjon a születésnapi tortájából a meglepetés, számomra sokszor Rejtői-Korcsmáros Pál-i magasságokba emelte a képregényt, a humorát, és magát a sztorit is. Bár a rajzok nem olyan jól kidolgozottak, mint a kedvenc képregényeimben, a Korcsmáros által megrajzolt Rejtő-történetekben, mégis ötletesek, nagyon viccesek, és jól ábrázolnak egy-egy karaktert. A Nyugat költőinek egy-egy tulajdonsága van kidomborítva, erre épül az ábrázolásuk, a beszédstílusuk, és mindez nagyon jól működik.

Babits a tankönyvekből megismert búbánatos, fekete figura – akinek viccet lehet csinálni a bajuszából -, Tóth Árpád egy lánglelkű ifjú, mondhatnánk, a csapat Benjáminja. Kosztolányi cseppet skizofrén, így időnként átvált Esti Kornélba, a hózentrógeres, felgyűrt ingujjú és baltaképű Karinthy meg olyan, mint egy jó Tarantino-karakter. A nagyon magyar, nagyon vad – és nagyon másnapos – Adyból is kapunk egy jó nagy adagot, ahogyan a háromrészes öltönyt és csokornyakkendőt viselő Móriczból is – aki még akkor is sztoriban van, amikor épp zombikat aprít fel fél kézzel. És elképesztő módon működik ez az egész őrültség.

Mert a szülinapi tortából valóban előugrik egy lenge öltözetű hajadon – bár nem azért, hogy csábító táncot lejtsen az ünnepelt körül, hanem inkább átharapja Tóth Árpád torkát. Mindenki fegyverkezik, kiderül, hogy Karinthy mindig hord magánál fegyvert, és Babits, a pacifista nem akar még zombikra se lövöldözni, így inkább egy asztallábat ragad magához. És menekülnének is az őrületből, ha a bús bajszos költőnek eszébe nem jutna a helyes pincérlány, Kata, aki bizonyosan férfiúi mentésre szorul. (Persze nem.) Ezért nem a kijáratot rohamozzák meg, hanem a konyhát, egy vad mentőakció keretében.

Az alkotó, Csepella Olivér

Csepella Olivér, az egész elvetemült őrültség kitalálója 17 éves kora óta tervezte, hogy a Nyugat íróinak fegyvert nyomjon a kezébe, aztán meg jól ráuszítsa őket a zombikra. A történet szinopszisa így szólt: „Babits Mihály születésnapjának előestéjén a New York Kávéház vendégei egyik pillanatról a másikra elátkozott élőhalottakká válnak, akik válogatott kegyetlenséggel törnek a kevés túlélő életére. Úgy tűnik, az egész épületben csak Babits Mihály, Ady Endre, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és egy szerencsés pincérnő nem alakult át, vagy vált áldozattá. Egyelőre.”

Csepella, aki versíró-zenész, és grafikusnak tanult a soproni Alkalmazott Művészeti Intézetben, a szakdolgozatában dolgozta ki az alapokat, a képregény bevezetőjét. Aztán 2014-ben az akkor még működő cink.hu bemutatta az ötletet, a sajtó imádta, lett belőle közösségi kampány, és nagyjából 24 óra alatt összejött az Olivér által kért összeg, majd egy hónap múlva ez az összeg megduplázódott, és kb. 28 ezer dollárral (7,2 millió forinttal) vágott bele a feladatba, hogy saját kiadásban létrehozza a képregényét. Ahogy több cikkben is olvastam, ez nem volt egyszerű feladat, a képregény megalkotása és közben a kiadással járó összes feladat menedzselése, így a végső változat elkészítése jóval tovább tartott, mint ahogyan a szerző tervezte (remélte). De szerencsére végül mégis elkészült a képregény, amit a Corvina Kiadó jelentetett meg.

Nyugat + Zombik

Mondhatnánk, hogy a szerző végtelenül tiszteletlen a Nyugatos szerzőkkel. És igen, az. És mégsem az, én legalábbis nem annak éreztem, inkább tisztelgésnek a nagy alkotók előtt. Boldogult középiskolai tanár koromból az egyik legélesebb – és legszomorúbb – emlékem az, amikor a diákjaim közölték, hogy egy kivételével nincs olyan alkotó, sem a magyar, sem a világirodalomban, akit ők elviselhetőnek tartanának. Mert mind búbánatos (bár ők ezt egy másik, kevésbé szalonképes szóval fejezték ki), depressziós, nyavalygó figura, aki nem tud élni, csak ül nagy magányban az íróasztalánál, és arról panaszkodik a verseiben, hogy milyen boldogtalan. (Az egyetlen kivétel Villon volt, akit bírtak, mert ő „tudott éni”. Hiszen kurvázott, lopott, kocsmázott, sőt, embert is ölt. És hogy közben verseket is írt… mondd már… mindenkinek van valamilyen defektje…)

Már akkor is azt éreztem, le kéne rángatni az oktatási minisztérium által piedesztálra állított alkotókat onnan a – végtelenül unalmas – magasból, és megmutatni, hogy ők is emberek voltak. Volt életük, céljaik, szerelmük, és messze nem nyavalyogtak állandóan. Mesélni kell a diákoknak arról, hogyan szivatta egymást Karinthy és Kosztolányi, vagy hogy Babits és Szabó Lőrinc majdnem párbajozott ugyanazért a nőért.

Nyugat + Zombik

És ez a képregény erre – is – kiválóan alkalmas. Egyrészt azzal, ahogyan a nagy alkotókat igen viccesen ábrázolja. Az egyik kedvenc képkockám az, ahol az alsónadrágra vetkezett Karinthy az asztalon hever, és épp a vágott hasi sebét ápolják (hja, a zombiirtás nem veszélytelen meló). Közben a csokornyakkendős Móricz a karddal átdöfött Ady mellett kuporog a szőnyegen, az épp skizofrénbe – tehát Esti Kornélba – átváltó, és fegyverrel hadonászó Kosztolányit figyelve (miközben Babits szerelmesen epekedik a pincérnőért).

Az embernek olyan érzése támad, mintha Tarantino valamelyik filmjéből készítettek volna képregényt, és azt olvashatnánk épp. Csak itt nem Mr. Pink, Mr. Brown és a többiek tárgyalják meg (a bankrablás előtt), hogy mennyi borravalót illik adni a pincérnőnek, hanem a diákok szerint „hóttunalmas” írók és költők elemzik ki a zombiaprítás megfelelő módozatait. Mindezt úgy, hogy a szerző hatalmas irodalmi műveltségét is megcsillogtatja, és közelebb hozza a költőket és írásaikat az olvasóhoz.

Hiszen Karinthy és Kosztolányi egymás verseiből ad fel rejtvényt a másiknak, miközben zombikat és zombikutyákat ölnek, de egyébként is olvashatunk itt a Bibliától kezdve Shakespeare-en át Nemes Nagy Ágnesig mindenféle idézetet, sokszor valamilyen poénba szőve.

Nyugat + Zombik

Azért a cikk végén azt is el kell mondanom, hogy a humora és a szemtelen zsenialitása ellenére szerintem nem hibátlan a koncepció és a kiadvány. Egyrészt az alapötlet a sámánnal meg a múlt felidézésével – ahonnan az egész zombis őrültség majd kiindul – számomra meglehetősen zavaros volt, és bár kétszer is végigolvastam az egészet, nem tudtam igazán értelmezni, mi is lenne a lényege.

Másrészt ott a rikító sárga szín, amitől egy idő után besokall az ember… Mivel az egész képregény alapvetően fekete-fehér, némi szürke árnyalattal, de valami, számomra szintén értelmezhetetlen okból ehhez még hozzácsapták a citromsárga igen rikító árnyalatát, amivel hátteret színeztek, vagy lényeges dolgokat emeltek ki (lásd pl. Babits szülinapi tortáját, illetve csákóját – ott kifejezetten működött a dolog, máshol nem annyira). Plusz a végére mintha el is fáradt volna a szerző, a poén is kevesebb, ráadásul az egész aprítós-menekülős dolog olyan káoszba fordul át, ahol a megrajzolt forgatagban kifejezetten keresgélni kell a főszereplők figuráját, hogy megtudjuk, mi történik velük. Így például a segíteni beugró Csáth Gézát, vagy éppen Móriczot, aki egyszer csak eltűnik a helyszínről – nekem többszöri olvasásra is alig sikerült rájönnöm, mikor és hogyan -, hogy aztán később, megtépázva egy villamoson (vasúti kocsiban?) tűnjön fel, az utasok legnagyobb rémületére.

Ennek ellenére érdemes többször is belemerülni a zombiaprító költők világába, először csak a történetet olvasva, aztán meg a képkockák humorát és a szójátékokat, a nyelvi humort, plusz az idézeteket élvezve és szemezgetve. Ha még tanítanék, biztosan bevinném a diákjaimnak a képregényt, mert azt gondolom, utána cseppet más szemmel néznének a szerintük unalmas alkotókra (és talán még a verseiket is hajlandóak lennének elolvasni, bár ez talán túl utópisztikus gondolat).