Kovács Krisztián
2020. október 16. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Panelbotrányok – 5 ádáz viszály a képregények világából

A képregényalkotók és olvasók hosszú évtizedekkel ezelőtt egy kicsi és zárt közösséget alkottak, melyben mindenki ismert mindenkit, melyben az egyetlen és szent célt az izgalmas és újszerű történetek írása, és azok olvasása jelentette. Persze, ahogy minden, úgy a képregényipar is egyszer el kellett, hogy veszítse a szüzességét, hogy azzá az évi egymilliárd dollárt termelő gazdasági üzletággá váljon, mely végül még Hollywoodot is képes volt gátlástalanul leigázni, hogy éppen az álomgyár legyen az, mely kiszipolyozza belőle azokat az ötleteket, melyek egykor pusztán szórakoztatni vágyásból születtek.

És persze, ahogy belépett a képbe a pénz, és a pénz által irányított gazdasági érdekek, úgy ütötték fel a fejüket a kilencedik művészeti ág belső viszályai, kiadók, forgalmazók, alkotók és szerkesztők közt, melynek köszönhetően végül ez a történet sem alakult másképp, mint a többi. Éppen ezek az ellentétek vezettek végül többek közt az itt olvasható viszályokhoz is, melyek némelyike kétségkívül szégyenfoltja a modern képregényiparnak.

Panelbotrányok

Superman és a rossz szerződések

Az acélember alakja kétségkívül úttörő jelentőségű a képregényiparban, hiszen a jelmezes hős egyik archetípusát jeleníti meg, akit 1932-ben Joe Shuster és Jerry Siegel alkotott meg a Detective Comics számára, bár az első hivatalos megjelenése további hat évet váratott magára, és végül az 1938-as egyik Action Comics számban debütált. A két ötletgazda későbbi kálváriáját az okozta, hogy az akkori piaci gyakorlatnak megfelelően nem csupán a karaktert, de minden azzal kapcsolatos szerzői jogot is átadtak a kiadónak a szerződés szerint. Bár 1941-ben így is évi 75 ezer dollárt kerestek, ez csupán aprópénz volt a DC a képregény miatt milliós árbevételeihez képest.

Shuster és Siegel részesedést akart a gázsiból, ezért perre vitték az ügyet saját munkaadójuk ellen, aminek egy vesztes per lett a vége, ráadásul a DC igazgatósága ezt követően mindkettejüket azonnali hatállyal eltávolította a szerkesztőségből. Több mint 30 évvel később, 1975-ben ismét pert indítottak a kiadó ellen, aminek méltányosságból az lett a vége, hogy a botrányt elkerülendő végül megállapodtak egy fejenként évi 35 ezer dolláros nyugdíjban, ami végül viszonylag békés körülmények közt tett pontot az ügy végére.

Superman és a rossz szerződések

A képregényalkotók céhe

Neal Adams az 1970-es évek egyik legnépszerűbb képregényalkotója volt, dolgozott többek közt Batman és a Zöld Íjász karakterein, de számos hollywoodi szuperprodukcióhoz is készített konceptvázlatokat. Mindezen túl ugyanebben az időszakban a képregényalkotók jogainak fő szószólójává vált, szembemenve a sok évtizedes kiadó gyakorlattal, miszerint bárki is alkot egy karaktert, annak tulajdonjoga végsősoron a kiadóé marad. Adams megalapította a Képregényalkotók Céhét, mely egységbe kívánta kovácsolni a rajzolókat és írókat, hogy így vehessék fel a harcot a szigorú gazdasági érdekek mentén munkálkodó kiadókkal.

Adams közzétett egy listát, mely pontos összegeket közölt azzal kapcsolatban, hogy a sok esetben alulfizetett alkotóknak milyen jutalék járna a műveik után, ám hiába csatlakoztak valóban nagy nevek a társuláshoz, akkoriban végül nem sikerült az általa megálmodott képregényszakszervezet megalakítása. A kezdeményezés visszhangja azonban állami szintre is eljutott, és végül többek közt hozzájárult ahhoz is, hogy a fentebb említett Shuster és Siegel megkapja Supermanért mindazt, ami évtizedek óta járt nekik.

Neal Adams, és a képregényalkotók céhe

A Moore-Morrison meccs

Alan Moore-t senkinek sem kell bemutatni, az ő nevéhez fűződik a Watchmen, a V mint Vérbosszú, vagy A pokolból című képregény is, míg a skót születésű Grant Morrisont egyértelműen az amerikai képregényhősökkel kapcsolatos képregények történetszálának megújításáért tisztelik a rajongók. Érdekes módon Morrison éppen a Watchmen sikerét követően került az amerikai kiadók érdeklődésének fókuszába, akik olyan alkotókat kerestek, akik képesek Moore szemléletét újra és újra életre kelteni.

Ez persze nem nyerte el a legendás Alan Moore tetszését, aki Morrisont egyszerű másolónak tartja a mai napig, egyszer a következőt mondta róla: „Mindig kétszer olvastam el Morrison műveit. Először akkor, amikor megírtam őket, aztán akkor, mikor ő újraírta, amit írtam.” Moore a mai napig sokszor elmondja, hogy Morrison sehol sem lenne nélküle, és nem tett mást, csak az ő tematikáját másolta, mire Morrison általában azzal felel, hogy ez fizikai képtelenség, tekintve, hogy még előbb is kezdett publikálni, mint Moore. Ez ugyan nem feltétlenül igaz, az viszont kétségtelen, hogy egyikőjük korai zsengéin sem látni még azt az innovációt, melyet később alkalmaztak.

A Moore-Morrison meccs

Jack Kirby és az elmérgesedő viták

Kirby kétségtelenül a modern képregényipar egyik legnagyobb legendája, jelentőségét nem véletlenül Stan Lee-hez szokás mérni, ráadásul ő alkotta meg a Marvel első igazi szuperhősét, Amerika kapitányt, és ő terelte egy csapatba a Bosszúállókat is. Lee-vel való munkakapcsolata, és annak produktumai legalább annyira jelentőségteljesek, mint később elmérgesedő viszonyuk, mely végül 1970-ben oda vezetett, hogy Kirby évtizedek munkája után otthagyta a Marvelt, és az akkor már nagy riválisnak számító DC Comics-hoz igazolt, ahol saját sorozaton is dolgozhatott.

1976-ban aztán Kirby végül visszaért a Marvelhez, és visszakapta többek közt Amerika kapitányt is, de miután új műveit az olvasók a nagy elvárások után meglehetősen negatívan fogadták, így 1978-ban ismét kiszállt, és elhagyta a kiadót. A távozást követően közel húsz éven át harcolt érte, hogy visszakaphassa eredeti rajzait, és lenyomatait, de a Marvel hosszú ideig nem állt kötélnek, végül 1987-ban, főleg rajongói nyomásra nagyjából 2000 oldalnyi anyagot juttatott vissza a szerzőnek. További kárpótlásra végül aztán csak kereken 20 évvel Kirby halála után, családja javára került sor 2014-ben.

Jack Kirby és Stan Lee

Bob Kane és a Batman-ügy

Bob Kane-t széleskörben ma mindenki Batman ötletgazdájaként tiszteli, aki tulajdonképpen Superman alakjára válaszul találta ki a Denevérember karakterét. Tény ugyanakkor az is, hogy Kane Bill Fingerrel dolgozott a szereplő kidolgozásán, és a legtöbb ma is ismert lényegi pontot nem Kane, hanem Finger alkotta meg. Ő adta a szereplő polgári nevét, ő találta ki az álruháját, és ő volt az, aki Batmant egyfajta tudományos detektívvé tette, sőt, ő írta az első, 1939. májusában a Detective Comics lapjain megjelenő történetet is, melyben Kane csupán rajzolóként működött közre.

Végül mégis csupán az számított, hogy a Batman név Kane-től származott, és kizárólag az ő neve került a legtöbb borítóra is, holott Fingeren kívül még Jerry Robinson is segítette a munkájukat. Kane interjúkban, cikkekben többször nevezte hazugnak Fingert, amiért nagyobbítani kívánja érdemeit Batman létrehozásában, és végül csak egykori alkotótársa 1974-es halála után ismerte el nyíltan mindazt, amit Finger korábban számtalanszor hangoztatott a Denevérember karaktere kapcsán.