Újjászületés, avagy a magyar képregény reneszánsza?

A fene tudja, hogy igaz-e a cím, úgyhogy vizsgáljuk is meg közelebbről, mert alighanem minden minimum két nézőpontból vizsgálható. Újjászületésről írok, ami egyfelől igaz, hiszen az elmúlt évek során számtalan szerzői, vagy ilyen-olyan projekt keretében támogatott, magyar szerző és rajzoló által jegyzett képregény látott napvilágot, ez tény. Más szemszögből nézve – bár kimondottan jóleső és momentumaiban jól működő alkotásokról beszélünk – vajon minőségben hozzák-e azt a színvonalat, mely indokolttá teszi ezt a kijelentést.

Az kétségtelen, hogy a 70-es, 80-as évek képregényei után, melyeket olyan kiválóságok alkottak, mint Zórád Ernő, Fazekas Attila, Verebics János, vagy még korábbról Sebők Imre és Gugi Sándor, követően akadt jó húsz év, amikor némely bátrabb kiadó mintegy 19-re lapot húzva belefogott amerikai sorozatokba (Y – The Last Man, Preacher, XIII, stb.), melyek szinte törvényszerűen pukkantak ki néhány lapszámot követően, így tulajdonképpen esélytelennek tűnt piacra törni magyar szerzőként.

A képregény reneszánszát éli a világban Forrás: digbr.com

Mi történt?

A változás szerintem 2008 táján indult el, és nem más bikázta be újra, mint a DC és a Marvel, méghozzá az abban az évben megjelenő legelső Vasember filmmel, valamint a Heath Ledger számára posztumusz Oscart hozó A sötét lovaggal. A két filmben közös vonás, hogy jóval realistább oldalról nyúltak a kultikus képregényfigurákhoz, és bár nyilván a világ- és franchiseépítés volt az elsődleges céljuk, talán nem is gondolták volna, hogy a képregényfilmek új korszakát hozzák el ezáltal.

És valamikor azokban az időben történt, hogy a magyar kiadók ismét bátrabb döntéseket mertek hozni, élükön a Cartaphilus Kiadóval, aki rögtön két kultikus képregényt is elhozott a magyar olvasókhoz, előbb a Watchmen – Az őrzőket, majd a végül befejezetlenül maradt Sandmant is.

Ahogy egyre-másra jelentek meg az szuperhősök a mozikban, egy új generáció fedezte fel magának a képregények világát, és a papíralapú kalandokra is egyre inkább nőtt a kereslet világszerte, így természetesen hazánkban is. Azok a sorozatok, melyek a 90-es években a Semic Interprint gondozásában jelentek meg, majd szűntek meg, új kiadónál folytatták, fiatal magyar alkotók pedig vélhetően úgy érezték, itt az idő előrukkolni valami egyedivel.

Három magyar képregényt vettem most elő, melyek az elmúlt években születtek, és léptek ki a piacra, és pár szóval igyekeztem megvizsgálni előnyeiket és hátrányaikat. Íme:

Kittenberger – Fabriqué en Belgique

Alkotók: Somogyi György, Dobó István, Tebeli Szabolcs

Pozitívumok: Alternatív történelmi, echte magyar és steampunk ötvözete Kittenberger Kálmán, valamint társai, Ács és Baka kalandjai Kongóban egy orrszarvú géphadsereg ellen. A világépítés abszolút pirospont, ilyet korábban még nem olvastunk, a szerzők kitűnően használják fel a magyar tematikát, és építik bele egy alapvetően angolszász zsánerbe úgy, hogy egyetlen pillanatig sem válik idegenné a háttér, ráadásul teszik mindezt kitűnő rajzokkal, és kreatív színhasználattal, mely különösen az afrikai tájaknál érvényesül kitűnően. Jó érzés látni, hogy magyar szerzők képesek az általam meglehetősen kifújtnak tekintett, és megkedvelhetetlen steampunk zsáner kapcsán elérni, hogy a történet teljes kohéziójában is működőképes maradjon.

Negatívumok: Viszonylag egyszerű történet, kidolgozatlan jellemek, ez nyilván a nyúlfarknyi terjedelem miatt is lehetett így, vagy épp azért, mert tudvalévő, hogy a szerzők egy sorozat nyitódarabjának szánták a képregényt, én pedig csak remélni tudom, hogy a fogyás ennek megvalósulását indokolni fogja a későbbiekben, mert a világépítés számtalan jövőbeli kaland lehetőségét tartja magában, ha pedig a szerzők jól lavíroznak, akkor egyfajta magyar ízesítésű The League of Extraordinary Gentleman is kisülhet belőle. Tudom, merészség egy első képregényt rögtön Alan Moore-hoz hasonlítani, de én annyira szeretném.

Kittenberger – Fabriqué en Belgique Forrás: www.sfportal.hu

Nyugat + zombik

Alkotó: Csepella Olivér

Pozitívumok: A közösségi finanszírozásban évek fáradtságos munkájával napvilágot látott kötet kiváló humorral operál, és megint egy ízig-vérig magyar tematikához, a legendás Nyugat című lap szerkesztőihez és íróihoz nyúl. Ugyan a képregény megszületésekor a zombikat keverünk a történelmi múlt epizódjaihoz-féle tematika már közel sem számított újnak, az, hogy Babitsot és Kosztolányit látjuk élőholtakat írtani, feledteti ezt velünk. Ráadásul bizonyos momentumok olyannyira emlékezetesre, némely szóvicc annyira ütősre sikerült, hogy ez még egy tényezőt jelent, mely megerősíti bennem, hogy ez a képregény a határainkon belül működik ennyire jól, mert ez a fajta humor abszolút a miénk.

Negatívumok: Számomra valamiért diszharmónikusan hatott a rengeteg sárga szín, még akkor is, ha értem a szerző szándékait, de míg pl. egy Sin Cityben ez alapvetően feldobja a noiros összképet, itt egy idő után zavarónak éreztem. Emellett pedig a rengeteg kiszólás és szóvicc, bármennyire a miénk, és bármennyire is imádtam őket nagyobbrészt, egy idő után fárasztóvá válik, ez pedig a kötet iszonyú hosszúságából fakad. Bő száz oldallal megkurtítva szinte biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban működött volna.

Nyugat + zombik Forrás: fuhu.hu

Café Postnuclear

Alkotók: Szűcs Gyula, Budai Dénes

Pozitívumok: Magyar tematika, mert igen, mert itt élünk, nekünk erről kell írnunk, vagy épp rajzolnunk, és ez itt kitűnően működik, akárcsak némelyik elszólás a karakterek szájából. A szerzőpáros kitűnően konvertált át egy rendkívül sablonos világképet a magyar viszonyok közé, ez újabb piros pont, ráadásul alighanem a magyar szerzői képregények közül talán itt sikerültek a legszebbre a rajzok, a színek harmonikusak, a háttér megfelelően részletes, de nem arcbamászó, egyszóval szuper, még úgyis, hogy számos ponton szándékosan kikacsint a nagy filmes elődökre.

Negatívumok: A háttér sajnos egyértelműen egy Mad Max-nyúlás magyar környezetbe ültetve, ráadásul olyan minimális változtatásokkal, mely nem engedi elfeledtetni velünk a kiváló alapanyagot. A párbeszédek pedig olykor bántóan egyszerűek és bugyuták, a sztori néhol kifejezetten káoszba fullad, és indokolatlan történések követik egymást, mintha csak a szerzők kifejezetten az akciókra helyezték volna a hangsúlyt, mondván az majd elviszi a fókuszt, és egyébként igazuk is volt, mert a rajzok részletessége miatt egyes részek logikátlansága csak második olvasatra tűnt fel.

Café Postnuclear Forrás: post-nuclear.totalcar.hu

Akkor most jók vagy rosszak a magyar képregények?

Ez ennél bonyolultabb, így inkább azt mondanám, hogy nagyszerű ötletekből táplálkozó kiforratlan történetek ezek, de mindegyikük szerethető a maga nemében, és mindegyikben találni bőven pozitív fogódzkodót, ráadásul eklektikusságuk egyáltalán nem zavaró, de mindegyiknek jó szívvel, és bőven ajánlható egy keménykezű szerkesztő, aki ezáltal több tényezőt is azonnal rendbe tehet:

– a történet fókuszának beállítását

– a felesleges sallangok lenyesegetését

– a párbeszédek gatyába rázását

Ha ezek megoldódnak, akkor nem lesz itt gond, mert, ahogy azt már sokszor, az élet, a kultúra és a tudomány más területei is bebizonyították, ha ötletekről van szó, akkor nálunk magyaroknál abból nincs hiány, a kivitelezés az, amiben akadnak buktatók, de alighanem mindegyik szerző tanult a visszajelzésekből, elősegítve ezzel, hogy következő munkáik még jobbak, jó értelemben véve még magyarabbak legyenek.

És remélem, és kívánom, hogy legyenek következő munkák, Titeket, képregényfanatikusokat pedig arra buzdítalak, hogy igenis, ruházzatok be ezekre a mindenképpen egyedi kötetekre, és az összes magyar alkotó által kreált képregényre, és támogassátok ezzel ezt az egyre inkább újjászülető és színesedő zsánert idehaza is.