YKX, az egyik legígéretesebb magyar képregény /Forrás: nerdblog.blog.hu/

Benke Éva
2020. június 24. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc

YKX képregények – Egy kotnyeles kalandor az elveszett ereklyék nyomában

Pilcz Roland a Kalyber Joe képregények után egy retro hangulatú kalandtörténetbe kalauzol el minket, ahol a kissé kotnyeles mindenes, Yorn Kayrah Xemovrah egy eltűntnek hitt ereklye nyomába ered. Kacifántos nevű főhősünket – akit az egyszerűség kedvéért szólítsunk csak Kaynek – nem cukorból faragták, ám ez a kaland még neki is húzósnak bizonyul, hiszen az elveszett kincs nem csak az ő életét forgatja fel fenekestül, de talán még az emberiség történelmét is átírhatja.

Pilcz Roland neve valószínűleg nem hangzik ismeretlenül a magyar képregénygyűjtők számára, a legtöbben ugyanis a Kalyber Joe történetek kapcsán már találkozhattak a szegedi fiatalember alakjával. Ez már csak azért is csoda, mert kis hazánkban igazán kevesen dicsekedhetnek el azzal, hogy talpon tudtak maradni egy olyan ingoványos talajon, mint amilyen a hazai képregényvilág is, így már csak ezért is érdemes figyelemmel kísérnünk Roland munkásságát.

YKX, az egyik legígéretesebb magyar képregény /Forrás: nerdblog.blog.hu/

Aki olvasta már a Kalyber Joe képregényeket, azoknak Yorn Kayrah Xemovrah neve nem cseng ismeretlenül, néhány éve pedig már önálló kötetekben is olvashatjuk Kay öniróniától sem mentes, izgalomban bővelkedő történeteit.

Az első és a második rész után idén májusban jelent meg a 3. epizód, amelyben az író-képregényrajzoló-színező-művész tovább fonja Kay történetének kacifántos fonalát – ezúton is köszönöm Roland a csodás füzetkéket.

A kimondhatatlan nevű főszereplő – ha mégis megpróbálnád, ejtsd: Jorn Kéjra Szemovra – történetének első része, A Csapda, amelyre elsősorban bevezető epizódként érdemes tekinteni, amiben megismerkedhetünk a főbb karakterekkel, megízlelhetjük a történet atmoszféráját, és eldönthetjük van-e kedvünk a továbbiakban is elmerülni ebben a kifacsart, önmagát is parodizáló kalandsztoriban. Bevallom őszintén, engem már az első rész magába bolondított, amely azzal ért véget, hogy főhősünk, Kay egy veszélyes ékszerrablás és nyakkitörős motoroshajszát követően Mr. Arsen, a gazdag műkincskereskedő megbízásából az Antarktiszra utazott, hogy megszerezze egy legendás ereklye hiányzó darabját.

Az alkotó, Pilcz Roland dedikál a Dürer Kertben /Fotó: Dancs Enikő Bianka/

A második kötetben – amely a Sötét vizeken alcímet viseli – tovább bonyolódnak a dolgok, ugyanis Mr. Arsen lányát, a roppant csinos Sam-et fogságba ejti a gátlástalan kincsvadász, Mr. Treton, aki épp valahol a Bermuda-háromszög közelében lévő elhagyatott szigeten igyekszik végrehajtani fondorlatos tervét. Hűsünket természetesen kemény fából faragták, így félelmet nem ismerve vág neki a kalandnak, hogy a szőke bombázót meghódítsa visszahozza. Ám mindez egyáltalán nem megy könnyen, – pláne, hogy úgy tűnik, semmi sem az, aminek látszik. Az idén megjelent folytatásban, a Szökésben főhőseink kezdetben kudarcot vallanak, hogy kiszabadítsák Sam-et az ördögi Trenton rejtelmes szigetéről, Kaynek pedig nincs más választása, össze kell fognia Arsen zsoldosaival, ha élve akar kijutni a veszedelmes dzsungelből.

Mr. Arsen beszervezi Kay-t, hogy találja meg az értékes aranytábla hiányzó darabját /Forrás: nerdblog.blog.hu/

Roland le sem tagadhatná, hogy vérbeli Indiana Jones rajongó, mellesleg nem is akarja, az íróról ugyanis köztudott, hogy gyerekkora óta rajong az ereklyevadász történeteiért.

YKX képregényekből süt a kalapos régészprofesszor iránti tisztelet, és én még egy csípettnyi Leslie L. Lawrence stílust is felfedezni véltem a sorok között.

Bár az utóbbi meglátásomra közel sincs bizonyosság, Kay és Leslie karaktere között tagadhatatlan a hasonlóság, amely külön örömmel töltött el, hiszen a Lőrincz L. László által kitalált nőcsábász rovarbiológus kalandjait 14 éves korom óta hűségesen követem. A két főszereplőben sok a közös vonás: a kalandvágy, a humor, na és a gyengébbik nem feltétlen szeretete, amelyet egy kis lazasággal, vagánysággal és némi egzotikus helyszínnel fűszereznek meg.

A kötetek látványvilága egyszerűen fenomenális, imádtam a szemem legeltetni az aprólékos, élettel teli színvilágon, ahol a kifejező arcjáték is külön szót érdemel, már csak azért is, mert – képregényes tapasztalataimat figyelembe véve – a beszédes mimika viszonylag ritka ebben a műfajban. Roland aprólékosságát pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy igazán nagy hangsúlyt fektetett a háttérben megbújó felíratok, tárgyak, szobrok és egyéb apróságok kivitelezésére is. A slusszpoén az egészben pedig az, hogy a hozott Indiana Jones-érzés ellenére Roland egy rendkívül frappáns, önmagában is szórakoztató alkotást tett le az asztalra, amely egy percig sem akar többnek tűnni annál, mint ami – és ezt a szó legjobb értelmében mondom. Kay karaktere nem mellesleg az első percben szimpátiát ébresztett bennem, – és ezzel feltehetően nem vagyok egyedül – a vele való azonosulás egy pillanatig sem jelentett gondot, hiszen a főszereplő kissé naiv, csetlő-botló karakterébe sok olvasónak könnyű beleképzelnie magát.

A harmadik rész végének történései ezúttal is folytatással kecsegtetnek, és én csak remélni tudom, hogy a rejtélyekkel és intrikával átszőtt, kissé retro hangulatú kalandtörténet még jó pár füzetke erejéig velünk marad, hogy még sokáig élvezhessük a stílusos sztori és a már-már filmes érzés nyújtotta szórakozás örömeit.