- Kovács Krisztián
- 2022. június 29. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
A filmművészet története több, mint 100 éve alatt folyamatosan együtt élt és lélegzett a technológiai újításokkal, és minden esetben rövid időnek kellett csupán eltelnie ahhoz, hogy az egyes vívmányok megtalálják az utat Hollywoodba. Ennek nyomán okafogyottnak tűnik a vita manapság, vajon fontos-e a CGI használat a filmekben: természetesen fontos, mert nem csupán lehetőséget teremt egy történet szélesebb spektrumú elmesélésében, de mintegy a filmtechnológia jelenlegi állását is közvetíti. A kérdés inkább az, hogy a speciális effektek szolgálják-e a történetet, vagy épp fordítva?
Volt idő, valamikor Hollywood aranykora környékén, amikor ez nem volt kérdés, és bár azt gondolnánk, hogy akkoriban korlátozottak voltak a lehetőségek, valójában akadtak olyan szerzői zsenik, akiknek hála a fantáziában éledő eposzi történetek megkaphatták az őket megillető formát; olyanok, akik nem csupán felhasználták egy adott kor technológiai színvonalát, de képesek voltak azt továbbfejleszteni is. Ma már bátran kijelenthetjük, Ray Harryhausen nélkül vélhetően Steven Spielberg, James Cameron, vagy Peter Jackson sem létezne abban a formában, ahogy megismertük, és ki tudja, miként emlékeznénk a Gyűrűk Ura szörnyeire, ha Harryhausen nem szeret bele 13 évesen a King Kong-ba.
Harryhausen mindössze öt évesen, 1925-ben nézte meg nagynénjével a Sir Arthur Conan Doyle regényéből készült Az elveszett világ című filmet, amit ő maga is számtalanszor említett a vizuális effektekkel való első találkozásaként, ám végül az 1933-as King Kong volt az, ami miatt érdeklődése végleg e terület felé fordult. Tinédzseréveit gyakorlatilag egy saját maga által berendezett amatőr házi stúdióban töltötte, nagy szerencséjére pedig szülei sem csupán múló hóbortként tekintettek fiúk megszállott kísérletezgetésére, hanem teljes vállszélességgel támogatták azt. Harryhausen egyéni látásmódja, a technikai megvalósításhoz való szokatlan közelítése Evolution című kezdeményezésében öltött testet először.
O’Brian messze nem volt nyeretlen kétéves, bőven pályája csúcsán járt, vagy egy tucat különböző film szörnyeit keltette már életre, és alighanem azonnal megtetszett neki a fiatal Harryhausen rajongása, ami mindemellett egy olyan szakma iránti elkötelezettségből fakadt, melynek minden csínjával még messze nem volt tisztában. Ezt O’Brian is felismerte, és arra kérte, képezze tovább magát, főleg a rajztudását a koncepciós vázlatok elkészítéséhez, és anatómiai ismereteit a megjelenítendő alakok hitelessége kedvéért. A stop-motion technikát valamiképpen ösztönből művelő Harryhausennek nem kellett sok, hogy megkapja mentorától az első felkérést.
Ray Harryhausen
Ezt maga Harryhausen mondta egy több évtizeddel későbbi interjúban, és bár nyilván az 1933-as King Kongra gondolt, végül úgy hozta a sors, hogy első filmjében, mindössze huszonkilenc évesen épp egy óriásgorillát kellett animálnia. Az 1949-es Mighty Joe Young megadta a végső lökést Harryhausennek, aki innentől végre teret kapott arra, hogy az O’Brian által követett iskolát saját fejlesztéseivel vigye tovább. A korábban nem igazán ismert eljárás a dynamation nevet kapta, és első önálló alkotása, a Pánik New Yorkban környékén kezdte tökélyre fejleszteni.
Az eljárás lényege tulajdonképpen az alkotó azon vágyából merítkezett, hogy végre lehetőség legyen örökre elhagyni a mulatságos maskarákba öltözött statiszták szerepét, akik szerinte teljesen kizökkentették a nézőt az élményből, mert mindenki pontosan tudta, mit lát. Harryhausen szerint az ő teremtményei jelentősége, hogy benne tartsák a mozinézőket abban az álomban, amire valójában jegyet váltottak.
Éppen ezért számtalanszor kérte, hogy beleszólása lehessen a forgatókönyvbe, mert úgy tekintett a produkcióra, mint egy egységre, ahol minden szegmensnek szolgálnia kell egymást.
Ray Harryhausen
A Harryhausen által kifejlesztett technika egyértelműen O’Brian módszerén alapult, ám tökéletesen új szintre emelte azt: a bábanimációt különböző kivetített hátterekkel és előterekkel, és többszörös kompozícióval kombinálta, ezzel pedig nem csupán gyorsabban és némileg olcsóbban érhette el a várt hatást, de a teremtmények mozgása a vásznon végül kevésbé hatott darabosnak.
Persze nem csupán ez a barátság, vagy az O’Brianhez fűződő mentori szál kedvezett Harryhausen kibontakozásának, hanem az Egyesült Államok nemzetközi politikájából és a hidegháborúból fakadó közhangulat is. Honda Ishiro 1954-es Godzilla című filmje óta mindenki számára világossá vált, hogy a nukleáris apokalipszistől való mindennapos paranoia egy, a filmgyártás számára is kiaknázható terület, így aztán ennek mintájára egyre másra jöttek a sugárzástól óriásira nőtt rovarok, polipok, vagy épp marslakók, akik mind-mind a szovjetek allegóriájaként a becsületes amerikaiak életére törtek. Harryhausen az elkövetkező években közel fél tucat hasonló filmben működött közre, mígnem művészetét egy következő szintre emelhette.
Ray Harryhausen
Barátja, Schneer nem igazán hitt benne, hogy Harryhausen technikája megállja majd a helyét a színesfilmen is, a fejlesztésre viszont szükség volt, mert a 60-as évektől egyre több színes produkció került a mozikba. Az alkotó végül sikeresen fejlesztette ki azokat a rendszereket, melyekkel fenntarthatóvá váltak a szín-egyensúlyok, az pedig hamar kiderült, hogy a stop-motion animált bábok színesben talán még jobban mutatnak, mint előtte bármikor. Az új technika végül a Szindbád hetedik útjában debütál, majd ezt követte a Gulliver, és a Jules Verne regényéből készült A rejtelmes sziget, de az igazi nagy dobás 1963-ban érkezett el.
A filmben egy közel öt perces harcot láthatunk három színész, és hét animált csontváz között, mely jelenetsort Harryhausen pontosan négy hónapon át készítette, naponta nagyjából másfél másodpercre elegendő képkockát exponálva. Félelmetes teljesítmény, és jól tükrözi az alkotó elhivatottságát, tökélyre törekvését, ami valahol még mindig ugyanabból a lelkesedésből fakadt, mellyel az a mindössze 13 éves kisfiú a King Kongot bámulta szülei televíziójában iskola után.
Ray Harryhausen
És gyakorlatilag a fenti mondat a lényeg, ami Harryhausen pályafutását illeti. Bár alig másfél tucat filmen működött közre pályafutása alatt, és miután elkészítette az 1981-es A titánok harcát, nyugdíjba is vonult, ha ő nincs, akkor vélhetően nem születik meg a Star Wars, vagy éppen Peter Jackson mozijai, hiszen a mai látványfilmek egyértelmű alapját éppen az ő technikája, és alkotásai képezik. A teljesség igénye nélkül művészete és hozzáállása olyan rendezőket, és trükkmestereket ihletett meg, mint Stan Winston, John Carpenter, Steven Spielberg, James Cameron, vagy épp egyik legnagyobb rajongója, és Hollywood mai valóságának egyik legegyedibb hangja, Wes Anderson, aki legutóbbi filmjében is a stop-motion technikát alkalmazta.
Mert a kulcs a hozzáállásban és szenvedélyben rejlik, és a kortársak beszámolói szerint még a hatvanas éveiben is olyan lelkesedéssel bánt bábjaival, mint az a tizenéves fiú, aki saját amatőr műtermében kísérletezett évtizedekkel korábban. Ray Harryhausen 2013. május 7-én hunyt el, időskorában még megérte, hogy láthassa, miként járnak a jövő generációi az ő halhatatlan lábnyomain.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
Különleges tárlat várja a Kassák Múzeum látogatóit augusztus végéig.
A Cthulhu-kultusz a popkultúra és a művészetek újabb rétegét vett birtokba.
Elrabolt ritkaságok, melyek még mindig várják a megtalálójukat.
A világhírű festőt fiatalkora óta lenyűgözte a Biblia.
