Magyar Miklós
2022. március 31. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát – Apa és fia kiállításának margójára

A kiállítás beharangozója

Az Újlipótvárosi Klub-Galériában 2022. március 24. és 2022. április 22. között megtekinthető tárlaton jártunk.

Apa és fia

Gyakran megesik, hogy a festészet vagy a szobrászat szeretete apáról fiúra száll. Hogy csak a legnagyobbak közül említsek néhányat: a két Bruegel vagy az olasz reneszánsz kiemelkedő mestere, Francesco Bassano, akinek három fia és négy unokája is művész lett. Camille Pissarrónál megfordítva: négy fia és három unokája lett festő. A szobrász generációk közül Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor neve valamennyiünk számára ismerősen cseng. Olyan festőművészről és szobrászról, akinek ugyancsak festőművész és szobrász fiával közös kiállítása lett volna, nincs tudomásom.

De Tóth Ernő és Tóth Kristóf közös kiállítása nem ezért különleges, hanem azért, mert annak ellenére, hogy Kristóf lényegében édesapja műtermében nőtt fel, így annak alkotásai természetszerűleg beivódtak emlékezetébe, ráadásul Tóth Ernő fiának egyik mestere is volt, a két művész alkotásainak szemmel láthatólag semmiféle kapcsolata nincs, a kiállítás látogatója a tévedés kockázata nélkül rámutathat a képekre, szobrokra: ez Tóth Ernő, ez pedig Tóth Kristóf.

A kiállítást Szále László, számos kitüntetéssel díjazott író, publicista nyitotta meg. A látogatók egy valóságos művészettörténeti előadást hallhattak a két művész alkotásairól, művészetük lényegéről: „Ernő többnyire a múltban keresi a ma válaszait, Kristóf inkább a jelenben. Ernőt az álom, a képzelet izgatja, Kristófot a mozgás, a sebesség ábrázolása. (…) Mindketten szeretik megragadni a döntő pillanatokat, amelyekben sűrűsödik – vagy összesűríthető – múlt, jelen és jövő. Ernő több humorral dolgozik, Kristóf több komolysággal. Ernő minden gyarlóságot lát, ábrázol és megbocsát, Kristóf keres: nemcsak a válaszokat, hanem a kérdéseket is” – mondta Szále László.

Tóth Ernő, Szále László és Tóth Kristóf a megnyitón

A groteszk poétája

Tóth Ernőről szóló könyvemben a művészt a groteszk poétájának nevezem, de azt is mondhatnánk, hogy ő a képzőművészet Örkény Istvánja. Festményei és szobrai ugyanazt a groteszk szemléletet tükrözik, mint Örkény regényei, egypercesei. A groteszk az ellentétek, ellentmondások műfaja mind az irodalomban, mind a képzőművészetben. A félelmetes, a torz, a fenséges egyszerre van jelen a kedves, megható, kicsinyes és komikus elemekkel. Az olvasónak és a műélvezőnek pedig egyszerre támad sírhatnékja és nevethetnékje.

A látszatok világa: A vörös postakocsi

Tóth Ernő is elmondhatná Vicent van Gogh-gal: „Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem.” A kiállítás címét, Álom és valóság mintegy szimbolizálja Tóth Ernőnek az Álomhintó című festménye, amit Krúdy Gyula A vörös postakocsi című regénye ihletett. (A kép egyik előző változatának a címe is A vörös postakocsi.)

Álomhintó

A képen az első látásra ráismerünk Krúdy regényére, annak impresszionista, szimbolista, szecessziós és szürrealista jegyeire. Ahogy a Krúdy-hősök tudatában, Tóth Ernő festményén is egybemosódik álom és valóság, jelen és múlt. A vörös helyét az egész festménynek sejtelmesen századvégi hangulatot adó rózsaszín foglalja el. A magas bakon ülő kocsis egykedvűen nógatja a nem létező lovakat. A kocsit „díszítő” szürrealista kígyó és madarak a pesti világ Krúdy által megfogalmazott „látszatok világának” kelléktárába tartoznak. A kocsiban nem „elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember” ül, mint Krúdynál. Az utasokat Tóth csak jelzésszerűen jeleníti meg, így ezek az elmosódott alakok is mintegy az álom szimbólumai.

A kép előterében egymás mellett ülő és mégis magányosnak tűnő úri hölgy és a pesti éjszakák lovagja elmélázva tekintenek maguk elé, mintha csak a postakocsin való utazás utáni vágyuk elevenedne fel. A gavallér réveteg tekintetéből kiolvashatjuk Rezeda Kázmér nosztalgiáját az elmúlt és vissza nem térő fiatalság iránt.

Mellette a hamvasságát régen elveszített, ugyancsak a múltba révedő, idősödő színésznő és Rezeda úr „álmai hölgyének”, a „számító és kancsal Krónprinc Irmának” keveréke ül. A nő mellett a kor jellegzetes női ruhadarabja, egy régen kihízott lila fűző, mintegy jelezve a kíméletlen idő múlását.

„Ha az ember mélyen a lelkébe néz, eltöprenghet azon, hogy vajon önmaga melyik figura: Don Quijote vagy Sancho Panza?” (Georges Orwell)

Tóth Ernő másik nagy irodalmi élménye Cervantes Don Quijotéja. A sors különös játéka folytán feleségét, Holl Zsuzsa színművésznőt is Cervantesnek köszönheti. Dulcinea szerepében látta meg, ám a kóbor lovaggal ellentétben, kitartása eredményesnek bizonyult.

Don Quijote Tóth Ernő festményeinek és szobrainak vissza-visszatérő témája. A művész életfilozófiájához közel áll a donquijotizmus. Bármelyik művére rátekintünk, a mindennapok szürkeségéből való elvágyódás ragad meg bennünket. Tóth nem az őrült szenvedélytől csillogó szemű Don Quijotét mutatja meg festményein és szobrain, hanem a komikus figurából a regény végére tragikussá váló hőst, akinek halálával az általa képviselt értékek is menthetetlenül elvesznek.

Don Quijote

Nagy adósságát törlesztette le Tóth Ernő, amikor számos Don Quijotéról szóló festménye és szobra után megalkotta Cervantes portréját is. Ne lepődjünk meg, ha az író a kóbor lovag vonásait viseli magán. „Számomra Cervantes és Don Quijote ugyanaz a személy” – mondta egyszer Tóth Ernő. A megjegyzés jogos, ha belegondolunk abba, hogy Cervantes saját életének eseményeit is megörökítette a Don Quijotéban.

Cervantes

Szerelmes kecskék és a groteszk koronázatlan királya, a Kecskekirály

Tóth Ernőnek egyik emblematikus alakja a sajóecsegi gyermekkor maradandó élménye, a kedves háziállat, a kecske. Ezt a mások számára jelentéktelen élőlényt Tóth Ernő fantáziája mesebeli tulajdonságokkal ruházza fel. Kecskéi dalra fakadva udvarolnak a kecskelányoknak, majd ha ez sem elég, hegedűszóval igyekszenek meghódítani őket. Mert Tóth Ernő valamennyi kecskéje szerelmes. Már ha nem éppen királyként trónolnak, mondjuk egy kerekes trónszéken.

Szerelmes kecske dala

Szerenád

Tóth Ernő egyik leggroteszkebb és egyben leghumorosabb szobra a Kecskekirály. A kerekes kecske egy zsámolyszerű ülőalkalmatosságon (meglehetősen groteszk királyi trón) ül délcegen. A széttárt, csontos lábak közötti hatalmas tőgy méretében, formájában és színében oly mértékben magára irányítja a figyelmet, hogy először megfeledkezünk arról, hogy ezzel a tekintélyes tőggyel nem más, mint egy király rendelkezik. A Kecskekirály testtartása, arckifejezése olyan méltóságos, annyi magabiztosságot áraszt, ami valóban csak a legtekintélyesebb uralkodókra jellemző.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy Tóth Ernő kecskéjének mindegyik része túlméretezett. De ne feledjük, hogy a groteszk egyik legfőbb jellemzője a túlzás.

Kecskekirály

Tóth Kristóf fenséges képei és szobrai

Guillaume Apollinaire nevezte Picasso korai festményeit fenségeseknek. Vállalva az elfogultság vádját, nekem Tóth Kristóf alkotásai fenségesek.

„Citius, Altius, Fortius”

Az olimpiai játékok hármas jelszavát: Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben, Pierre de Coubertin bárónak tulajdonítják, valójában barátjától, Henri Didontól származik. Azt mondhatnánk, festményeinek és szobrainak túlnyomó részét Tóth Kristóf ezeknek a szavaknak a jegyében alkotta. A végletekig letisztult, a sport szeretetét sugalló szobrai nem előzmények nélküliek. Leginkább az általa is nagyra tartott mester, Henry Moore 1950-es években készült, légiesen karcsú nőalakjaira emlékeztetnek. Ám ne gondoljunk semmiféle utánérzésre, Tóth Kristóf valamennyi mintáját saját mondanivalója szolgálatába állítja. Fejes című szobra egy sorozat része, amely az úszóversenyek hangulatát ragadja meg.

Fejes

A Birkózók megdöbbentő egyszerűséggel, ugyanakkor a klasszikus és a modern szobrászat ötvözésével mutatja be az egymásnak feszülő sportolók erőfeszítését (fortius). A négy megfeszülő láb akár egy ókori görög szobor naturalisztikus részlete is lehetne. Ám a felsőtestek egyetlen tömbbe olvadnak, amin csak jelzésszerűen vannak jelen a karok és a fejek. Azt, hogy a szobor lenyűgöző, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kiállítás megnyitása előtt egy birkózó az utcáról meglátva a szobrot, bejött, és elragadtatással érdeklődött Kristófnál a műről.

Birkózók

„Teljes lelki élet zene nélkül nincs” (Kodály Zoltán)

Kodály Zoltán mondása cseng a fülünkben, amikor Tóth Kristóf két, légiesen könnyed szobrát megcsodáljuk. A Csellós és a Hárfás a lehető legkevesebbet mutatnak, ám a lehető legtöbbet mondanak a zenéről. Két hangszer, három kéz, egy vonó. A zenészek egy-egy szimbólum révén vannak csak jelen. A zenének ezt a minimalista ábrázolását némi képzavarral realista absztrakciónak is nevezhetnénk, ha lenne ilyen fogalom.

Csellós

Hárfás

Futurizmus és tasizmus másképpen

A példaképek Tóth Kristóf festményeinél sem hiányoznak. Elsősorban az olasz futurizmus talán legismertebb képviselője, Umberto Boccini, akiről Kristóf maga mondta, hogy nagy hatással volt festészetére. Az Olaszországban a huszadik század elején kialakult futurizmus a mozgás, a dinamizmus festészete. A tárgyak belső energiáit szabadítja fel a művész azáltal, hogy egymásba fonódó részekkel ábrázol.

Ha összehasonlítjuk Boccini és Kristóf egyazon témájú festményét, a hatás mellett azt is látjuk, hogy Tóth Kristóf a futurista művész eszközeivel, de egyéni módon ragadja meg a kerékpárosnak azt a dinamizmusát (citius), amit Boccini „csak” érzékeltet, de nem láttat. Más szóval, Tóth Kristóf nem megy el a futuristák absztrakciójáig, megmarad a figurális festészet határain belül.

Umberto Boccini: Egy kerékpáros dinamizmusa

Az Élboly című festményen a dinamikus mozgást Kristóf azzal érzékelteti, hogy míg az élen haladó kerékpáros alakja jól kivehető, az üldözőből csak színfoltok láthatók a nagyobb sebesség miatt.

Tóth Kristóf: Élboly

Ugyanez a metamorfózis tapasztalható Tóth Kristófnak Mimikri című festményein, ha egybevetjük a tasiszta képekkel. A tasizmus vagy foltfestés az 1940-es évektől kialakított absztrakt festészeti irányzat, amely a színes festékfoltok által fejt ki esztétikai hatást. Hasonlítsuk össze a legismertebb magyar tasiszta festő, Hantai Simon 1973-ban készült Étude című festményét Tóth Kristóf Mimikri című képeivel. Míg Hantainál a színfoltok teljesen esetlegesen egy absztrakt képet eredményeznek, Tóth Kristóf rendkívül ötletesen egy hüllő és a környezet színfoltjainak azonosságával ismét csak a figurális ábrázolás keretei között marad.