Kahlo manapság is Mexikó egyik legnagyobb nemzeti kincsének számít

Kovács Krisztián
2021. november 25. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc

A szenvedély az a híd, amely eljuttat a fájdalomtól a változásig – Frida Kahlo, Mexikó nemzeti kincse

A legtöbb, művészeket érintő sztereotípia a mai napig valamiféle kalandos, vakmerő, és egyedi életutat vetít előre, és bár ez sokukra igaz – elég csak a világ másik felére költöző Paul Gauguin-re, vagy a már életében igazi hírességként élő Salvador Dalíra gondolni – bizony e tulajdonságok sok esetben az életben elszenvedett fájdalmakra adott reakcióként jelentek meg, ahogy reakciót jelentettek maguk az elkészült művek is, szinte mindegy, hogy egy regényről, egy festményről, vagy egy zeneműről beszélünk is. Sok művész számára a művek kapaszkodót jelentettek a valóságba, másoknak a problémák feldolgozását, megint másoknak segélykiáltást.

Ha létezik festőművész a XX. században, aki ezzel szemben nem tett mást, mint saját életének aktuális momentumaira reflektált műveiben, ezáltal saját életét, és hányattatásait keltve életre a nézők számára is, akkor az kétségtelenül a mexikói Frida Kahlo volt. Frida, ahogy a legtöbben a mai napig nevezik nem hiába vívta ki helyét Mexikó nemzeti kincsei közt, hisz már életében legendák keringtek róla, határozottsága, kiállása, a problémákkal való szembenézése pedig egy olyan erős nő képét rajzolta fel, mely bárki számára inspirációt jelenthetett.

Frida Kahlo

Frida Kahlo olyan volt, amilyennek egy európiai ember elképzeli Latin-Amerikát: tüzes, egzotikus, és végtelenül szenvedélyes, az életet akkor is a napos oldalról szemlélő, mikor egyébként sötét fellegek úsznak keresztül a horizonton.

A festőnő élete a szakmai sikerek, és a magánéleti, egészségügyi tragédiák vetésforgója, melyek valahogy mindig összefüggnek, kiegészítik egymást, és Frida a fájdalom, a csalódások, és az örömök mentén épült, mint a XX. század egyik emblematikus művésze.

A kislány még csak hat éves, mikor járványos gyermekbénulásban betegszik meg, jobb lába deformálódik, tíz évvel később balesetet szenved egy villamoson utazva, gerince komoly ütést kap, hosszú hónapokra gipszfűzőbe kényszerül, és már betölti a huszadik életévét, mire egyáltalán normális életet lesz képes élni.

Betegségei, lábadozásai közben persze nem nyughat, és megismerkedik a művészetekkel, első grafikái, sőt első festményei is ekkor születnek a maguk kezdetleges mivoltukban. Így találkozik 1928-ban az új mexikói kultúra megteremtését célzó fiatal művészek csoportjával, és annak vezető tagjával, a festőművész, Diego Riverával. Egy évvel később összeházasodnak, Rivera pedig egy olyan világba kalauzolja el Fridát, melyben ébredőben lévő tehetsége igazán kibontakozhat. Riverával való kapcsolata meglehetősen hektikus, magasságokat és mélységeket járnak meg, Frida születendő gyermekükkel elvetél, elválnak, majd újra összeházasodnak, nyitott kapcsolatban élnek, melyben szeretők váltogatják egymást szüntelenül (Frida viszonyt folytat az Oroszországból megszökött Lev Trockijjal is, Rivera pedig saját sógornőjével), de mindezek az élmények furcsamód szolgálják Frida művészetének sosem látott felvirágzását, mely valahogy olyan fokú szabadsággal telik meg, melyre korábbi műveiben nem volt példa.

Kahlo manapság is Mexikó egyik legnagyobb nemzeti kincsének számít

Frida 1926-tól rendszeresen alkotott, a legtöbben manapság szürrealistának tartják, és valóban akadnak festményei, melyek ebbe az irányba mutatnak, azonban Frida sokkal könnyedebben bánt a művek szimbólumrendszerével, kevesebb feladvánnyal szolgálva a néző számára, mint ahogy pl. Luis Bunuel tette a filmekkel, Dalí a festményeivel, vagy Man Rey a fotóival. Az, hogy Frida manapság nemzeti kincsnek számít Mexikóban, nagyban köszönhető annak, hogy ő a maga részéről valóban rajongott saját szülőföldjéért. Európai kirándulásai után számtalanszor megjegyezte, hogy az öreg kontinens fullasztóan hat a számára, és minden esetben szinte menekült a hazájába, akkor is, mikor gazdag társasági életet éltek férjével 1930 és 1933 közt az Egyesült Államokban.

Persze, ahogy mindenki, Frida művészete is az európai festészetben gyökerezik, melyet aztán a szürrealizmus mellett a mexikói kultúra és néphagyományok, valamint a prekolumbián kultúra határozott meg és egészített ki.

E motívumok nem csupán a vásznon, de még mindennapi öltözékén is megmutatkoztak, gyakorlatilag minden nyilvános szereplése alkalmával, vagy akár egy átlagos hétköznapon is tehuana népviseletet hordott, mellyel nem csupán kifejezte hovatartozását, és elköteleződését, de még megrövidült jobb lábát is megfelelően elrejtette. Frida a mában élet, és a mában alkotott, festményei minden esetben saját aktuális helyét és lelkivilágát fejezték ki, melyekben milliónyi érzelem öltött testet a női szexualitástól, a magányon, a vallás és a hit viszonyán át az ősi azték mitológia hatásaiig.

Diego Riverával mindig visszataláltak egymáshoz

Még harminc éves sem volt, mikor hazájában bemutatták első önálló kiállítását, 1938-ban pedig már New Yorkban, a művészet fellegvárában is közszemlére tették műveit. 1939-ben Párizs következett, és ő volt az első latin-amerikai festőművész, akitől életében festményt vásárolt a Louvre, feltétlen rajongói, és műveinek gyűjtői közt pedig olyan korabeli sztárok szerepeltek, mint például Edward G. Robinson, a kor ünnepelt filmcsillaga, aki akkoriban Charlton Hestonnal, Humphrey Bogarttal, és Steve McQueennel játszott együtt. Frida művészetének egyik legfontosabb egyediségét az adta, hogy nőként nyíltan fel merte vállalni nőiségének minden aspektusát, érzelmeit, fájdalmait és örömeit.

Frida Kahlo művei furcsa kettősséget sugároznak, mutatván készítőjük életének ambivalenciáját, a szakmai sikerek és a tragikus magánéleti válságok ötvözetét, végtelenül személyes hangvételük miatt pedig olyanok szívéhez is utat találtak, akik egyébként nem jártasak, vagy nem érdeklődnek túlzottan a képzőművészet, különösen a latin-amerikai iskola iránt.