Kovács Krisztián
2021. november 4. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A Zuhanó Ember portréja az iszonyat „legcsodálatosabb” kópiája

Richard Drew 1968. június 6-án három társával együtt kísérte a magát elnöknek jelöltető New yorki szenátort és egykori igazságügy minisztert, Robert Kennedy-t a washingtoni Ambassador Hotelben, mikor a konyhán átvezető út közben egy férfi lépett hozzájuk. A 24 éves palesztin származású Sirhan Sirhan kezében fegyver volt, egy 22-es kaliber, amivel összesen nyolcszor lőtt, mielőtt Kennedy testőrei a földre teperték volna. Három lövés érte az elnökjelöltet, és 26 órával később a kórházban halottnak nyilvánították. Drew-t érezhetően megviselték a történtek, a mindössze 21 esztendős fiú ezután inkább könnyebb fotózásokat vállalt, divatlapoknak dolgozott, és vélhetően ő maga hitte volna legkevésbé, hogy 33 évvel később mégis az ő nevéhez fűződik majd az új évezred egyik leghíresebb fotója.

The Falling Man

Richard Drew az AP amerikai hírügynökség fotóriportereként a New York-i Divathét egyik bemutatóját fotózta 2001. szeptember 11-én reggel, és épp kedélyesen beszélgetett a CNN egyik operatőrével, amikor az hirtelen elhallgatott, az arca elkomorult, miközben valamit a fülébe dugott fülhallgatóba mondtak. Alighogy az operatőr megosztotta az első gép becsapódásának hírét Drew-val, csörgött a férfi telefonja, és a szerkesztője határozott parancsba adta neki, azonnal hagyja ott a divatbemutatót, és menjen a World Trade Centerhez. A metró még közlekedett dél-Manhattan felé, végül csak a második gép becsapódása után állították le, és amikor Drew kiért az utcára, már azt látta, hogy mindkét toronyból átláthatatlan füst gomolyog az ég felé. Olyan közel ment, amennyire csak tudott, és megállás nélkül fotózott.

Drew és a közelben álló szemtanúk masszív törmelékeket láttak lezuhanni a lángokban álló épületekből, és csak a negyedik-ötödik után tudatosult bennük, hogy az nem törmelék. Azok emberek, akik önként vetették le magukat a mélységbe, mert az is könnyebb halálnak tűnt, mint a fojtogató füst és az elemésztő tűz. A későbbiekben „ugrók” néven elhíresült emberek mindössze percekkel azután jelentek meg, hogy az American Airlines 11-es számú járata reggel 8 óra 46 perckor becsapódott a Word Trade Center északi tornyába.

Az ugrók számát megközelítőleg 200-ra teszik a szemtanúk beszámolói alapján, és később a legtöbb elemző, történész és szakértő egyetértett abban, hogy bár borzalmas tragédia a közel 3000 halottat követelő terrorcselekmény, de a legnagyobb kollektív traumát egyértelműen az ugrók látványa okozta az embereknek. Olyannyira, hogy a tornyok összeomlása utáni napokban a közvélemény bár nem tagadta, de igyekezett tudomást sem venni a létezésükről.

The Falling Man

Az FBI egyik helyszínen tartózkodó ügynöke, Wesley Wong később azt mondta: „Voltak párok, akik odaálltak az ablakokhoz egymás kezét fogva, és még egyszer utoljára egymásra néztek, mielőtt kiléptek. Addig fogták egymás kezét, amíg a gravitáció szét nem választotta őket.” A média egyenes adásban egyszer sem mutatta az ugrókat, sem élőben, sem később felvételről.

Richard Drew több száz képet készített róluk, és folyamatosan fotózott, amíg csak messzebbre nem kellett menekülnie a tornyok összeomlása után. Még aznap este feltöltötte a fotót az AP archívumába, és másnap több száz amerikai lap hozta le címoldalon, mintegy a tragédia emblematikus pillanataként. Az amerikai emberek nagyrésze azonban megbotránkozott a fotó láttán, szerintük esztétizálni akart egy sosem látott tragédiát, és ikont gyártott egy ember életének utolsó pillanataiból, emiatt aztán néhány nappal később a fotó egyszerű eltűnt a médiából.

A terrortámadások második évfordulóján aztán Tom Junod az Esquire magazin hasábjain komolyabb elemzésnek vetette alá a képet, és először illette azt a The Falling Man, azaz a Zuhanó Ember címkével, ezzel pedig megkezdődött szimbolikájának teljes újraértékelése, melynek eredményeként manapság a XXI. század leghíresebb fotói közt emlegetik, mely nem idealizálja, sokkal inkább a maga rémisztő valóságában mutatja be a halált, melyet olyan emberek szenvednek el, akiknek a legcsekélyebb közük, vagy beleszólásuk sincs a fennálló világpolitikai csatározásokba, a politikai vagy vallási elvek és irányzatok összeütközésébe. Maga Drew egyébként évekkel később a The Daily Beast-nek adott interjúban úgy fogalmazott: „Úgy tekintek rá, mintha az „ismeretlen katona” emlékműve lenne, ami mindenkit jelképez, akinek ugyanez volt a sorsa azon a napon.”

A tragédia másnapján megjelent címlapok

Még manapság is közel 1200 olyan áldozatot tartanak nyilván, akinek nem tisztázott a kiléte, az Egyesült Államokban komplett ügynökség foglalkozik azzal, hogy a múltból fellelhető morzsák segítségével igyekezzen összerakni a képet, és nevet adjon a több, mint húsz éve névtelenségben nyugvó áldozatoknak. Köztük van a The Falling Man is, akiről máig nem tisztázott, ki lehetett pontosan, tényként pedig Drew fotósorozatán túl mindössze annyit tudni, hogy 2001. szeptember 11-én, 9 óra 14 perc után 15 másodperccel a halál felé zuhan. Az elmúlt évek során általában két találgatás forgott közkézen a személyazonosságát illetően. Az egyik attól a Tom Junod-tól származik, aki kvázi rehabilitálta a fotót az Esquire magazinban.

Junod szerint a felvételen a 43 esztendős Jonathan Briley hangmérnök látható, aki az északi torony legfelső szintjén lévő, Windows on the World nevű cég dolgozója volt, és akinek testvérei megerősítették, hogy Briley gyakran viselt narancssárga pólót, mely az egyik felvételen láthatóvá válik, ráadásul asztmával küzdött, tehát vélhetően a többieknél is nehezebben bírta a maró füstöt.

A másik elmélet és Peter Cheney, a The Globe and Mail című lap újságírója szerint a felvételen Norberto Hernandez látható, aki szintén az északi toronyban, annak a 106. emeletén lévő étteremben dolgozott cukrászként. Hernandez családtagjai kezdetben támogatták a teóriát, de a fotó feletti vita hatalmas családi perpatvarokat és szakításokat szült, így manapság már teljes mértékben elhatárolódnak attól, hogy egyáltalán beszéljenek a Falling Man és családtagjuk lehetséges azonosságáról.

Az eredeti fotósorozat

Hernádi Levente fotóriporter foglalta össze kiválóan a fotó jelentőségét a dex.hu-n megjelent és számos hírportálon idézett cikkében: „A fotón látható férfi mozdulata olyan, mintha nem is zuhanna, hanem kecsesen repülne a levegőben, a Superman-filmekből ismert feszes pózban. Az ikonikus felvétel pillanatában úgy tűnik, mintha bátran nézne szembe az elkerülhetetlen sorsával, pedig a képsorozatból kiderül, hogy valójában irányíthatatlanul bukdácsolva zuhant a mélybe, mindössze a pillanat törtrészére kimerevedve a fent látható pózban. Ráadásul a kép véletlen szimmetriája akarva-akaratlanul is rátesz egy lapáttal: a test pont a két torony között zuhan: balra tőle a háttérben a sötétebb-árnyékos északi, jobbra a napfényes déli torony épülete látható. A háttér végtelenbe nyúló párhuzamos vonalai adják a drámai hangulatot az egyébként brutálisan nyers fotóhoz, amit csak a zuhanó ember felhúzott lába tör meg egy ponton. Irtózatosan sokkolónak kéne lennie annak, amit a fotón látunk, de a kompozíció miatt inkább szabadságot lehet belőle kiérezni.”

Talán éppen emiatt nevezik manapság az iszonyat egyik „legcsodálatosabb” kópiájának a Zuhanó Embert, aki mintegy egymagában örökíti meg annak a napnak a terrorját és kilátástalan brutalitását, ahogy remények nélkül a halálába zuhan.