Kovács Krisztián
2021. július 12. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc

Aki Hitchcock és Kubrick kedvence volt – Saul Bass, a poszterkirály

A magam részéről az igazán kreatív filmes poszterek rajongójának vallom magam. Ne a manapság divatos, széleskörű Photoshop megoldásokban bővelkedő plakátokra gondoljatok, sokkal inkább azokra a művekre, melyek a hollywoodi arany- és ezüstkor meghatározói voltak. Letagadhatatlan a tény, hogy akkoriban jóval többet jelentett a bemutatás előtt álló film posztere, mint manapság, akkor ugyanis a plakátnak valóban mesélnie kellett a filmről, meg kellett jelenítenie egy hangulatot, hozzá kellett adnia valamit az rajta keresztül közvetített értékhez, hogy az embernek kedve legyen beülni a moziba.

Tegye fel a kezét, aki manapság egy poszter alapján dönt, beül-e egy filmre? Gyanítom, kevesen vagyunk, hiszen a videomegosztókon, és közösségi tereken debütáló előzetesek, valamint a filmeket övező, a színészekkel és alkotókkal kiegészült PR-kampányon van a hangsúly, az, hogy ennek kapcsán milyen plakátok sorakoznak a multiplexek folyosóink, abszolút sokadlagos jelentőségű, és a poszterek minősége is ennek arányában silányodott, noha azért manapság is akadnak kreatív próbálkozások. Pedig nem volt ez mindig így, és ezt az igazán jelentőségteljes filmes poszterek királya bizonyította be igazán, aki idén 101 éve látta meg a napvilágot.

100 éve született Saul Bass

Saul Bass 1920. május 8-án született New Yorkban, bevándorló zsidó szülők gyermekeként. Előbb Bronxban, aztán Manhattanben, az Art Students League-ben tanult művészetet, aztán a második világháború alatt, immáron házas emberként, és

kétgyermekes apaként szegődött el az 1937-ben Chicagoba kivándorolt Kepes György iskolájába, ahol elsajátította a Bauhaus-stílust, valamint az orosz konstruktivizmust,

mely később nagyban meghatározta legendássá váló alkotásait, melyek messze nem korlátozódtak csupán az általa oly nagyon rajongott filmek keretére. Bass szabadúszó grafikusként ekkoriban főleg kisebb munkákból tartotta el magát, ám már nagy cégeknek is dolgozott, köztük a Warner Bros.-nak, így folyamatosan a tűz közelben élt.

Mégis, 1946-ban Hollywoodba kellett költöznie ahhoz, hogy komolyabban számoljanak vele, és a második világháború után új erőre kapó amerikai filmkészítés szerencséjére kereste is a hozzá hasonlóan új hangokat. Ettől független kezdetben még itt is csupán reklámmegbízásokból tartotta el a családot, mégis kilenc évet kellett várnia, hogy 1954-ben elnyerje az első fontos filmes megbízását. A főleg vígjátékairól, detektívfilmjeiről és westernjeiről ismert, és műveiben számtalan tabutémát boncolgató filmrendező, Otto Preminger kérte fel ekkor, hogy tervezzen egy plakátot a készülő Carmen Jones című filmjéhez. Az eredmény önmagáért beszélt, a minimalista eszközökkel, markáns színhasználattal bíró plakát egy egészen új iskola nyitányát jelentette.

Saul Bass 1985-ben

Preminger vélhetően érezte a különbséget a korábban látott poszterek és Bass művének innovatív, mégis egyszerű kreativitása közt, amiben leginkább az játszhatott szerepet, hogy a fiatal művész nem csupán meg kívánta jeleníteni a film egy némileg eltúlzott, de ikonikus pillanatát, ahogy nagyobbrészt az korábban szokás volt, sokkal inkább a plakátot a film részének képzelte el, annak hangulatát és témáját is át kívánta adni a grafika adta eszközökkel egyetlen képbe sűrítve. Preminger végül ennek nyomán megbízta, hogy a poszter stílusát követve készítse el a filmje főcímét, az eredmény pedig gyakorlatilag azonnal meghozta a következő megbízást is a rendezőtől, mely az 1955-ös Az aranykezű férfi című film kapcsán született.

Saul Bass újító volt, ennél fogva leginkább a kor újító szellemű zsenijei fedezték fel maguknak az elkövetkező években, a Premingerrel végzett munkája nyomán. Bass munkái felkeltették az innovatív, és még pályája kezdetén járó zseni, Stanley Kubrick figyelmét, ugyanúgy, ahogy a feszültségkeltés nagymestere, Alfred Hitchcock is Bass kreativitásában látta saját filmterveinek grafikai változatát.

Bass az elkövetkező években olyan kasszasikerek, vagy épp később filmtörténeti mérföldkővé váló klasszikusokhoz tervezett plakátot, mint a Szédülés, az Idegen a cowboyok között, a Psycho, az Észak-Északnyugat, a Spartacus, a 80 nap alatt a Föld körül, vagy a Ragyogás.

Az Oscar-díjjal

Bass munkáját pályafutásának kései időszakában az új generáció is felfedezte magának, Martin Scorsese több filmje poszterét is vele készíttette el, köztük a Nagymenők, a Casino, vagy a Cape Fear – A rettegés foka is az ő nevéhez fűződik, életének egyik utolsó munkája pedig Steven Spielberg Oscar-halmozó holokauszteposzának, a Schindler listájának plakátja volt. Bass persze nem állt meg a plakáttervezésnél, és logók, valamint teljes grafikai arculatok kialakításáért is felelt, így az ő nevéhez köthető több, amerikai légitársaság, mint a Continental, vagy a United Airlines, vagy épp az AT&T társaság, sőt,

a 80-as évek végi rockzenei szcéna vezérkiadójának, a Geffen Recordsnak is ő tervezte a logóját, és akkor az 1984-es Los Angeles-i olimpia hivatalos plakátjáról még nem is szóltunk.

Bass szívéhez legközelebb persze egyértelműen a filmek álltak, és miután akkor, 1954-ben Preminger rábízta a Carmen Jones főcímének elkészítését, Bass többször is belekóstolt a kamera mögötti szerepbe. 1968-ban elkészítette a Why Man Creates című dokumentumfilmet, mely az emberi kreativitás területeit és határait tárgyalta. A nyolc szerkezeti egységre bontható, mindössze huszonöt perces alkotás teljes egészében Bass műve, feltétlen erőfeszítését pedig 1969-ben Oscar-díjjal jutalmazta az Akadémia, az egykori reklámrajzoló tehát alig 50 éves korára feljutott a csúcsra.

Kései pályája már természetesen egybeesett a kevesebb grafikai elemet felvonultató, nagyobbrészt fotókra épülő poszterek elterjedésével, az álomgyár felgyorsuló tömegtermelése pedig lassan-lassan egyszerű iparággá alacsonyította az egykor önálló művészetként funkcionáló poszterbizniszt. Bass – talán szerencsére – már nem érte meg, mikor a helyzet végleg átfordult, 1996. áprilisában Los Angelesben rákbetegség szövődményeiben elhunyt, ám halála után néhány évvel számtalan legendás filmkészítő adózott emléke előtt azzal, hogy a munkáira kísértetiesen hasonlító poszterekkel reklámozta később kasszasikerré váló filmjeit, a Bass-féle poszter-retró láz pedig gyakorlatilag azóta is igen népszerű, mutatván, hogy az idén 100 éve született művész tehetsége, és törekvései valóban egy magasabb dimenzióba juttatták annak módját, ahogyan egyetlen képben kellett kommunikálni egy teljes film atmoszféráját.