Az irodalmi Nobel-díjas Albert Camus és az európai festészet

Camus nemcsak szerette a festészetet, értett is hozzá, műveiben gyakran említi kedvenc festőit, ez a téma mégis sötét folt maradt a Camus-kutatásokban. A legmélyebb benyomást a németalföldi festő, Jan van Eyck tette az íróra.

Alsó sor: Sartre, Camus, Michel Leiris, Jean Aubier. Állnak: Lacan, Cécile Éluard, Pierre Reverdy

A genti szárnyasoltár A bukásban

Az oltárképet Vyd Jodocus, előkelő genti polgár és neje, Burlut Lisbet rendelték meg 1426-ban. Jan van Eyck (1390-1441) festménye Camus regényében, A bukásban mintegy „főszereplővé” válik. De hogyan kerül a korai németalföldi festészet kiemelkedő műve Camus látókörébe? 1954-ben Camus Hollandiába utazik, ahol adatokat gyűjt Amsterdamban játszódó regényéhez, A bukáshoz. Itt juthatott tudomására a tény, hogy 1934. április 10-ről 11-re virradó éjszaka a genti katedrálisból ellopták a szárnyasoltár két darabját, a Feddhetetlen Bírákat és a Keresztelő Jánost.

A feddhetetlen bírák

A Keresztelő Jánost sikerült visszaszerezni, de a kért „váltságdíj” további részének megfizetését a genti püspök elutasította, így a Feddhetetlen Bírák sohasem került elő. A rabló néhány héttel később meghalt, miután halálos ágyán megfogadta, hogy a mű hollétének titkát a sírba viszi. A képet 1945-ben a belga Jef Vanderveken által festett másolattal pótolták.

Keresztelő János

A genti szárnyasoltár középső táblaképe a bárány imádásának jelenete, amelynek centrumában Isten báránya, a keresztény jelképrendszer fő szimbóluma, az egész emberiségért meghozott krisztusi áldozat megtestesítője látható. Előtte az élet vizének forrása, a megváltás, az örök élet kegyelemének jelképe. Az oltárasztal brokátterítőjén ez olvasható: „Íme Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit.”

A misztikus bárány

A két legszélső szárnyon Ádám és Éva meztelen alakját, a fejük fölött Káin és Ábel történetét örökítette meg a festő. A két-két oldalszárnyon jobbról vezeklők, remeték, zarándokok, balról a Feddhetetlen Bírák és fegyveres lovagok sietnek a szent hely felé. A felső sorban középen látjuk az Atyaisten életnagyságú, gyöngyökkel és drágakövekkel gazdagon díszített alakját. Tőle jobbra Keresztelő János, balra Mária ül. A következő két szárnyon Szent Cecília orgonázó alakja és éneklő angyalok kara látható.

A bukás (1956) főhőse, Jean-Baptiste Clamence egy valaha jó nevű párizsi ügyvéd, aki vezeklő bírónak (juge-pénitent) nevezi magát. A bíró (juge) és a vezeklő (pénitent) egybekapcsolja azt, aki büntet azzal, akit megbüntetnek. Ez a kettősség lesz a regény üzenetének legfőbb hordozója.

Ezt Clamence meg is fogalmazza: „Minél jobban vádolom magam, annál több jogom van arra, hogy aztán önt is elítéljem.”

Ez a szóáradat, ez a félig hazug, félig igaz fecsegés, amely mind hallgatóját, mind olvasóját meg akarja és meg is tudja téveszteni, nem kaphatott volna jobb interpretátort, mint egy jó nevű párizsi ügyvéd. Clamence egyetlen törekvése megosztani saját rossz lelkiismeretét néma hallgatójával, meg az olvasóval és mindenkivel.

Jan van Eyck: A genti szárnyasoltár

A regény vége felé Clamence megmutatja látogatójának azt a képet, amit a bisztró faláról leemeltek és amit ő elrejtett. Jan van Eyck A genti szárnyasoltár című képének Feddhetetlen Bírák című szárnyáról van szó. Clamence a festményt otthonában, a szekrényben tartja, és ez lesz az a „bűne”, aminek révén eljut kivégzésének gondolatáig. Így kap a kép központi szerepet a regényben.

1956. május 16-án kerül A bukás a könyvesboltokba, Camus ugyanez év júliusában jegyzi be a Carnet-be: „A. B. megírta nekem Van Eyck igazi történetét. Nem sokkal a lopás után egy, a káptalanhoz tartozó pap volt a gyanúsított. Vallott. Azért lopta el a táblaképet, mert nem bírta elviselni, hogy a bírákat a Misztikus Bárány mellett lássa. Elnyeri a feloldozást, tekintettel a szándékaira; megígéri, hogy halála napján felfedi a táblakép rejtekhelyét. Eljön ez a nap. Utolsó kenet. Beszélni akar. De hangja elakad. Érthetetlen szavakat mond és meghal.” A levélben említett „valódi történet” csak részleteiben valós. Az általam fellelt dokumentumok alapján a feltételezett tolvaj nem pap volt, és nem is ő vallott halála előtt a lopásról.

Az bizonyított ténynek tűnik, hogy aki vallani akart, és akit szívrohama megakadályozott abban, hogy a tolvaj nyomára vezesse a hatóságokat, egy Arsène Goedetier nevű hívő katolikus volt és ismerte az elkövetőt.

Arra, hogy A. B. mire alapozza feltevését, nincsenek adatok. Mindenesetre Camus regényében Clamence ugyanezzel a ténnyel indokolja a lopást: „mert ezek a bírák a bárányhoz sietnek, de nincs többé bárány, sem ártatlanság, vagyis az az ügyes csirkefogó, aki a képet ellopta, az ismeretlen igazság eszköze volt” Van Eyck festménye tehát nemcsak az eltulajdonított Feddhetetlen Bírák, de maga az egész kép miatt kerül be A bukásba.

Toszkánai mesterek

Piero della Francesca

1937-ben Camus olaszországi utazása során megismeri Toszkána festészetét. Először az 1939-ben megjelent Nász című esszékötetében ír a korai reneszánsz, az itáliai Quattrocento mestere, Piero della Francesca festészetéről: „Piero della Francescánál egy frissen felmosott udvarban a megkínzott Krisztus és a tagbaszakadt hóhér (…) De azt is meg lehet érteni, hogy az igazság jegyében egy felsőbbrendű költészetet szeretnék: azt a sötét lángot, amit Cimabuétól Francescáig az olasz festők a toszkánai tájba emeltek, mint egyfajta tisztánlátó tiltakozását az e világba vetett embernek.” 1951-ben, A lázadó ember című filozófiai, társadalomelméleti művében a Lázadás és a művészet című fejezetben Camus ismét említi Piero della Francescát: „Ki nézte a hóhér kezét a korbácsolás közben, az olajfákat a Kálvárián? De itt láthatók, Krisztus folyamatos kínszenvedése és fájdalma, az erőszak és a szépség képeibe zártan, minden nap újra felkiáltva a múzeumok hideg termeiben.”

Piero della Francesca: Krisztus megkorbácsolása (1455-1460 körül)

Giotto di Bondone

Giotto di Bondone (1266-1337) itáliai festő és szobrászról Camus 1933 és 1939 között ír. „Giotto arcai, megfosztva azoktól a nevetséges árnyékoktól, amelyekben lélek megnyilvánul, magához a toszkán földhöz térnek vissza, egyetlen pazar tanítással: az érzelem nélküli szenvedés, az aszkézis és a gyönyör keveréke, egyfajta közös visszhangja a földnek és az embernek, aminek révén az ember, csakúgy, mint a föld, félúton helyezkedik el a nyomor és a szeretet között.”−olvassuk a Nászban. Nem véletlenül emeli ki Camus a nyomort és a szeretetet. Ezek kettőssége végigvonul egész életén.

Az apa nélkül, „a szegénység világában” felnövő gyermek nélkülözései és szeretete írástudatlan, süket édesanyja iránt lesznek valamennyi művének fő motiválói.

Camus rámutatott arra, hogy Giotto, bár a hagyományos, vallásos témákat dolgozta fel, ezeknek a témáknak e világi életet és erőt adott: „Giotto vissza akarta adni az embernek spirituális kiváltságát, amit egy fizikai aránytalansággal szimbolizált. Annál is inkább, mivel alakjai rendszerint szentek, mint Assisi Szent Ferenc.” .

Giotto: Assisi Szent Ferenc

Provence festője: Paul Cézanne

Cézanne (1838-1906), Aix-en-Provence szerelmese, a posztimpresszionizmus legjelesebb képviselője nem véletlenül kerül Camus érdeklődési körébe. Az író 1958-ban Nobel-díjából Aix-en Province-tól 37 kilométerre vesz házat a festői Lourmarin-ben, a Főutcában, amit ma Albert Camus utcának neveznek.

A Louberon melletti lankás vidék és a szőlőültetvények szülőföldjének, Algériának a számára oly kedves, napsütötte tájaira emlékeztetik Camus-t. 1943-ban írja Jean Grenier-nek: „Boldog voltam Provence-ban. Irigylem, hogy Ön Aix-ben lehet.” Aix-ben, azaz Aix-en-Provence-ban, ahol Cézanne annyiszor megfestette A Sainte-Victoire hegyet. Az alábbi festmény több költőt is megihletett.

Paul Cézanne: A Sainte-Victoire hegy

Camus többször is ír műveiben Cézanne-ról. Fiatalkori írásaiban a festő és a kubizmus kapcsolatáról mondja: „(Cézanne) nem annyira vonalakat, mint tömböket és értékeket lát. És ezt a tendenciát nagyítja fel a kubizmus.” Valóban, Picasso és Braque is Cézanne nyomdokain jár, amikor első kubista képeiket megalkotják. Elegendő Cézanne két festményére rátekinteni. Az Aix-en-Provence melletti Gardanne településen festette az első képet, míg a második ugyancsak Aix melletti Bibemus kőbányáról készült.

Paul Cézanne: Gardanne település és Bibemus kőbányája

Festő barátjához, Pierre-Eugène Clairin-hez írt levelében pedig ezt olvashatjuk: „Látja, azt gondolom, Cézanne jót nevetett volna, ha megmondják neki utóéletét. Azt gondolta, Poussint követi, és a sírjában is megfordulna, ha megtudná, mekkorát tévedett, és hogy absztrakt fstészetet művelt. Végülis elégedjünk meg azzal, hogy elmondjuk, mit tett Poussin Cézanne-nal, és hogy követői, anélkül, hogy tudták volna, meghaladták, és hogy minden valamire való művésznek végig kell járnia a művészi felfedezések teljes útját. Cézanne felismerte korlátait, és azt gondolom, hogy ebben van zsenialitása.” Camus 1957-ben, Uppsalában tartott előadásában is szólt Cézanne-ról, utalva annak híres csendéleteire: „Egy csendélethez egy fetőnek és egy almának kell konfrontálódnia és egymást kölcsönösen kiegészítenie.”

Paul Cézanne: Csendélet almákkal és bögrével

Végül a Noteszlapok III bejegyzése az Orangerie-ben 1954 júliusától szeptemberéig nyitva tartó Cézannne-kiállítás alkalmából írja: „Szörnyű délelőtt, délután Cézanne-kiállítás.”

Camus és Picasso

Az író és a festő az 1940-es években többször is találkozott, közös barátaik voltak, mint például Jean Cocteau, aki egy Camus-höz, 1944. július 9-én írt levelében írja a Parádé című balettről, amelynek függönyét és jelmezeit Picasso tervezte: „Picasso Parádéjának botránya után hallottuk az utcán, amint egy férfi ezt mondta egy másiknak: ha tudtam volna, hogy ilyen hülye darab, elhoztam volna a gyerekeket is.”

1944. március 19-én Michel Leiris költő, író és felesége meghívják párizsi lakásukba író és művészbarátaikat Picasso A farkánál megragadott vágy című színdarabjának felolvasó estjére. Picasso négy nap alatt írta ezt az abszurd bohózatot, amely hangulatában Apollinaire Teiresziasz emlői című abszurd drámájára emlékeztet. A darab a Sordid’s Hotel egyik asztala alatt játszódik, a háttérben a német megszállás nyomasztó atmoszférájának illusztrálásával.

Picasso az abszurd humor eszközével néz szembe Franciaország történelmének egyik legsúlyosabb tragédiájával. A rendezést Albert Camus vállalta.

Barátainak Picasso a rue des Grands-Augustins-ben lévő műtermében mondott köszönetet, ott, ahol a Guernicát is festette.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Konkurens kiadók összefogásából született az új budapesti könyvkuckó

Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.