Kovács Krisztián
2020. december 2. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Szürreális válasz az expresszionizmus ideáira – Otto Dix művészete

A festészet, és általánosságban a művészet célja, hogy valamiféle hatást közvetítsen, és érzéseket váltson ki a felvevő közegből. Az egyik kevésbé, a másik erőteljesebben. A kubizmus, vagy az impresszionizmus talán kevésbé, a naturalizmus, vagy a szürrealizmus erőteljesebben, de mindegyikre igaz, hogy célja, reakciót kiváltani a nézőből a valós reflexiójával, ráadásul a festészet erre mindössze egyetlen másodperc alatt képes. Különösen, ha valaki olyan rendkívül hangsúlyos és meghökkentő vonalon alkot, mint a német származású Otto Dix.

Wilhelm Heinrich Otto Dix az elejétől a végéig végigharcolta az első világháborút, és ezek az élmények végül alapjaiban határozták meg saját művészetét, mely egyben a New Objectivity, vagy németül a Neue Sachlichkeit német művészeti mozgalom alapkövét képezték, ezzel mintegy ellenreakciót mutatva az expresszionizmus ideáinak törekvéseire. A Dix meghatározta mozgalom mindenféle romantikus képzelgést, és idealizmust elutasított, olyan naturálisan ábrázolva a világ viszontagságait, amennyire csak lehet.

Az idős művész a 60-as években Forrás: wikipedia.org

Dix a türingiai Untermhausban született, középosztálybeli családba, és már egészen fiatalon magába szippantotta a művészet szeretetét, leginkább édesanyja közreműködésének hála, aki annak idején költőként is kipróbálta magát. Unokatestvére ráadásul festő volt, akinek galériájában számtalan órát töltött el gyerekként, és ki is próbálhatta, mire képes a vásznon. Az pedig csak tetézte ambícióit, hogy általános iskolai tanítói is ösztökélték a művészi pálya felé, mikor kibukott a képi ábrázolás iránti szenvedélye és tehetsége. Egyenes útja vezetett a Drezdai Képzőművészeti Akadémiára, ahol tanárai közt megtalálható volt a kor életében legendássá vált német szobrásza, Richard Guhr, akinek szobrai mai napig díszítik a Drezdai Városháza épületét, illetve a neves Liebethaler Grundot, ahol Richard Wagnerről készített világhírű szobrot.

Bár az iskolában a legtöbb tanuló tájképekre specializálódott művészete leginkább az expresszionizmus felé tolódott el, és ha nem következik be az első világháború, talán Dix is beleszürkült volna kortársai egyhangúságába, ám a fronton töltött szolgálat alapjaiban formálta át ábrázolásmódját, melynek hála mai napig az egyik legnagyobb német festőművésznek tartják.

Dix önként jelentkezett a hadseregbe, tüzérnek képezték ki, és a nyugati frontra vezényelték, ahol részt vett a hírhedt Somme-i csatában is, majd a németek Tavaszi Hadjáratának is tevékeny részese volt. Szolgálataiért megkapta a Vaskeresztet, végül 1918 végén, pilótakiképzése közben megsebesült, és leszerelését kérte. Dix talán az egyetlen német művész, aki lényegében elejétől a végéig végigharcolta az első világháborút.

Fiatalkori önarckép Forrás: artstack.com

Hazatérése után, bár már pontosan tudta, mit akar alkotni, a „hogyan” még csak formálódott a fejében, és ahhoz, hogy végleg alakot öltsön, egy 1920-as találkozásra volt szüksége, az akkor már ismertnek számító George Grosz-szal, aki nem mellesleg a berlini dadaista művészeti irányvonal egyik fő képviselője volt. Az ő hatására Dix kollázsokat kezdett a festményeibe építeni, és lényegében ez a húzás, valamint a háborúból táplálkozó tapasztalatok és emlékek együtt adták ki végül a művész groteszk expresszionizmusát.

Bár az 1920-as évek közepétől Dix művei egyre nagyobb hírnévre tettek szert művészeti körökben, mégis előfordult, hogy festményeit az egyes nyitott galériákban függönnyel takarták le, és a nagyérdemű csak a függöny mögé lépve csodálhatta meg őket, ez pedig nem volt véletlen. Dix tudatosan is törekedett a meghökkentésre, ráadásul témái, melyekből festményei táplálkoztak szintén nem tartoztak a szélesebb körben elismert vonulat közé. A szexualitás, a háború, a testi fogyatékosság, a prostitúció mind-mind megjelent Dix művein egy olyan Németországban, mely akkor már határozott léptekkel haladt a később Harmadik Birodalom néven elhíresült náci rendszerré válás útján.

Ennek megfelelően a Joseph Göbbels vezette propaganda hamar igyekezett kiölni minden olyan művet a kultúrából, mely nem emelte piedesztálra az árja fajt, és nem annak dicsőségét hivatott bemutatni, így Dixet is degenerált művésznek nyilvánították, és azonnal elbocsáttatott a Drezdai Képzőművészeti Akadémia tanári karából. Később büntetés terhe mellett alkothatott csak tovább, és meg kellett fogadnia, hogy kizárólag tájképeket fest, melyek semmiféle rejtett, negatív utalást nem tartalmazhatnak a regnáló rendszer felé. Végül persze így sem úszta meg a börtönt, ahonnan 1946 februárjában szabadult.

Az Otto Dix Haus Museum épülete Forrás: wikipedia.com

A háború után Dix végre megkapta azt, ami addig hiányzott az életéből. A széleskörű elismertséget. Egy új kor új rendszere ismét értékelni kezdte művei kíméletlenül naturalista, és karikatúraszerű voltát, így 1959-től haláláig lényegében minden évben átvehette a német művészeti élet egy-egy rangosabb kitüntetését. Legelőször az NSZK nagydíját, aztán a Lichtwark-díjat, a Martin Andersen Nexo Art-díjat, a Hans Thoma-díjat, majd a Goethe Alapítvány Rembrandt-díját ítélték neki, 75. születésnapján pedig szülővárosa díszpolgárává választották.

Dix 1969-ben halt meg Singenben. Születésének 100. évfordulóján szülőházát múzeummá alakították, melynek tárlatában közel 400 festmény, grafika és vázlat várja az érdeklődőket, hogy ez is bizonyítsa Dix legnagyobb örökségét, azt a tényt, hogy hatására fiatal művészek generációi kezdtek kilépni saját komfortzónájukból, hogy így tágítsák saját művészetük horizontját.