• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!

Kiemelt

  • 2022. február 25. | Becsült olvasási idő: 8 perc

A makói fiú, aki Amerika első számú sajtómágnása lett – Ki volt valójában Pulitzer József?

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Kevés könyv mondhatja el magáról, hogy egy szilveszteri buli alkalmával talált meg, de Wisinger István Pulitzer regényével pont így történt.  Pulitzerről biztosan sokan hallottak, ha másért nem, hát azért, mert az ő nevéhez kötődik az amerikai újságírás legrangosabb díja, a Pulitzer-díj, amelyet minden év áprilisában ítélnek oda valamelyik amerikai lapnál dolgozó újságírónak. De arról vajon hallottak-e, hogy Pulitzer József – vagy, ahogy az amerikaiak ismerik Joseph Pulitzer –, pénz nélkül, kalandvágyból ment az Újvilágba? Hogy megteremtette a „sárga újságírás” alapjait? Hogy „elnökcsinálónak” is nevezeték, és szó szerint a semmiből az Egyesült Államok egyik legnagyobb sajtóbirodalmát építette fel?

Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel, vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes, és bátor azt megcselekedni is, képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás. A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga. A hatalom a Köztársaság jövőjének építésére az újságírók eljövendő nemzedékeinek kezében lesz.” Ez az idézet áll Wisinger István dokumentumregényének hátoldalán, és ez az, ami annyira megfogott ott Szilveszter este, hogy azonnal rokonszenvet ébresztett bennem Pulitzer irányába, és eldöntöttem, hogy minél hamarabb beszerzem, és elolvasom a róla szóló könyvet.

Mielőtt azonban rátérnénk Pulitzerre, érdemes egy pillanatra kitekinteni a szerző személyére is: főszereplőjéhez hasonlóan ő is újságíró, nem is akármilyen, 1996 óta maga is Pulitzer-emlékdíjas, 2009-ben pedig az Aranytoll-díjat is kiérdemelte. Dolgozott a Magyar Rádió hírszerkesztőségében, a Magyar Televízióban, 1997 és 2004 között pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének  (MÚOSZ) választott elnöke volt. Közben több könyvet is írt, a Pulitzerről szóló kötet a kilencedik a sorban. Elképzelhető, hogy Wisinger önnön újságírói mivolta is segítette abban, hogy megértesse olvasóival főhősének cselekedeteit, és azt, miért vált a modern újságírás történetének egyik legnagyobb alakjává.

Wisinger István dokuregény

Wisinger István dokuregény

Úszva érkezett meg az Újvilágba

Az 1847-ben Makón világra jött Pulitzer József magyar zsidó gabonakereskedő családba született bele, hét testvére volt, ám csak ő és Albert öccse élték meg a felnőttkort. Pulitzer sovány, hófehér bőrű gyermek volt, akit kisfiúként két dolog érdekelt igazán: a csavargás a Maros-partján és a lovak különféle fajtái. Nyughatatlan természete végül hamar távozásra késztette a családi háztól. Tizenhetedik életévéhez közeledve úgy döntött, a saját lábára áll, és Bécsben jelentkezett is katonának, ám a sorozáskor eltanácsolták gyenge fizikuma és rossz látása miatt.

Ekkor Pulitzerben már végleg megfogant a gondolat, hogy nem tér vissza Magyarországra, és egy kisebb kitérőt követően el is jutott Észak-Amerikába, ahova szó szerint úszva érkezett meg: mielőtt a hajója kikötött volna, a vízbe vetette magát, és az utolsó métereket úszva, titokban tette meg, mivel illegális bevándorlóként se útlevele, se vízuma nem volt.

Itt sikeresen átesett a katonai sorozáson, majd az északiak kék egyenruháját magára öltve részt vett az 1861 óta zajló polgárháborúban. Érdekes módon a haja szála sem görbült meg, amit a szerencse mellett sakktudásának is köszönhetett, ugyanis a kapitány kérésére rengeteg időt töltött el vele a tábla mellett.

A fiatal Pulitzer

A fiatal Pulitzer

New York még nem látta szívesen, St. Louis viszont már igen

Pulitzer hamar kiábrándult a katonai életből, így végül nyolc hónap után leszerelt, és a többi katonával együtt New Yorkba utazott. A hatalmas, idegen város magával ragadta főhősünket, aki kezdetben a városháza előtti téren üldögélt, majd bejárva a város többnyire sáros, kaotikus utcáit egy múzeumba is betért, ahol ráérősen járta végig a termeket. Úgy gondolta, szállás híján az éjszakát a múzeum egyik eldugott zugában tölti, ám ahogy a nap lement, a teremőr kitette a szűrét az épületből. Ahogy különösebb cél nélkül ismét az utcán ténfergett, egy elegáns hotel előtt torpant meg, ahonnan viseltes ruhája és poros cipője miatt a portás elkergette, így végül a szabad ég alatt töltötte az éjszakát.

Az ifjú Pulitzer hamar rájött, hogy jelenleg nem terem neki babér a hatalmas New Yorkban, ezért az amerikai németek akkori fővárosába, St. Louisba utazott. Kezdetben minden munkát elvállalt, ami szembejött vele: volt hajófűtő, lovász, pincér, vasútépítő, és miközben egyik napról a másikra élt, már kapunyitáskor ott toporgott a helyi könyvtár előtt, hogy rávesse magát a töméntelen olvasnivalóra, és a német nyelvű újságokból megismerje a helyi közéletet. Közben politikai összejöveteleket látogatott, ahol angol nyelvtudását igyekezett fejleszteni, majd egy titkári állás során állandó munkához és jövedelemhez jutott, 1867-ben pedig az amerikai állampolgárságot is megkapta.

Pulitzer szép lassan a helyi társasági élet közismert alakja lett, és egy toborzási csalásról szóló cinikus panaszlevelét követően első hivatalos újságírói állását is megkapta a német nyelvű Westliche Post napilapnál. A sors iróniája, hogy arra a posztra, amit Pulitzer elnyert, két másik jelölt is volt, ám a laptulajdonos azért őt választotta, mert szerény fellépése miatt kezelhetőbbnek tűnt a másik kettőnél, olyannak gondolta, aki nem veszélyeztetné szerkesztői pozícióját.

Pulitzer egy bélyegen

Pulitzer egy bélyegen

Az igazság szócsöve

Pulitzerről hamar kiderült, hogy több mint egy egyszerű újságíró, rátermettsége és földöntúli kitartása kiemelte őt a többiek közül. Sokszor reggeltől estig a szerkesztőségben dolgozott, folyamatosan tudósított a St. Louis-i eseményekről, mígnem a kemény munkának meg is lett az eredménye: a tulajdonosok látva Pulitzer elhivatottságát, rendkívül kedvezményes áron résztulajdont ajánlottak neki a lapból. Mivel ekkor már a lapszerkesztés izgatta a fantáiáját, igent mondott a lehetőségre, ám a tulajdonosok megijedve az újságíró önálló gondolataitól és vezetői hajlamától, végül visszacsinálták az üzletet, és az eredeti összeg több mint tízszereséért vásárolták vissza az eladott tulajdonrészt. Pulitzer így egy csinos összeggel a zsebében vághatott neki első önálló lapja, a St. Louis Post-Dispatch elindításának.

Az akkor még csak húszas évei elején járó fiatalember mindössze egy centért kezdte árulni a lapot, amelynek már az első számában megfogalmazta szerkesztői hitvallását. „A továbbiakban a St. Louis Post-Dispatch egyetlen pártot sem fog szolgálni, hanem a népet; nem a „republikanizmus” szócsőve lesz, hanem az igazságé; nem támogatja a kormányzatot, hanem bírálni fogja azt; szembeszáll minden csalással és ámítással, legyen az bármi és bárhol; elveket és eszméket fog támogatni, mintsem előítéleteket és pártoskodást.”

Mindez pedig azt jelentette, hogy a Pulitzer által vezetett újság politikailag és anyagilag is független lesz, és szakmailag a tárgyilagosság szellemében fog működni.

A szórakoztató cikkek mellett a legnagyobb hangsúly az állam korrupciós ügyeinek leleplezésére irányult. Pulitzer és újságírói senkit nem kíméltek: ott teremtek, bárhol, bármikor, ha csalást szimatoltak, hogy név szerint leplezzék le a bűnözőket, és ettől az sem tántorította el őket, ha köztiszteletben álló városi vagy állami vezetőkről volt szó. Botrányok, katasztrófák, közúti balesetek, adócsalások és egyéb szenzációs események mellett egyetlen szám sem maradhatott szerkesztőségi cikk (később vezércikk) nélkül, amelyben a nap legfontosabb közéleti eseményei kerültek összefoglalásra, és amelynek írója leggyakrabban maga Pulitzer volt. A St. Louis Post-Dispatch példányszáma hamar a kétszeresére ugrott, Joseph Pulitzer pedig St. Louis városának egyik legtekintélyesebb polgára lett.

Pulitzer József portréja

Pulitzer József portréja

A Nagy Alma meghódítása

Pulitzer szakmai élete valósággal szárnyalt, amikor a túlhajtottság utolérte őt, és harminc éves korában tüdővérzést kapott. Európába ment gyógyulni, majd nem sokkal később megismerkedett Kate Davis-szel, egy híres békebíró lányával, akit feleségül vett, és hat gyermekük született. Kate hamar megtanulta, hogy Pulitzer érdeklődését rajta kívül leginkább az újságok tartalma és a politika köti le, de azt akkor még aligha sejthette, hogy férje az újságok miatt rengeteg időt lesz távol, és ezért születendő gyermekei nevelésében sem veszi ki a részét úgy, ahogy az elvárható lenne.

A St. Louis-i sikereket elkönyvelve, Pulitzer elérkezettnek látta az időt, hogy egy nagyobb város felé vegye az irányt, és feltérképezze esélyeit a New York-i sajtópiacon. Itt érdemes megjegyezni, hogy a napjainkban is létező The New York Times is a keze ügyébe került, ám végül letett róla, mert túlságosan régimódinak, mondhatni unalmasnak találta a szakmai körökben már akkor is elismert lap szerkesztési stílusát.

Végül 1883-ban vásárolta meg a gyengélkedő The New York Worldöt, amelyet teljesen átformált. Mindenki számára érhető stílusban írt cikkeivel, jópofa illusztrációval hamar nagy példányszámban fogyott a The World, amelynek nevéből Pulitzer örökre eltörölte a New York helyszínmegjelölést.

Pulitzer karikatúra

Pulitzer karikatúra

Pulitzer az „elnökcsináló

A The World a New York-i sajtópiac egyik legfontosabb és legolvasottabb szereplője lett, mivel olcsósága ellenére (mindössze két centért kínált 8-12 oldalnyi olvasnivalót) érdekes és színvonalas írásokkal látta el nap mint nap a nagyközönséget. Pulitzer könnyed, színes stílust és rövid, tömör mondatokat várt el újságíróitól (Pulitzer-formula), míg maga indulatos és meghökkentő kifejezéssekkel tűzdelte tele a legfontosabb aktuális eseménnyel foglalkozó szerkesztőségi (vezér)cikket. Viszont mindenekfelett a pontosságot követelte meg dolgozóitól, az összes szerkesztőségi szoba falára ezt a mondatot festette fel: „Pontosság, pontosság, és mindig pontosság.”

Az olvasmányos és szenzációhajhász hírek hihetetlenül magas olvasószámot produkáltak, és a politika mint téma folyamatosan jelen volt az újságok hasábjain. A hírrovatok az alapvető információkról tájékoztatták az olvasóközönséget, ám nem minden cikk a tárgyilagosság nevében íródott.

Erre utal a The Manchester Guardian (napjainkban The Guardian) főszerkesztőjének később világszerte elhíresült mondata, amely Pulitzer újságírói hitvallását is nagyban meghatározta: „A hír szent, a vélemény szabad.”

1884-ben elnökválasztás volt, és Pulitzer a demokrata jelöltet, New York állam egykori kormányzóját, Grover Clevelandet támogatta. Ahogy a többi újság, úgy a The World is választási kampányban égett, naponta jelentek meg az erről szóló tudósítások. Pulitzer már a kampány elindulásakor úgy beszélt Clevelandről, mint a választás legalkalmasabb elnökjelöltjéről, és ennek megfelelően a The Worldben is támogató írások sora jelent meg róla. Ellenfeléről a republikánus James G. Blaine-ről már nem mondható el ugyanez, korrupciós ügyei miatt többségében lejárató cikkeket közölt róla az újság. Pulitzer olyannyira kiemelt fontosságúnak tekintette pártfogoltja győzelmét, hogy még saját pénzéből is hozzájárult a demokrata kampányalaphoz.

A 1884-es kampány több szempontból is mérföldkő volt az újságírás történetében. Ebben az időszakban lettek népszerűek a mindig azonos központi figurákra épülő képregények és a humoros, olykor gúnyos karikatúrák, amelyeket nagyon hamar a közönség kedvenceivé váltak. De ekkoriban terjedt el az a gyakorlat is, hogy az újságírók a célszemély magánéleti szennyesében kezdtek el vájkálni, ők voltak a „muckrakerek”, azaz „trágyakeverők” (ma leginkább szarkeverőknek fordítanánk). Ezzel egyidőben pedig egy új kategória is megjelent a színen: az „investigative journalism”, vagyis az „oknyomozó újságírás”, amely azzal a nem titkolt céllal született, hogy eltusolt, főképp korrupciós ügyeket tárjon fel.

Pulitzer „kampánya” végül célt ért, a negyvenhét éves Clevelandet elnökké választotta a nép, bár ezt a posztot lényegében Pulitzer és a The World nyerte meg neki. Cleveland volt egyébként az az elnök, aki 1886-ban felavatta New Yorkban a Szabadság-szobrot, amely az Egyesült Államok legikonikusabb szobra és a világ egyik legismertebb szimbóluma lett. Pulitzer és a The World pedig itt is kiemelt fontossággal bírt: a sajtócézár az újság vezércikkében kampányolt a szobor mellett, és ennek végül akkora sikere lett, hogy az olvasók egy emberként dobták össze a pénzt, hogy a Franciaországban készült szobor eljusson oda, ahova szánták: az Újvilágba.

Pulitzer-Hearst háború karikatúra

Pulitzer-Hearst háború karikatúra

Hearst és Pulitzer harca, avagy a „sárga sajtó” megszületése

Pulitzer New York köztiszteletben álló polgára lett, újságja, a The World pedig a legjobban fogyó filléres lap. A háttérben a laptulajdonosok valóságos harcot vívtak a sikerért, és ebbe az is belefért, hogy személyeskedő, egymást lejárató írásokkal próbálták meg megnyerni magunkat az olvasókat.  Pulitzer egyik legnagyobb ellenfele, Charles Anderson Dana, a The New York Sun tulajdonosa volt, akivel eszközökben nem válogató vetélkedésük olyannyira elharapózott, hogy az egyébként is gyenge egészsége további romlásnak indult. (Pulitzer később teljesen megvakult, és hosszú éveken keresztül súlyos depresszióban szenvedett.)

Pulitzer igazán nagy vetélytársa azonban nem Dana volt, hanem az igencsak tehetős William Randolph Hearst, aki dúsgazdag apjától kapta meg a The San Francisco Examiner nevű kaliforniai újságot. Hearst korlátlan anyagi lehetőségeit kihasználva csábította el a The Worldtől és más lapoktól a legügyesebb újságírókat, akik örömmel mentek át egy másik újsághoz a busás fizetés reményében. Hearst egyik legnagyobb fogása a karikatúrista Richard Felton Outcault átcsábítása volt, ő volt a The Yellow Kid, azaz a „sárga kölyök” karakter kitalálója is, amely a The World hasábjain születetett meg, és ezerszámra hozta az olvasókat a lapnak. (Egyes beszámolók szerint még a szerkesztőségi macska is Hearsthöz került.) Érdekesség, hogy Pulitzer ezidőtájt szerződtette a híres tényfeltáró újságírónőt, Nellie Bly-t, aki hihetetlen népszerű cikksorozatot írt a The Worldnek, miután elmebetegnek színlelve magát bejutott a Blackwell-szigeti női elmegyógyintézetbe, és leleplezte az ott lévő embertelen körülményeket.

Az amerikai sajtó következő egy évtizedét Pulitzer és Hearst nem túl nemes harca határozta meg, melynek eredményeképpen született meg a rosszalló „sárga sajtó” kifejezés is. A két lap etikátlan módszerekkel feszült egymásnak, a példányszám növelése érdekében attól sem riadtak vissza, hogy figyelemfelhívó, kreált történetekkel és kitalált szenzációkkal vonják magukra a figyelmet.

(Ma ezt leginkább fake news jelenségnek, vagy álhírnek mondanánk.) Egyes elképzelések szerint ennek a heves konkurenciaharcnak az eredménye lett a spanyol-amerikai háború kirobbanása is, ugyanis a legenda szerint mikor Hearst Havannába küldött munkatársa arról számolt be a sajtócézárnak, hogy minden csendes, és nyoma sincs a háborúnak, a válasz ez volt: „Kérem, maradjon. Küldje a képeket, én majd szállítom a háborút.”

Míg Hearst harmincegy évesen keménykötésű, kitűnő egészségesnek örvendő figura volt, addigra a negyvennyolc éves Pulitzer sovány volt és gyenge, de főleg idegrendszerét tekintve valóságos emberi roncs. Ekkoriban már a munka nagy részét a világon elsőként távmunkában koordinálta, és mivel nagyon zavarták a zajok, ideje nagy részét egy olyan épületben töltötte, ahova semmilyen hang nem szűrődött be.

Pulitzer-mellszobor Makón

Pulitzer-mellszobor Makón

Díj őrzi emlékét

Pulitzer a jachtján halt meg, amely akkor éppen a dél-karolinai Charleston kikötőjében horgonyzott. „Mr. Pulitzer halott!” –  jelentette be drámaian az inas 1911. október 29-én, négy nappal azután, hogy Pulitzer ellen megszüntették azt a bírósági eljárást, amelyet az USA huszonhatodik elnöke, Theodore Roosevelt indított ellene és a The World ellen. Temetésére tömegek látogattak el, a szertartás idejére a The World és a Post-Dispatch székházában leálltak a nyomdagépek, a távírók és a telefonok elnémultak.

Pulitzer már 1892-ben felajánlotta anyagi segítségét a Columbiai Egyetemnek, ugyanis feltett szándéka volt, hogy újságíró-iskolát alapítson, ám az akkori elnök nem kért a botrányhős hírében álló sajtómágnás pénzéből. Végül 2 millió dollárt hagyott az egyetemre, így 1912-ben megalapították a világ első újságíró-iskoláját a Columbia Egyetemen, amely mai napig is a legnagyobb presztízsű újságíró-iskola a világon.

A Pulitzer-díjat a sajtómágnás végakaratának megfelelően hozták létre 1917-ben. Ez az Amerikai Egyesült Államok legrangosabb újságírói kitüntetése, amelyet a már említett Columbia Egyetem Újságíró Főiskolája oszt ki az arra méltó amerikai egyéneknek, közösségeknek. A sajtómágnás örökösei egyedül Magyarországon engedélyezték, hogy megalapítsanak egy, a Pulitzer-díjhoz nagyon hasonló kitüntetést. Ez lett a Joseph Pulitzer-emlékdíj, amelyet 1989 óta ítélnek oda  a kimagasló szakmai teljesítményt nyújtó magyarországi újságíróknak.

Joseph Pulitzer

Joseph Pulitzer

Wisinger István Pulitzerje

Ki volt igazából Pulitzer? Wisinger István főhőse határozott vonalakkal rajzolódik ki a könyv lapjain, az olvasó szinte látja őt, a végtelenségig intelligens és akaratos vezetőt, amint határozottan diktálja a másnapi vezércikket, a könnyen megszülető mondatokat, amelyek tele vannak váratlan, már-már meghökkentő kifejezésekkel. Pulitzer nem volt egyszerű eset, végletekig indulatos, depresszióra hajlamos személyiség volt, aminek sokszor a családja és a munkatársai itták meg a levét. Ugyan sokszor érezte úgy, hogy gyerekei nem foglalkoznak vele, és ez bántotta is őt, kevés időt töltött a családjával, ideje nagy részében szellemileg és fizikailag is távol volt tőlük, minden erejével a lapkiadásra koncentrált.

Hamar felismerte, hogy ahhoz, hogy egy lap anyagilag és politikailag is független legyen, pénzre van szüksége, ezt pedig csakis úgy érheti el, ha nagy példányszámban juttatja el a híreket az emberekhez. „Ha egyszer belevágok, meg sem állok addig, ameddig a lap profitot nem termel.”

Pulitzer vérbeli üzletember volt, de újságíró is, aki hitt abban, hogy egy lapnak az igazságot és a népet kell szolgálnia, és bár a Hearst ellen folytatott heves konkurenciaharcban háttérbe szorította saját elveit, a haláláig tartotta magát ahhoz, hogy a sajtó a szabadság egyik alappillére, és a zsarnoki, despotikus hatalomnak sosem szabad ennek útjában állnia.

Kapcsolódó cikkek

Láttam a horror jövőjét… – 70 éves Clive Barker

Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.

Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

Alan Rickman 27 kötetet írt tele élete tapasztalataival

Emma Thompson előszavával jövő tavasszal jön magyarul Alan Rickman 25 évig írt naplója

Az összességében 27 kötetes gyűjtemény nem kevés szerkesztői munkát igényel még a megjelenésig.

A humor elviselhetetlen könnyűsége – A Fredrik Backman-sztorik új oldala

A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

    A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. október 4.

    Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

    A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

    • 2022. szeptember 29.

    A humor elviselhetetlen könnyűsége – A Fredrik Backman-sztorik új oldala

    A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)

    • 2022. szeptember 9.

    Rejtőzködők, ügynökök, kalandorok – 6+1 rejtélyes író a XX. század irodalmából

    Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.

    • 2022. szeptember 8.

    Honnan jöttek a könyvek, és hogy váltak azzá, aminek mi ismerjük őket?

    Irene Vallejo díjnyertes könyve regényes tényirodalom a könyvek keletkezéséről.

    • 2022. szeptember 8.

    Ami befér az ajtón, meggyógyítom – Dr. Kelleher egzotikus állatklinikája

    Dr. Susan Kelleher évtizedek óta gyógyítja lelkiismeretesen az egzotikus állatokat