Talabosné Lukács Nikolett
2020. december 2. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A Renfield-szindróma – A vámpirizmus dokumentált esetei Magyarországon

Nincs olyan, aki ne ismerné a vámpírokat, függetlenül attól, kedveli-e a velük kapcsolatos történeteket, filmeket, legendákat. Drakula gróf és társai azonban vitathatatlanul meghódították a könyvesboltokat, a mozikat, a színházakat és a streaming szolgáltatókat egyaránt. Kevesen tudják azonban, hogy a vámpírláz jóval hamarabb jelent meg a középkori néphagyományban és folklórban, mielőtt még átköltözött volna az irodalmi palettára a filléres ponyváknak (penny dreadful) köszönhetően a XIX. században. Azt pedig még kevesebben tudják, hogy a Habsburg Magyarországon a bécsi udvarnak több intézkedést is kellett tennie a vérfarkas és vámpíresetek kivizsgálására a XVIII. században.

Az egyik leghírhedtebb, és Európa-szerte ismertté vált eset a szerb gradiska-kisolovai vámpíré, Plogojovics Péteré volt. Az 1725-ben elhunyt férfi – a falu lakóinak elbeszélése szerint – temetése után rendszeresen visszajárt a falu lakóihoz, és egy hét alatt kilenc embert is összeharapdált, aminek következtében rövid időn belül valamennyi áldozat meghalt. A földműves felesége is megerősítette, hogy eltemetett férje időnként megjelenik nála, egy alkalommal még a bocskorát is elkérte. A falu lakói addig jártak Frombald császári felügyelő nyakára, amíg nem engedélyezte a sír felnyitását és a holttest exhumálását. A falu lakói elé vérfagyasztó látvány tárult. „A holttest tökéletesen friss volt az orr kivételével, amely valahogyan leesett. Némi friss vért is láttam a szája körül” – jelentette Frombald. Úgy tűnt, hogy a holttestnek új körme és haja is nőtt. Ezek után természetesen engedélyezték a falu lakóinak a vámpír „elpusztítását”: szívén karót vertek át, majd elégették a maradványokat.

Vámpírok a Habsburg-kori Magyarországon

Nem Plogojovics Péter esete volt azonban az egyetlen, amellyel a kis közösségek lakói a szerb-román-moldáv területeken a helyi közigazgatási és rendőrhatóságokat folyamatosan felkeresték. A vámpírokról szóló magyarországi hírek nyomán végül a bécsi udvar határozott lépéseket tett. Osztrák katonaorvosokat küldtek az esetek kivizsgálására, és különféle tudományos fórumok elé tárták a birodalomban történt vérszívásokról szóló híradásokat. 1732-ben a berlini Királyi Tudományos Akadémia is megvizsgálta a kérdést, és a tudósok elutasító álláspontot fogalmaztak meg arra nézve, hogy valóban léteznének vámpírok.

A szakemberek rámutattak, hogy a körmök és a haj növekedése nem újkeletű jelenség, a sírokból hallott hangokat a rágcsálók okozzák, amelyek könnyű szerrel hatolnak be a koporsókba, az ép holttestek pedig a gázoktól puffadtak fel, amitől kisimultak a vonásaik, ezek tehát természetes jelenségek a halál beállta után. A mendemondák terjedését így sem tudta megfékezni a tudományos állásfoglalás, végül 1755-ben a bécsi udvar egy királyi rendeletben – miszerint a vámpírokban való hit csupán puszta képzelgés – betiltotta a vámpirizmust terjesztő mindennemű foglalatoskodást.

A felvilágosult császári és királyi udvar azonban nem érte be ezekkel a rendeletekkel és tilalmakkal, hanem az ügy teljes körű tisztázására törekedett. Ezért küldték ki Georg Tallart, az azóta híressé vált német sebészorvost 1755-ben a vámpírhittől befolyásolt területekre, és bízták meg egy tárgyilagos jelentés elkészítésével.

Georg Tallar (vagy magyarosan Tallár György) 1784-ben közölte nagyon alapos beszámolóját a havasalföldi, erdélyi és bánáti vámpírokról (Visum repertum anatomico-chirurgicum, oder gründlicher Bericht von den sogenannten Blutsäugern Vampyrer in der Valchei, Siebenbürger und Banat), melynek összefoglalójában nyomatékosítja, hogy a vámpírok létezése egyértelműen csak mese.

A vadászat

Hogy mennyire komolyan vette a Habsburg korszak embere a vámpírok, kísértetek és vérfarkasok létezését, egy másik eset is jól mutatja: Arnold Paole 1726-ban leesett a szénásszekérről és kitörte a nyakát. Paole a Habsburg-Szerbiához tartozó falu, Medvedia hajdúja volt. 1731 végén három hónap alatt tizenhét ember halt meg a faluban. Az áldozatok két-három napig voltak betegek, nyaki és mellkasi fájdalomra panaszkodtak, és arra, hogy néhai falubeliek vámpírként kínozzák őket. Márpedig Paole még életében gyakran mesélt arról, hogy halála után vámpírrá fog válni, mert régen, még a török területen egy vámpír megkínozta. Szerinte akkor csak úgy tudta elkerülni a halált, hogy evett a vámpír sírjának földjéből és bekente magát a vérével, viszont ezek a praktikák sem mentették meg attól, hogy a halálát követően vámpírrá váljon.

A falusiak pedig emlékeztek a szavaira még öt évvel később is, így halála után kiásták őt, és akiket hitük szerint megölt, átszúrták a szívüket, majd elégették a testeket, a hamvakat pedig visszatemették a sírokba. Csakhogy nem voltak elég alaposak, mert Paole háziállatokból is táplálkozott, és akik ezeket megették, szintén vámpírrá váltak. Így hát 1732-ben a sok halálesetet kivizsgáló kerületi kapitányság katonatiszteket és a karanténállomás orvosát, Glasert küldte a faluba.

Az orvos a betegeknél harmad- és negyednapos lázat diagnosztizált, amit szerinte a rácok túl szigorú böjti szokásai okoztak. A tíz kiásott holttest közül voltak, amik annak rendje és módja szerint bomlásnak indultak, voltak, amiket vámpírként azonosított, és voltak, amiket gyanúsnak vagy félig gyanúsnak talált.

Az első dokumentált eset 1709-re datálódik

Glaser azt már nem tudta eldönteni, mihez kezdjen a testekkel, ezért visszatemettette őket és jelentést küldött a belgrádi tartományi központba, ahonnan tisztekből és katonasebészekből álló bizottság érkezett. A sebészek boncoltak, elemeztek és végül több holttest esetében megerősítették a „vámpírállapotot”, amit később – Bram Stoker Draculájának 1897-es megjelenése után – a pszichiátria a mű szereplőjéről Renfield-szindrómának nevezett el. A helyi rác közösség körében bevett szokás szerint ezek fejét helyi cigányokkal levágatták és a testekkel együtt elégették, a hamvakat pedig a folyóba szórták.

Köleséri Sámuel 1709-ben tudósít arról, hogy a dél-erdélyi járványokért a román lakosok a vámpírokat tették felelőssé. 1718-ban, tehát hét évvel a gradiskai eset előtt, Lublón halt meg az a – valószínűleg lengyel – Kaszperek Mihály, akiről később Mikszáth a „Kísértet Lublón” című regényét írta, és akit környezete vámpírként tartott számon. Kaszperek egészen addig járt vissza a szerencsétlen falubeliekhez, amíg el nem égették a szívét.

Dracula

Igazi perrel a magyar jogtörténetben 1742-ben találkozhattunk, amikor is a dési városi tanács 1742. augusztus 2-án hozott határozatot. Ebben azt ismertették, hogy kérvényt nyújtanak be a vármegyéhez egy falubéli asszony holttestének exhumálására, éjszakánként ugyanis szörnyű jajgatás verte fel a temető csendjét, amelyért egyértelműen az azon a tavaszon elhunyt Pila Bába szellemét tették felelőssé. Ahogy a forrásokból megtudható az asszony testét kiásták, hogy megvizsgálják, a vádak igazak-e. „Mivel arculatában pirosságot, vagy valami elevenséget s a karónak beléverettetése után valamely vérnek kiütését bizonyosan tapasztalják, elrendeltetik, hogy sírjából kivétessék, a törvényfához vitessék, s ott hóhér által megégettessék.”

A vámpíresetek a XIX. század elejére kikerültek a magyar jogtörténetből, a vámpírok átköltöztek az irodalom lapjaira, köszönhetően a kalandos életű Vámbéry Ármin kelet-kutató professzornak, és kémnek.

Vámbéry volt ugyanis az, aki Bram Stokernek mesélt Vlap Tepesről, és a fentebb felsorolt esetekről, és aki végül mindezt történetbe szőve adta közre, melyből a gótikus horror legnagyobb műve született. A Renfield-szindróma, bár a mai napig nehezen meghatározható, később is számos rémtettet fialt, ezek egyike Richard Chase amerikai sorozatgyilkos esete, akit a média a sacramento-i vámpír névvel is illetett, igaz, Chase borzalmas cselekedetei mögött valójában paranoid skizofrénia bújt meg.