A szerencse fia – Jamagucsi Cutomu, aki túlélte Hirosimát és Nagaszakit

1945. augusztus 6-a és 9-e a modern fegyverkezés fekete napja, mely máig tartó vitára ösztökéli a hadtörténészeket. E napokon először, és azóta is utoljára hullottak atombombák háborús helyzetben lakott városra, a Japánban lévő Hirosimára és Nagaszakira. Harry S. Truman amerikai elnök végső parancsa egyesek szerint nem volt több, mint barbár brutalitás és indokolatlan népírtás, megint mások szerint hónapokkal rövidítette le a második világháborút, mert olyan erőt demonstrált, mely nélkül a köztudottan a végsőkig kitartó japánok sosem kapituláltak volna. A világtörténelem részeként mi is jól ismerjük a bombák históriáját, de vajon, hogyan élték meg azok, akiket közvetlenül érintett?

John Hershey amerikai újságíró már 1945 végén Japánba utazott, hogy később Hiroshima címen megjelent dokumentumregényében a nukleáris pusztítás területén élő túlélőkkel készült interjúkon át mutassa be azt az elképzelhetetlen utóhatást, mely hullámokban vonult végig a szigetország lakóin, akik számára évtizedes kollektív társadalmi traumát okoztak az Enola Gay és a Bockscar bombázók által ledobott töltetek. Nem csoda, hogy a túlélők később is viszonylag ritkán álltak nyilvánosság elé, de akadt köztük valaki, aki nem félt beszélni a szörnyűségről még akkor sem, ha a legtöbbekkel ellentétben kétszer is végig kellett élnie.

Jamagucsi Cutomu (1916-2010)

Egy üzleti út

Jamagucsi Cutomu 1916-ban született Nagaszakiban, és mindössze tizennégy évesen már a Mitsubishi cégnél dolgozott, mint rajzoló, később pedig, iskolái elvégzése után mérnökként olajszállító tartályhajók tervezésében vett részt. A férfi soha nem hitt abban, hogy Japánnak hadat kell viselnie az Egyesült Államok ellen, és csökönyösen ragaszkodott a munkájához Pearl Harbor után is, leginkább azért, mert arra valóban szükség volt a felgyorsított háborús hadigépezet gyárainak termeléséhez. Éppen ebből kifolyólag indult 1945 nyarán egy három hónapos üzleti útra Hirosimába, ahol állítólag már a látszólag elvesztett háború utáni gazdasági újjáépítésben való részvétel is napirendre került. Cutomu augusztus 6-án indult volna haza családjához két kollégájával, Akira Iwanagával és Kuniyoshi Satóval, amikor észrevette, hogy a hivatalos céges pecsétjeit a szállodában hagyta.

Cutomu visszafordult, jelezve a többieknek, hogy menjenek nyugodtan előre, és alig-alig távolodott el tőlük, mikor észrevette a város felett az amerikai bombázót. Későbbi beszámolóiban vakító, és mindent elborító fényességről beszélt, mely ideiglenes megvakította, és beszakította a dobhártyáját. Cutomu mindössze három kilométerre volt a robbanás epicentrumától, mely a földre taszította, és melynek következtében súlyos égési sérüléseket szenvedett.

Felsőtestének bal fele megégett, de már aznap kimentették a várost túlélők után szüntelenül járó katonai alakulatok, és a menedékhelyen újra találkozhatott két kollégájával is, akiket a vonatszerelvény óvott meg a haláltól.

Az Enola Gay, mely Hiroshimába vitte az atombombát

Vakító fények

Cutomu csak a családjára tudott gondolni: feleségére, kislányára, és mindössze fél éves kisfiára, így bár a sebei további ellátást igényeltek volna, két kollégájával együtt úgy döntöttek, hogy 48 óra után visszatérnek Nagaszakiba. Augusztus 9-én reggel – ahogy az Japánban szokás – minden megpróbáltatása ellenére is munkára jelentkezett, ám közvetlen felettese a Mitsubishi gyárban nem akarta elhinni, amit mond. Azt mondta neki, nem létezik olyan technológia, olyan bomba, mely képes lenne egyetlen detonációval egy egész várost elpusztítani. Ez nem sokkal tizenegy óra előtt történt, és pár másodperccel később megszólaltak a légvédelmi szirénák, mikor a Bockscar amerikai bombázó belépett a város légterébe. Cutomu azonnal a földre vetette magát, mikor felvillant ugyanaz a vakító fény, mely kishíján végzett vele három nappal korábban.

A város csupán másodlagos célpont volt, az amerikaiak eredetileg Kokura városát célozták meg, de a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt végül Nagaszaki mellett döntöttek.

Az itt ledobott bomba nagyobb volt, mint amely három nappal korábban eltörölte a föld színéről Hirosimát, ugyanakkor a város fekvése, a számos domb, és azt átszelő folyó mégis lekorlátozta a robbanás erejét, és éppen emiatt Hirosimához képest Cutomu viszonylag olcsón, kisebb sérülésekkel átvészelte az újabb bombatámadást, noha közel egy héten át magas láztól, és súlyos hányástól szenvedett.

Mire Japán aláírta a fegyverleltételt, és ezzel hivatalosan befejeződött a háború, Comuto többé-kevésbé felépült a sérüléseiből, igaz, arról nem lehetett fogalma, milyen élettani hatásai lesznek majd később rendkívüli szerencséjének.

Jamagucsi Cutomu az egyik előadásán

Lopakodó végzet

Manapság nagyjából 240 ezerre teszik a két bomba közvetlen pusztításától, és a nukleáris sugárzás utóhatásaitól elhunytak számát, ugyanakkor akkoriban a rák kialakulását messze nem minden esetben kötötték össze az atombombák pusztításával a szigetországban. Cutomu sem tulajdonított neki nagy jelentőséget, született még két kislánya, és az amerikai megszállás alatt fordítóként dolgozott, hogy aztán mérnökként visszatérjen a Mitsubishi gyárba, korábbi munkájához. Ekkorra már visszanőtt a haja, a bőre is szépen gyógyult, egyetlen maradandó károsodásaként a bal fülére végleg elvesztett hallásáról beszélt csak.

Aki tudott hihetetlen túlélésének történetéről, gyakran ösztökélte, hogy emelje fel a szavát a nyilvánosság előtt, de Cutomu végig hű maradt saját elveihez, és úgy döntött, tiszteletlenség lenne az áldozatok hozzátartozóival szemben, ha kérkedni kezdene saját túlélésével.

Végül akkor gondolta meg magát, mikor a háború alatt született fia mindössze 59 évesen a 80-as évek közepén elhunyt rákban, számára pedig világossá vált, hogy ez egyértelműen a bombák pusztításának hosszútávú következménye. Bár egyesek szerint nagyjából 160 fő lehet azok száma, akik mindkét atombomba-robbanást a helyszínen élték túl, közülük a Japán kormány kizárólag Cutomu-t ismerte el egyetlen kettős túlélőként, mikor a 80-as évek derekán, fia halálát követően a nyilvánosság előtt is felszólalt az akkor épp az amerikai-szovjet tárgyalások fókuszpontját is jelentő nukleáris fegyverarzenál leszereléséért. 2006-ban szerepet vállalt a Nidzsu Hibaku, azaz a Kettős sugárzás című dokumentumfilmben is, ahol más hibakusával (kettős túlélővel) együtt beszélt saját háborús élményeiről.

Hiroshima a robbanás után

Kettős sugárzás

„Kétszer találkoztam az atombombával, és kétszer éltem túl. A sorsom az, hogy beszéljek róla” – mondogatta sokszor, ha interjút adott. Szimpatizált Barack Obamával, több levelet is írt az amerikai elnöknek, melyben a teljes nukleáris leszerelés mellett kardoskodott, 2009-ben pedig James Cameront is fogadta az otthonában, hogy egyeztessenek a The Last Train from Hiroshima: The Survivors Look Back című könyv lehetséges filmadaptációjának külső szakértői posztjáról. Bár a film végül nem valósult meg, a Charles Pellegrino által írt könyvből bestseller lett, Cutomu pedig örült neki, hogy az atomfegyverek utóhatásaival még több mint hatvan évvel a pusztító robbanások után is foglalkozik a világ.

Cutomu családja szerencsésnek mondhatta magát, mert más túlélőkhöz viszonyítva viszonylag későn kellett csak szembesülniük a nukleáris sugárzás generálta egészségügyi problémákkal. A családfőnél 2009-ben diagnosztizáltak gyomorrákot, és végül 2010. január 4-én hunyt el egy nagaszaki kórházban, 91 éves korában. Felesége, aki a második bomba robbanásakor bőrig ázott a sugárzó, „fekete” esőtől, szintén 2010-ben halt meg vese- és májrákban, és a lányaikon is kiütközött a rák, ők pedig biztosak voltak benne, hogy ez volt az ő nehéz történelmi és családi örökségük. Sajnos azonban Cutomu rendkívüli története valóban csak egy abból a kevésből, akik a borzalmas pusztítás szemtanújaként és túlélőjeként később teljes életet élhettek,

története azonban manapság is az, ami korábban is volt: az ember-ember elleni valaha volt legborzalmasabb háborús cselekedet emlékműve.

Cutomu sírja

Kapcsolódó cikkek

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

A Fekete Kontinens hangjai – 10 lehengerlő regény Afrikából

Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.

A sztoikus és a lázadó, avagy a Windsor-nővérek története – Könyvkritika

II. Erzsébet halálával véget ért egy korszak. A világ figyelme a királyi családra szegeződik, mindenki az új uralkodó, III. Károly…

A bátorság emlékezete – 45 éve hunyt el Steve Biko, az apartheid elleni küzdelem élharcosa

Bantu Stephen Biko élete ma is példamutató és tanulságos.