Történelem

Az első világháború utolsó amerikai halottjának egy percet kellett volna kibírnia, hogy életben maradjon

Kovács Krisztián
2021. április 26.
Becsült olvasási idő: 6 perc

Hirdetés

Az első világháború a maga 15 millió halottjával elképzelhetetlen veszteségeket okozott a világégésben résztvevő országoknak, melyet csak tovább tetézett a háború utáni hónapokban a lakosságot tizedelő spanyolnátha-járvány is. Manapság a háború értelmetlenségének szimbólumává értek azok a képsorok, melyben ellenséges oldalon álló katonákat látunk a lövészárkokban kedélyesen egymás társaságában bagózni, mikor ők előbb megsejtették, hogy az öldöklés sehová sem vezet. Való igaz, a háború utolsó hónapjaiban – bár mindkét fél törekedett rá, hogy csapatait minél jobb pozícióba vezényelje – már a legtöbben tűkön ülve várták a hivatalos tűzszünet életbe lépését, és a lehetőséget, hogy ezáltal újra láthassák a családjukat.

Henry Gunther is egy lehetett közülük, ám végül az ő neve is a szomorú világháborús veszteségek listájára került, és manapság őt tekintik az első világháború utolsó halottjának, már ami a tűzszünet előtti halálozásokat, és nem a harcok élettani utóhatását illeti. Gunther halálát annak ténye teszi igazán tragikussá, hogy tulajdonképpen egyetlen percet kellett volna csupán kibírnia, és talán hamarosan ő is az egyik hazafelé tartó hajó fedélzetén várhatta volna, hogy meglássa a Szabadság-szobor sziluettjét.

Henry Gunther története az első világháború tragédiájának összefoglalása

Henry Nicholas John Gunther 1895. június 6-án született Baltimore-ban német-amerikai családban, és itt is nőtt fel, a város főleg német bevándorlók lakta Highlandtown nevű negyedében. Hithű katolikus volt, és iskolái elvégzése után a Baltimore-i Nemzeti Banknál helyezkedett el, mint banki hivatalnok, később könyvelő. Gunther sok bajtársával ellentétben nem választotta önként a katonasorsot, miután az Egyesült Államok 1917-ben hadat üzent Németországnak, ha tehette volna, elkerüli az európai konfliktust, ám végül 1917 szeptemberében megkapta a behívóját, és azonnal besorozták a 313. gyalogosezred kötelékébe. Ellátó őrsmester lett, a katonák ruházatért felelt, és sokáig úgy tűnt, megússza, hogy át kelljen szelnie az Atlanti-óceánt, ám végül 1918. júliusában az amerikai expedíciós erők tagjaként Franciaországba hajózott.

Őrmesteri pályafutása meglehetősen rövidre sikerült. Gunther sűrűn írt leveleket haza, leginkább egyik jóbarátjának, ám az egyik levél, melyben a hadsereg pocsék körülményeire panaszkodik, a felettesei kezébe került, aminek a végeredménye az azonnali lefokozás lett. Gunther közlegényként folytatta, vagyis innentől reális esélye mutatkozott arra, hogy a harcban is meg kelljen mutatnia bátorságát. Hogy ez mennyiben sikerült, az manapság is feladja a leckét a történészeknek, ami ugyanakkor egészen bizonyos, hogy Gunther végül november 11-én 10:59 perckor esett el, pontosan egy perccel a tűzszünet érvénybe lépése előtt.

A kérdés inkább az, miért választotta látszólag a halált, mikor pontosan tudta, hogy csupán pár percet kell kihúznia ahhoz, hogy esélye legyen hazajutni?

Henry Gunther, miután Franciaországba hajózott

A mindössze 23 éves Gunthert a menyasszonya várta odahaza, akit a beszámolók szerint még inkább megviselt vőlegénye lefokozásának híre, mint magát a férfit, aki szintén látszólagos depresszióba került bajtársai szerint. A hölgy azonban még tovább ment, és a szégyen miatt, amint megtudta a hírt, felbontotta az eljegyzést. A baltimore-i ezred katonái markáns változást vettek észre bajtársukon: mogorva lett, halkszavú és visszahúzódó, hirtelen haragú, aki senkinek sem kereste a társaságát, és még beszélgetésekben sem vett részt. A dolognak persze van egy másik oldala is.

Guntherre – ahogy a legtöbb német származású amerikaira – bajtársai gyanús szemmel néztek, és hadtörténészek szerint őt magát sem fogadták be a társaságba, ami persze még nem kell, hogy feltétlenül a halálához vezessen.

Gunther azonban vélhetően úgy gondolta, itt az ideje visszanyernie a becsületét, így aztán futárnak jelentkezett, és az egyik első útja során egy repesz rögtön megsebezte a kezén. A seb nem volt súlyos, de az orvos jelentése szerint kérhette volna saját leszerelését, végül mégis inkább kitartott. Nem sokkal később már egységével a Verduntől északra fekvő Chaumont-devant-Damvillers-nél állomásozott a lövészárokban rohamra készen a fegyverszünet napján, 1918. november 11-én. Aznap 10:44-kor egy futár érkezett a 313. gyalogosezredhez azzal, hogy pontosan 16 perc múlva életbe lép a tűzszünet, és szüntessék be a harcot. Akkor már egyebet sem csináltak, csupán tartották a harcállást, akárcsak a németek az ellenséges oldalon. Egyesek szerint Gunther saját különös öngyilkossága volt az, ami az elkövetkező negyedórában lezajlott.

Henry Gunther emlékműve halála helyszínén

Gunther jól hallotta a parancsot, ennek ellenére felállt, kimászott a lövészárokból, és felszuronyozott puskával rohanva indult a német vonalak felé. Bajtársai berekedve kiabáltak utána, hogy álljon meg, forduljon vissza, vagy hasaljon le, de Gunther csak futott tovább. A legmeglepőbb, hogy amikor a német katonák kiszúrták a feléjük tartó amerikait, tört angolsággal kiáltoztak felé és kérlelték, hogy álljon meg, és forduljon vissza. Nem akartak lőni, nem akartak ölni néhány perccel a harcok beszüntetése előtt, de Gunther nem engedelmeskedett. A németek végül leadtak egy figyelmeztetőlövést, ügyelve rá, hogy ne találják el az ámokfutóként közeledő férfit. Gunther a lövésekre a földre vágta magát, és kúszva folytatta, majd egy perccel később újra felpattant, és rohanni kezdett a német lövészárok felé. A németek továbbra is kiáltoztak neki, kérték, hogy álljon meg, de Gunther nem hagyott nekik választást.

Alig néhány lépésnyire volt csak tőlük, mikor az egyik német katona egy ötlövéses sorozatot adott le. Az egyik lövedék a halántékán találta el Gunthert, aki azonnal meghalt, és a teste pontosan 10:59-kor hullott a sárba centikkel a német vonalak előtt.

Felettese, Harold Pierce tizedes később azt mondta: „Annyira ostobának tűnik folytatni az öldöklést az utolsó percig”. Gunther halála valóban a háború értelmetlenségének szimbóluma, különösen, ha felelevenítjük Joseph Persico amerikai történész A 11. hónap 11. napjának 11. órája című nagyszabású háborús tablójának számait. Persico megemlíti, hogy a fegyverszünet aláírása (1918. november 11., hajnali 5:30), és életbe lépése (ugyanaznap 11:00) közt összesen 10 944-en sebesültek meg, 2738 katona pedig elesett, vagyis ennyi halállal és nyomorúsággal lehetett volna kevesebb, ha a döntéshozók másként szabják meg az időpontokat. Csak szemléltetésképpen, a fegyverszünet napján az első világháborúban többen estek el Európában, mint a második világháborúban a D-napon.

Síremléke Baltimore-ban

Gunther kapcsán rengeteg különböző teória született az azóta eltelt több mint 100 évben. Egyesek szerint a férfi szándékosan rohant a halálba, bizonyítván bátorságát az otthonmaradottaknak, akikre lefokozásával szégyent hozott. Mások szerint egész egyszerűen csupán a becsületét akarta visszaszerezni, és mikor megtudta, hogy a fegyverszünet miatt már csak 16 perce maradt minderre, úgy döntött, cselekszik. Akad, aki szerint katonatársai üldözték a halálba német származása miatti kirekesztésével, de ennek ellentmond, hogy az amerikai seregben számos német származású egyén harcolt, de egyikőjük sem számolt be hasonló incidensekről.

Akárhogy is volt, Gunther – bármilyen bizarrul is hangzik – egyvalamiben sikerrel járt.

Megvédte a becsületét, és visszaszerezte rendfokozatát, a Kiemelkedő Szolgálat Csillaga kitüntetés mellett 1923-ban posztumusz újból előléptették őrmesterré, szülővárosában, Baltimore-ban sokáig a háború utolsó hőseként őrizték emlékét.

2008. november 11-én, a háború befejezésének 90. évfordulóján emlékművet is avattak a tiszteletére halála színhelyén, a lotharingiai Chaumont-devant-Damvillers közelében, 2010-ben pedig végső nyughelyén, a Baltimore-i Legszentebb Megváltó temetőben lévő sírjánál is emléktáblát avattak az arcmásával.