Talabosné Lukács Nikolett
2020. december 18. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Babona és valóság – Boszorkányüldözés és boszorkányperek Magyarországon

A boszorkányok jelenléte a középkor emberének központi érdeklődési körébe tartozott, és bármilyen meglepő, évszázadokon keresztül intenzíven jelen volt az európai országok és az amerikai kontinens jogrendszerében is. A babona és a hit világából a boszorkányok a XV. századra átkerültek a társadalom mindennapjaiba és a tárgyalótermekbe, amelyek akkor még a közösségi bíráskodást jelentették. Mára a boszorkányság egy elfogadott hivatássá vált és legfeljebb a perjátszókörökben elevenedik meg büntetőjogi felelősségre vonásuk.

A boszorkányoknak természetfeletti erőt tulajdonítottak és üldözték őket. Ez történt az 1431-ben kivégzett Jeanne d’Arc-al is. Az 1600-as évek elején tömegesen indultak perek német területeken, az egyik legismertebb a bambergi perek este az 1630-as évekből. Angliában és Skóciában is számos perről tudunk (pl.: aberdeeni boszorkányper, 1597). A hisztéria az újvilágot sem kerülte el, a világ talán legismertebb boszorkánypere Salemben 20 áldozatot követelt (a híres regény és film bizonyára mindenki számára ismert). A perek Európában az 1400-as évek elején indultak, csúcspontjukat az 1560 és 1630 közötti időszakban érték el.

VIII. Ince pápa 1484-ben adott ki pápai bullát a boszorkányság ellen, melyben részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok milyen ártalmas gonoszságokat követnek el. Az irattal teljes hatalmat adott az inkvizítoroknak a perbefogásokra, és utasította a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok veszélyes üzelmeiről.

Boszorkányüldözés és boszorkányperek Magyarországon

Mi volt a helyzet Magyarországon? A jogi alátámasztás és legitimáció első formáit a mágia és/vagy boszorkányság elleni fellépéshez, úgy tűnik, az első magyar királyok – Szent István (1000–1038), Szent László (1077–1095) és Könyves Kálmán (1095–1116) – törvénykezése szolgáltatta. Ezekre a korai törvényekre aztán gyakorta hivatkoztak a büntetőbíróságok (egyházi, városi, megyei törvényhatóságok, valamint a földesúri úriszékek) az elkövetkező hét-nyolcszáz év során. Ártó mágiának (maleficiumnak), varázslásnak (sortilegiumnak) és boszorkányságnak (mérgezésnek: veneficiumnak) minősítettek bizonyos hétköznapi mágikus célzatú eljárásokat, gyakorlóikat pedig leggyakrabban (nőnemben) maleficának, sortilegának, illetve veneficának titulálták.

A források szerint a magyar boszorkányok általában a Gellért-hegyen találkoztak, bár a jogtörténeti anyagokban előfordul az is, hogy a tokaji, vagy más hegyen volt találkozójuk.

A Corpus Juris Hungarici, az akkori legismertebb magyar jogszabálygyűjtemény 1696-ban megjelent kiadása szerint a boszorkányság a vallást és az erkölcsiséget közelebbről érintő bűntettek közé tartozott, és egy csoportban szerepelt a bűbájossággal, a rontással, a méregkeveréssel és a magzatelhajtással.

A boszorkányper célja éppen ezért annak a jogilag érvényes megállapítása volt, hogy egy vagy több személy boszorkány-e vagy sem. A Corpus Juris Hungarici ugyanakkor csupán azt mondta ki, hogy a boszorkányság bűn, és a boszorkányokat meg kell büntetni, azt azonban nem határozta meg, hogy pontosan milyen cselekedetek elkövetése esetén minősül az elkövető boszorkánynak.

Boszorkányüldözés és boszorkányperek Magyarországon

A boszorkányper résztvevői a vádlók, a vádlottak és a tanúk voltak. A vádlók mindig valamely világi hatóság – leggyakrabban pallosjoggal rendelkező városi, megyei, úriszéki bíróság – képviselői, akik aktuális tisztségük jogán vehettek részt vádlóként a boszorkányperben. Árva János véleménye szerint a magyar boszorkányperek aktái szerint a boszorkány többnyire bába, vagy javasasszony, akikről az elért sikereikért, vagy kudarcaikért a közösségben gyakran elterjedt, hogy az ördöggel cimborálnak. Az ördögszövetség motívuma ugyan már az 1500-as évek folyamán is felbukkant a boszorkányperek iratanyagaiban, de sztereotip motívumként csak később, fokozatosan jelent meg.

A vádlottakat többnyire kínvallatással hallgatták ki, olyan módszerekkel, mint például a hüvelykujjszorítás, a spanyolcsizma, a kínpadra fektetés vagy a csigába húzás. Legtöbbször a kínzások hatására beismertek mindent, ellenkező esetben úgynevezett boszorkánypróba alá vetették őket. A leggyakoribb a vízpróba volt: a vádlott kezét és lábát összekötözték, és ha fenn maradt a vízen, boszorkánynak, ha elmerült – és megfulladt – ártatlannak minősítették, de alkalmaztak még mérleg-, ima- és a szúráspróbát, illetve az ördög testen lévő jeleinek keresését is.

Hazánk területén nagyon sok boszorkányperrel szembesülhet az érdeklődő olvasó ebben az időszakban Kolozsváron, Debrecenben és a felső-magyarországi evangélikus városokban is, de ekkor zajlott hazánk legismertebb pere, a szegedi boszorkányok pere is.

1728. július 23-án, a mai Boszorkányszigeten egyszerre 12 boszorkányt kötöztek élve cölöpökhöz, és máglyán megégették őket. Egyes vélemények szerint egy tizenharmadik, akkor már halott vádlottat is megégettek ugyanekkor.

Magyarországon ez volt az utolsó kivégzéssel végződő boszorkányper.

Boszorkányüldözés és boszorkányperek Magyarországon

A szegedi boszorkányper fő vádja nem más volt, mint az, hogy a gonosz boszorkák eladták az esőt a töröknek. Az egyik vádlott szájából el is hangzott egy ilyen vallomás, miszerint ő eladta a törököknek az ég harmatját és a föld zsírját, ebben a vallomásban nagyon jól tetten érhető az a meteorológiatörténeti tény is, hogy azokban az időkben egy óriási éhínség és szárazság pusztított. E nélkül valószínűleg sor sem került volna az eljárásra.

Ahogy fentebb már említettük, a legnagyobb veszélyben a javasasszonyok és bábák voltak, hiszen legyen az szerelmi varázslás, kenőcskészítés, szülés megkönnyítése, a sok hibalehetőség bármikor kockázatossá tehette a szokásos helyzeteket, különösen olyan felzaklatott, hisztérikus állapotok között, amilyenek akkoriban Szegeden uralkodtak.

Nem volt véletlen tehát, hogy az első gyanúsított egy egyébként is sok haragost gyűjtő bába volt. A bába rossz természetű volt, így könnyen kivívta a szegediek ellenérzését is: ha nem őt hívták egy szüléshez, gyorsan kiszaladt a száján: „Megbánod ezt még!”, mely kijelentését a későbbiekben a terhére rótták. A perben számos tanú kihallgatására is sor került. A kínvallatás alatt Kökényné Nagy Anna bába gyorsan megtört, és sokakra tett terhelő vallomást. Akiket aztán szintén megkínoztak, hogy ők is mindent beismerjenek, amit bíráik hallani akartak. Nem csak szerencsétlen bábákat gyötörtek meg, hanem tehetős szegedi polgárokat is, így például a 82 éves Rósa Dánielt, aki korábban a város bírója is volt (ma inkább polgármesternek mondanánk). Ő lett a fővádlott, „a boszorkányok kapitánya”.

Boszorkányüldözés és boszorkányperek Magyarországon

A nőkön kívül azonban a férfiak is veszélyben voltak, igaz nem akkora arányban. Debrecenben 1575 és 1759 között csak tizenegy férfi (kb. 9 százalék) volt a boszorkányvádlottak sorában, ahogyan mindössze kilenc (kb. 5 százalék) a vizsgált Bihar megyei falvakban és mezővárosokban 1591 és 1766 között. Debrecenben az összesen száznegyvenhét boszorkánysággal vádolt személy közül csak huszonnyolc fő, azaz körülbelül 27 százalék kapott halálbüntetést (többségében máglyahalált). A többségében ugyancsak református Bihar megyei falvak esetében – körülbelül 39 százalékban ismert végítéletek mellett – az összesen százhetvenhét vádlottból huszonhat főt, vagyis nem kevesebb, mint 38 százalékot ítéltek halálra.

Magyarországon Mária Teréziának köszönhetően hagyott alább a boszorkányüldözés, 1768-ban ugyanis megtiltotta a boszorkányokkal szembeni eljárást, de még 1848-ból is találunk adatokat néhány peres eljárásra vonatkozóan.