Kovács Krisztián
2020. október 19. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Fantomok a mélyből? – A Sobral Santos-rejtélye

Jules Verne óta tudjuk, hogy Amazónia a rejtélyek világa, az áthatolhatatlan zöld pokol, az Amazonas pedig nem csupán a bolygó legnagyobb vízhozamú folyója, nem csupán kihívás a hajósok számára, de egy olykor beláthatatlan veszélyekkel teli utazás is, és ez így van egészen a 16. századtól, mikor még a legendás konkvisztádor, Francisco de Orellana hajózott felfelé rajta. Az Amazonas rejtélyét jól jelzi, hogy 1994-ig kellett várnia arra, hogy végül két brazil utazó elsőként eljusson a folyó forrásáig.

Bár Dél-Amerikáról ritkábban esik szó, ha a XX. század, vagy átfogóan a történelem nagy rejtélyeiről beszélünk, holott bőven akad itt is felfedeznivaló. Gondoljunk csak bele hány expedíció veszett el örökre, miközben a legendás aranyvárost, El Dorado-t kereste, de ez az a hely, ahonnan sokat látott, világháborút túlélt kalandorként Percy Harrison Fawcett sem tért vissza soha. És ez a hely, ahol 1981. szeptember 19-én közel 300 embert nyelt el az Amazonas, akik egy része soha nem került elő, míg másoknak csak a testrészei bukkantak a víz felszínére.

A Sobral Santos

Az Amazonas apokalipszise

„Az Amazonas apokalipszise” – a helyiek csak így nevezik azt az 1981. szeptember 19-én bekövetkezett borzalmas incidenst, mely újfent felhívta a figyelmet rá, milyen kicsi is az ember a természet erőivel szemben, és mely rémületes hírét leginkább annak köszönheti, hogy a hatóságok és a hevenyészett vizsgálatok miatt a mai napig nem találtak rá kielégítő magyarázatot. A Sobral Santos II egy klasszikus kirándulóhajó volt, melyből általában hetente három közlekedett Santarem és Manaus között. Ezen a héten azonban a másik két hajót javították, így a Sobral Santos II kapitánya azt az utasítást kapta, hogy a terheltségtől függetlenül vegye fel a többi hajóra várakozó utast is, és tájékoztassa őket a változásokról. Ez azt jelentette, hogy a nagyjából 300 főt befogadni képes hajón megközelítőleg 500 ember zsúfolódott össze.

Sötét volt, mikor Obidos kikötőjébe érve a súlyosan túlterhelt hajó, melyen kis túlzással állítólag egy tűt sem lehetett volna leejteni, egy kivilágítatlan dokknak ütközött, és megbillent, a súlytól pedig átfordult, és az oldalára, az Amazonas vizére dőlt. Az utasok nagy része – akik helyi szokás szerint a nyitott fedélzeten felszerelt függőágyakban pihentek – a vízbe esett. A Sobral Santos II süllyedni kezdett, a teljesen nyitott testű hajó pillanatok alatt megtelt vízzel, és a túlélők beszámolója szerint annyira gyorsan nyelte el a mélység, hogy néhányan épp csak visszakapaszkodtak a vízfelszínre, a hajótestet már sehol sem látták. A mentőalakulatok néhány órával később a hajnal első sugaraival értek a helyszínre, ahol a partra sikeresen kimászott túlélők mellett borzalmas látvány fogadta őket.

A kikötő vize vörös volt a vértől, lábak, fejek és karok, megcsonkított testek úsztak a felszínén.

A tragédia másnapja

Fogak a mélyben?

A közel 500 utasból 178-an élték túl a balesetet, az elsüllyedő hajóból az utolsó pillanatban megmenekülő Elio Palhares kapitány saját maga számolta meg a túlélőket, és nem egyet ő maga húzott partra. A mentőcsapatok számolatlanul gyűjtötték be a megcsonkított testeket, és végtagokat, a legtöbbjük a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, ráadásul egy akkoriban ehhez hasonló viszonylag elmaradott térségben nem volt lehetőség DNS-vizsgálatra sem, így végül úgy döntöttek, a maradványokat minden további hatósági vizsgálat nélkül egyetlen hatalmas tömegsírban temetik el. Bár abban reménykedtek, hogy találnak további túlélőket, akiket vélhetően csupán elsodort az Amazonas, a következő napokban összesen négy ép holttest került elő, de egyetlen további túlélő sem. Aznap este több mint háromszáz ember veszítette életét, a legtöbb holttest sosem került elő.

Palhares kapitány elmondta, hogy a hajó súlyosan túlterhelt volt, nem csupán az 500 utas miatt, de a Sobral Santosnak a másik két, javítás alatt álló hajóra szánt rakományt is fel kellett vennie, számtalan zöldségekkel és gyümölcsökkel megpakolt ládát, valamint több hordónyi sört. Az igazi rejtély már nem is a hajó elsüllyedése, hanem az áldozatok borzalmas tragédiája volt.

Több túlélő sokkos állapotban arról beszélt, hogy úgy érezte, mintha a vízbe zuhanásakor valami megragadta volna a lábát, hogy a mélybe húzza.

Az elkövetkező években zoológusok, tévések és nyomozók igyekeztek a rejtély nyomára bukkanni, azonban óriási hátrányból kellett indulniuk, mert a végtagok, és a megcsonkított testek akkor már évek óta a földben nyugodtak, vagyis lehetetlen lett volna megállapítani, mi okozta a szöveteik roncsolódását. Teória persze akadt bőven.

A piranha, és egy piranha harapás

A vadetető

Az Amazonas-medence területén található a világ legnagyobb egybefüggő trópusi esőerdője, flórája pedig az egyik leggazdagabb a világon, erdőségeiben és folyóiban közel 200 ezer különböző faj él, ezek egy jelentős része a vizekben, így nem tűnik csupán a sokk által kiváltott tévképzetnek, amikor egy-egy túlélő azt rebegte a hatóságoknak, hogy valami lerántotta a víz alá. Az elkövetkező években számtalan potenciális „gyilkost” neveztek meg elkövető gyanánt, még az amerikai River Monsters stábja is külön epizódot szentelt a tragédiának. Abban egyetértettek, hogy nem egyetlen állat lehetett felelős egy ilyen átfogó és brutális mészárlásért, azonban hiába az Amazonas a legbővízűbb folyó a világon, és hiába él benne számtalan, az emberre is veszélyes ragadozó faj, közel 300 ember eltüntetéséhez ezek egyidejű „támadására” lehetett szükség.

Hogy lehetséges ez? A titok nyitja az Obidos kikötőjében működő halpiac lehetett, mely hosszú évek óta öntötte a feldolgozásból származó állati eredetű hulladékot a folyóba megközelítőleg ugyanazon a részen, ahol a Sobral Santos a kivilágítatlan dokknak ütközött.

Az évek során a ragadozók vélhetően odaszoktak az állandó ételutánpótlás miatt, így a felboruló hajó utasai kis túlzással egy vadetető kellős közepébe zuhantak.

Persze attól, hogy látszólag megoldódott egy ismeretlen, és mohó étvágyú lény rejtélye, melyet a mélyen hívó túlélők, és a helyszínre érkező hatóságok képviselői is vizionáltak alig pár órával a mentés megkezdése után, az továbbra is kérdéses maradt, vajon mely fajok egyidejű jelenlétére volt szükség ilyen mértékű pusztítás véghezviteléhez.

A cápákat minden esetben az elkövetők közé sorolták

Ragadozók inváziója

Számtalan ragadozó fajhoz ugyanis, mely őshonos az Amazonas vidékén, korábbi beszámolók alapján egyáltalán nem kötődtek támadások. Az egyik közülük a vöröshasú pirája, mely száztagú falkákban vadászik, ám a hal sosem támadt korábban emberre, és sok esetben dögevéssel tartotta fent magát. Ott van még a pápaszemes kajmán, egy magányos vadász, akiről viszont számtalan helyi legenda terjengett a halászok és gazdálkodók részéről, miszerint egy erőteljesen rúgással eltéríthető a szándékától, vagyis nem valószínű, hogy a víz alatt vadul kapálózó testhez túl közel merészkedett volna. A pletykák elektromos angolnákról is szóltak, hiszen ez az állat egyetlen másodperc alatt képes teljességgel lebénítani az áldozatát, így elképzelhető, hogy a magatehetetlen utasok megfulladtak, a folyó pedig elsodorta őket.

Többek közt a River Monsters nevű dokumentumsorozat is potenciális elkövetőként a pirara nevű több mint egy méter hosszú, és nagyjából 70-80 kg súlyú ragadozó halat jelölte meg. Ez egy az Amazonason elterjedt vörösfarkú harcsa, mely a horgászok szerint komoly sérüléseket képes okozni, és akkor még nem beszéltünk az Amazonas Atlanti-óceáni torkolatától akár 3000 kilométerre a folyón felúszó bikacápákról sem.

A helyzet bonyolult, leginkább a maradványok látványosan gyors elföldelése miatt, mely nem adott lehetőséget a harapásnyomok átfogó vizsgálatára, vagyis a vadetető-teória továbbra sem nyerhetett megerősítést.

Az Amazonas apokalipszise így továbbra is a folyó történetének legborzalmasabb és látszólag legértelmetlenebb tragédiája maradt, mely vélhetően még hosszú ideig megőrződik a helyiek emlékezetében.