Gyilkosság az Antarktiszon? – A máig megoldatlan Rodney Marks-eset

Az Antarktisz a senkiföldje, a hetedik kontinens, mely egy olyan kíméletlen és kietlen világ, melyre attól függetlenül is évtizedekig fente a fogát a Föld nagyhatalmainak köre, hogy az örök hó és jég birodalmában látszólag kevés kiaknázható forrás lehet, ha van is, akkor pedig olyan elérhetetlen helyen, melyre kár nemzeti és gazdasági erőforrásokat áldozni. Ettől függetlenül persze, amely nemzet csak elérte a kontinenst egy-egy elsőre öngyilkosnak tűnő expedíció keretében, az rögtön úgy érezte, jogot formálhat egy-egy földdarab feletti ellenőrzésre. Éppen a nemzetközi konfliktus elkerülése végett jött létre az ún. Antarktisz-egyezmény.

Ez a fegyverkorlátozási paktum 1959. december 1-én 53 ország aláírásával készült el, mint a kiéleződő hidegháború egyik első komoly nemzetközi direktívája. Az 1961. június 23-án hatályba lépő egyezmény védett területté nyilvánította a teljes kontinenst, kikötve, hogy azon tilos bármiféle katonai vagy bányászati tevékenység, és a területet kizárólag tudományos kutatás céljára lehet használni. Közel negyven évig a paktum lényegében semmiféle visszhangos esetnek sem ágyazott meg, ami a nemzetközi politikát illeti, ám az ezredforduló végül egy olyan esetet szült, melynek megoldásának többek közt épp e paktum szabott gátat.

Rodney Marks második antarktiszi tartózkodása idején

Rodney David Marks 1968. március 13-án született Ausztrália Victoria államában, egy Geelong nevű kikötővárosban. A fiút már egészen fiatalon megérintette a természettudomány, és elhatározta, hogy asztrofizikusnak tanul, a doktorátusát pedig a tárgyból az Új Dél-Wales Egyetemen szerezte meg, és már 1997-ben lehetőséget kapott arra, hogy közel egy évet töltsön el az Amundsen-Scott kutatóállomáson, az Antarktiszon. Marks kezdetben tartott tőle, miként lesz képes kijönni társaival, a fiatalembernél ugyanis nem sokkal korábban diagnosztizáltak Tourette-szindrómát, melyet ő meglehetősen nehezen dolgozott fel, és hogy tompítsa saját helyzete iránt érzett félelmét, rövid időre az alkohol és a drogok rabjává vált. 1999-re azonban Marks kilábalt a függőségeiből, újra megtalálta élete célját a munkájában, megtanult együtt élni a betegségével, sőt, a szerelem is rátalált.

Mikor az ezredforduló után, a 2000-es év elején újra lehetőséget kapott visszatérni az Antarktiszra, már jegyben járt párjával, Sonja Wolterrel, és 32 évesen végre úgy tűnt, révbe érni látszik. Ketten együtt tértek vissza az Amundsen-Scott kutatóbázisra, és minden a legnagyobb rendben zajlott 2000. május 11-éig. Aznap Marks épp az obszervatóriumból tartott a bázis épülete felé, amikor rosszullét kapta el. A társak találtak rá, ahogy a hóban feküdt, eszméleténél volt, de a teste szinte lángolt, pánikban kérte őket, hogy segítsenek rajta.

Az állomás orvosa végig vele volt, ám állapota így is rohamosan romlott, és végül másnap, 36 órával azután, hogy összeesett, Rodney Marks elhunyt mindössze 32 évesen.

Néhány nappal a férfi halála előtt

Az állomáson borzalmas hangulat uralkodott, Marks menyasszonya mély depresszióba süllyedt, leginkább azért, mert senkinek elképzelése sem volt arról, mi történhetett a férfival, egyesek valamilyen rejtélyes, és gyors lefolyású betegséget vizionáltak, ám a bázis orvosa nem is mert fejtegetésekbe bocsátkozni. A Nemzeti Tudományos Alapítvány kiadott egy sajtónyilatkozatot, melyben kikötötték, hogy Marks természetes okokból kifolyólag halt meg, és ez a teória nagyjából tartotta is magát, míg a holttestet hat teljes hónappal később át nem szállították, mielőtt ugyanis Marks-ot eltemették volna Geelond külvárosának temetőjében, a hatóságok hivatalból elvégezték a boncolást, és megállapították, hogy a férfivel metanolmérgezés végzett. A hatóságok ekkor – ismervén a férfi előéletét, és korábbi függőségeit – igen hamar rásütötték Marks-ra az öngyilkosság bélyegét, ezt azonban számos tanúvallomás, és helyszíni beszámoló is cáfolt.

A kezdeti vizsgálatok szerint Marks bizonyára titokban szeszesital főzésbe fogott, egyrészt mert egyébként is volt gyakorlata az ivásban, másrészt mert így könnyebb lett volna elviselni a hosszú antarktiszi hónapokat. A metanol az erjedés természetes mellékterméke, és avatatlan kezekben könnyen elképzelhető, hogy túltermelődött, és a fogyasztás során került Marks szervezetébe.

Ennek szögesen ellentmond, hogy akkor 49 fő tartózkodott az állomáson, és a nagy létszám miatt a bár alaposan fel volt töltve jó minőségű alkoholos italokkal, vagyis nem volt értelme pancsolt szeszt főzni. Ráadásul Marks élete épp kezdett egyenesbe jönni, és a tanúk elmondásai alapján pánikba esett, mikor rosszul lett, és segítségért rimánkodott, ami szintén ellentételes egy olyan ember viselkedésével, aki meg akar halni.

Így aztán a hatóságok egyetlen lehetséges megoldást láttak: Marks-ot valaki megmérgezte.

A tábor és az obszervatórium, Marks testére a kettő közt félúton találtak rá

A nyomozást az Egyesült Államok, és Új-Zéland párhuzamosan indította el, mivel az állomás egyébként az USA fennhatósága alá, a terület, melyen fekszik, viszont Új-Zélandhoz tartozott. A körülmények eleve kudarcot vetítettek előre, mivel a két hatóság inkább egymás nyomozásának ellehetetlenítésén fáradozott, nyomokat egyáltalán nem osztottak meg egymással, ráadásul az eset óta eltelt fél év, cserélődött az állomás személyzete is, a tanúvallomásokban hézagok keletkeztek, ráadásul előfordult, hogy bizonyos tanúkat az új-zélandi, némelyiket pedig az amerikai kollégák hallgattak ki, de akadt olyan is, akivel egyáltalán nem foglalkoztak. A nyomozás új-zélandi oldalának vezetője, Grant Wormald főtőrzsőrmester még az eset után hat évvel is nyitva tartotta az aktát, noha 2001-ben egyszer már elfogadták a teóriát, miszerint Marks megmagyarázhatatlan okokból véletlenül ivott metanolt. Hogy hogy jutott hozzá az anyaghoz, arról az aktákban nem esett szó.

Wormald leginkább Marks családjának kérésére folytatta a nyomozást a christchurch-i halottkémmel kiegészülve, aki évekkel korábban boncolta Marks testét, és megállapította a mérgezés tényét. Közös erővel arra jutottak, hogy egyik teória sem erősíthető meg a szórványos nyomok alapján, de ugyanúgy nem zárható ki egyik sem. Wormald mindenesetre nem igazán hitt a „véletlen” metanol ivás elméletében, és még ezt tartotta a leginkább irreális magyarázatnak. 2007-ben aztán elindított egy kérelmet az amerikai hatóságok felé, hogy kikérje a hét évvel korábbi nyomozás aktáit. Bár közel két évet várt, míg végre kézhez kapott néhány szintén hiányos dokumentumot, azok arra már rávilágítottak, hogy az állomáson igencsak nagyüzemben folyt az alkohol és drogfogyasztás akkoriban.

Wormald igyekezett felkutatni Robert Thompsont, az orvost, aki ellátta Marks-ot az állomáson, mikor rosszul lett, de úgy tűnt, Thompson – akit egyébként furcsamód ki sem hallgattak a nyomozás során – szőrén-szálán eltűnt.

A nyomok – ha voltak is – rég kihűltek, és bár az akta a mai napig nyitott, nincs egyértelmű magyarázat Rodney Marks halálára, a legnépszerűbb teória pedig manapság is egy rejtélyes, és már-már krimibe illő gyilkosság.

A férfi halálának pontos oka máig felderítetlen maradt

Kapcsolódó cikkek

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

A Fekete Kontinens hangjai – 10 lehengerlő regény Afrikából

Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.

A sztoikus és a lázadó, avagy a Windsor-nővérek története – Könyvkritika

II. Erzsébet halálával véget ért egy korszak. A világ figyelme a királyi családra szegeződik, mindenki az új uralkodó, III. Károly…

A bátorság emlékezete – 45 éve hunyt el Steve Biko, az apartheid elleni küzdelem élharcosa

Bantu Stephen Biko élete ma is példamutató és tanulságos.