Intrepid Sea, Air & Space Museum, New York

Kovács Krisztián
2018. június 7. | Becsült olvasási idő:

Háborúk emlékművei – Látogatás a USS Intrepid repülőgép-hordozón

A történelemnek léteznek kézzel fogható, tapintható szegmensei. Ez egy létező jelenség, te is tapasztaltad már, mikor múzeumba mész, és a tolongó tömeg nem állta el a kilátást előled, így el tudsz merülni a kiállított tárgyak által sugárzott hangulatban. Számomra valahogy minden kiállítási tárgy egy ereklye fontosságával bír, ott hordozza magában a múlt szagát, az általa látott események erejét, és ebbe belegondolni mindig különös hangulatba hoz.

Épp ezt a hangulatot járattuk a csúcsra Manhattan nyugati felén, ahol az egyik dokkban egy gigantikus fémóriás áll immáron tizedik éve mozdulatlanul, mely csupa olyasmit látott, melyet őszintén remélem, nekem személyesen sosem lesz szerencsém. Az Intrepid repülőgép-hordozó, vagyis jelen állás szerint polgári nevén Intrepid Sea, Air & Space Museum, az egyik legkülönlegesebb hely, amit szerencsém volt meglátogatni, de nézzük is meg, hogy miben rejlik az épp 75 éves monstrum vonzereje.

A hajó 1944 novemberében, alig egy évvel azután, hogy kifutott a szárazdokkból Forrás: wikipedia.org

A USS Intrepid egy ESSEX-osztályú repülőgép-hordozó, 1943. április 26-án futott ki a szárazdokkból, Thomas L. Sprague kapitány parancsnoksága alatt, majd csatlakozott az Egyesült Államok hadseregének Csendes-óceáni offenzíváihoz a Gilbert- és Marshall-szigeteknél. Részt vett a Kwajalein-i csatában, majd a Fülöp-szigeteket érintő hadműveletekben, és tevékeny részese volt az Okinawa-i csatának. A japán kamikaze támadások miatt a háború befejezte után javításokra szorult, ám később így is megjárta a Vietnámi-háborút, majd az ő feladata volt a NASA Gemini– és Mercury-programjai során a földre visszatérő, és így a Csendes-óceánban landoló asztronauták begyűjtése is. 1980-ig szolgált, majd kivonták a haditengerészet állományából, 1982-ben Manhattanbe vontatták, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal (és immáron 2008 óta megszakítás nélkül) azóta is egy folyamatosan bővülő múzeumként funkcionál.

A fedélzetén kiállított helikopterek, és harci repülőgépek számomra, aki több ezer kilométerre él New Yorktól, kizárólag a különböző II. világháborúban és a Vietnámi-háború alatt játszódó filmből lehettek ismerősek, rácsodálkoztam milyen kitűnően karbantartottak, és elméláztam rajta, hogy a gépek mindegyike megjárta valamelyik háborús frontot, eszköze volt a különböző ideológiákba csomagolt gyilkolásnak, mindegy, hogy az emberi veszteségek a legénység, vagy épp az ellenség soraiban estek meg.

Fel kellett azonban figyelnem rögtön egy másik érdekességre, mely aztán meg is határozta a későbbiekben a tárlatra vonatkozó gondolataimat, és segített, hogy – bár nem vagyok megrögzött pacifista – úgy tudjak a kiállított tárgyakra tekinteni, hogy azok egyszerű emlékművek, nem pedig eszközök, melyekhez vér tapad. Ahogy körülnéztem, rá kellett jönnöm, hogy ugyan akad még a fedélzeten, a repülők közt bóklászó tömegben pár külföldi rajtunk kívül is, de az emberek nagyobbik része amerikai, akik épp New Yorkban kirándulnak. Ha nem is lenne a pályaudvarokon, vagy az állomások környékén viszonylagosan állandó a katonai jelenlét, akkor az Intrepid lehetne a tényező, mely eszembe juttatja, hogy az Egyesült Államok egy olyan ország, mely több háborút viselt a XX. században, és teszi ezt a mai napig, mint amennyiben kis túlzással a világ összes többi országának része volt.

A bámészkodók patriotizmussal átitatott gondolkodása arra is rányomta így a bélyegét, hogy miként tekintettek a kiállított gépekre, ez a félfüllel elkapott beszédfoszlányokból is kiderült. Míg számomra ezek háborús emlékművek, számukra a hazaszeretet, és az ország védelmének bástyái, emléktáblák azon hősök tiszteletére, akik a harcmezőn estek el, és akik az életüket kockáztatták, hogy az Egyesült Államok érdekeiben eljárjanak. Európai szemmel persze egészen más az ország háborús politikájának és filozófiájának megítélése, de kétségtelen, hogy ez a röpke megvilágosodás kellett ahhoz, hogy aztán „eltávolítsam” az érzésvilágomat a tárlatból áradó vérszagú emlékektől.

A fedélzet, beszállás előtt

Az Intrepid egy különleges kiállítás, ezt alighanem a fotók is megfelelően tükrözik, a szervezők nagy hangsúlyt fektetnek a hajó és a rajta kiállított tárgyak és járművek állapotának megőrzésére, ez egyfajta tisztelgés is a tárgyak múltjára, mely múltat a haza szolgálatában töltöttek.

A harci gépek és helikopterek persze már szinte csak makettek, a legtöbb pilótafülkében még ott az eredeti műszerfal, ám a motort kevés kivételtől eltekintve kiszerelték, és elbontották, a hajtóműveket lefedték, de a gépekből áradó erő alighanem így is változatlan, a kiállított példányok pedig kiválóan lemodellezik az amerikai légierő technikai fejlődését a második világháború korától nagyjából a nyolcvanas évek elejéig.

Odabent a hajó gyomrában egyébként kevés lezárt helyiséget találunk, láthatóan szemlélet volt a szervezők részéről, hogy a látogatók minél pontosabb képet kaphassanak a hajó legénységének mindennapi életéről. Az eligazító helység, a legénységi körletek, a raktárak, a kétemeletes gigantikus hangár (tele további légi járművel és egyéb tárggyal), a fedélzeten sorakozó ágyúk, vagy a parancsnoki híd, és a horgonykamra ugyanúgy elérhető. Természetesen az örökség óvása érdekében egyik-másik termet plexifal mögül tekinthetjük csak meg, de az érintés hiányáért kárpótol, hogy minden, de valóban minden, az egykori legénység személyes tárgyainak rekonstrukcióival van berendezve. Feljegyzések, fotók, jegyzetfüzetek, fésűk, fogkefék, ruhák, egyszerű hétköznapi tárgyak, melyeknek hála a múlt az orrunk előtt elevenedik meg, és például még arra is lehetőségünk van, hogy belekukkantsunk a hajdani legénység egyik tagjának aktájába.

A hangárok legalább akkora érdekességet kínálnak. Különböző katapultülésekkel ismerkedhetünk, megnézhetjük a hajóharangot, illetve az egyik hajócsavart, de kipróbálhatjuk, milyen szűkösen is fértek el a katonák egy-egy helikopter pilótafülkéjében, valamint megállhatunk egy pillanatra a hajó legénységének tiszteletére felállított emlékfal előtt, mely azok neveit tartalmazza, akik 1943 és 1974 között estek el, miközben az Intrepiden teljesítettek szolgálatot.

Ezt látta Will Smith a Legenda vagyok című filmben, golfütővel a kezében

A tárlat azonban itt nem ér véget, nem hiába szerepel a múzeum megnevezésében a „space” szócska, de erre a részre, mint gyermekkori rajongásom színterére, a későbbiekben szentelnék majd egy önálló cikket, akárcsak a USS Growler tengeralattjárónak, mely ott horgonyoz szorosan az Intrepid mellett. Ami viszont még kétségtelenül kuriózum, az a 86-os móló betonján ácsorgó, kecses testű Concorde SST, a British Airways gépe, mely a mai napig töretlenül tartja a London-New-York táv repülési időrekordját 2 óra 52 perc 59 másodperccel, azonban pechünkre a gépet karbantartás miatt ottjártunkkor lezárták, így fel nem jutottunk, mindössze az egyik vitrinbe zárt hajtóművet tudtuk szemügyre venni. Ahogy tovább sétáltunk, és kiértünk a partra, leültünk egy pillanatra a gigantikus hajó árnyékába, a World Trade Center déli tornyának egyik koromfeketére égett panelje szomszédságába, melyet itt állítottak ki nem messze a hajó fenekétől. Néztük, ahogy egy kotrógép New Jersey partjai előtt tisztítja a Hudson-folyó medrét, és egy kicsit átbeszéltük az élményt.

Úgy sejtem, nem én vagyok az egyetlen, aki fenntartásokkal kezeli a hollywoodi filmek unalomig koptatott paneljeit, amikben valamiért mindig az Egyesült Államok menti meg a világot, mindig ő a jó fiú, akkor is, ha esetleg ő kezdeményezi a háborút, vagy úgy száll be a csatába, hogy látszólag arra semmi oka sem lenne (mindig van rá oka), és aki a csillagos-sávos lobogó alatt vonulva a világbéke védelmét hirdeti. Furcsa, hogy épp itt, a háború egyik emlékművének árnyékában állva érti meg az ember az amerikai patrióták gondolkodását. Számomra, aki gyerekként hallotta a Délszláv-háború alatt az égen éjszaka átsuhanó amerikai gépek zaját, sosem volt annyira kézzelfogható a háború szelleme, mint az Intrepid fedélzetén járva-kelve. Bár ez az acélóriás több mint negyven éve nem látott harcot, mégis ott hordoz magában mindent, ami erre emlékeztethet, és ilyenkor hálás vagyok érte, hogy messze élek innen, és a vérontásról csak a tévéből és filmekből értesülök, ráadásul feléled bennem a tisztelet az Afganisztánban szolgálatot teljesítő magyar katonák iránt, akik sajnos kevesebbszer jutnak eszembe, mint kellene. Az Egyesült Államok folyamatosan hadban áll valakivel, és valamiért, és ez alakítja és formálja az ott élő emberek jellemét és gondolkodását, ahogy mi magyarok is rengeteg becsípődést hordozunk magunkban a szocialista időkből.

A tárlat megmutatja azt, amit egyébként is tudunk. Hogy a háború, társítsanak mögé bármilyen ködös ideológiát, mindig értelmetlen, de az igazi probléma nem ez. Jim Garrison, egykor New Orleans kerületi ügyésze volt, és az egyetlen ember, aki eljárást indított John F. Kennedy elnök meggyilkolásának ügyében, és ő írta a nyomozását dokumentáló Gyilkosok nyomában című kötetében, hogy bármi történjék is, mindig a háború lesz a világ legerősebb társadalomformáló eszköze, nézzük csak végig az egyetemes történelem epizódjait, hogy efelől bizonyságot nyerjünk, és az ehhez hasonló emlékművek tökéletesek arra, hogy emlékeztessenek minket, mennyire is törékeny ez a világ.

Néhány érdekesség

Tavaly vízre bocsátották a USS Gerald Fordot, a világ jelenlegi legnagyobb hadihajóját, érdekes vetnetek egy pillantást a 110 ezer tonnás, 18 milliárd dollárba kerülő szörnyetegre.

Bár adná magát, mégis igen kevés amerikai film használta helyszínéül az Intrepidet, de ez volt az a hajó, ahonnan Nicolas Cage a Hudson vizébe ugrott az első Nemzet Aranya filmben, illetve Will Smith, a Legenda vagyok című moziban az egészen a hajó orránál kiállított lopakodó szárnyáról ütögeti a golflabdákat.