Kovács Krisztián
2020. augusztus 18. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Magyar László, avagy egy magyar rabszolgatartó haláltánca Afrika vadonjában

Olykor szinte hihetetlen, mennyire összement a világ. A légi közlekedés elterjedésének és mindennapossá válásának hála egy napunkba kerül eljutni a világ másik felére, szinte egyetlen szökkenéssel több ezer, vagy tízezer kilométernyi távolságot teszünk meg, utakat, melyek egykor hetekbe, hónapokba, vagy évekbe teltek, ugyanakkor nem érdemes elfelejteni, hogy épp ezen időt, pénzt, és az életüket kockáztató felfedezőknek hála lehetünk manapság tisztában azzal, mit találunk a világ másik felén, ha odautazunk.

A XIX. század második fele meglehetősen viszontagságos időszak volt idehaza. Az ország épp kilábalt a szabadságharcból, közeledett a Kiegyezés, ám messze nem mindenkit befolyásolt, vagy érdekelt egyáltalán a hazai politikai vagy társadalmi közélet, mert épp egy olyan ismeretlen kontinens távoli rengetegében kutatott, ahol az övén kívül vélhetően egyetlen magyar szó sem hangozhatott el. Magyar László több mint 200 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, és tudtán kívül egy az egész világot meghatározó folyamat részesévé vált.

Magyar László (1818-1864)

Hajsza Afrikáért

1881-ben különös folyamat játszódott le a világban. Az európai nagyhatalmak a civilizáció terjesztésének jótékony álcája és híre mögé bújva csendben megkezdték Afrika ásványi kincseinek kizsákmányolására vonatkozó terveik előkészítését.

A Fekete Kontinens sorsa végül az Otto von Bismarck által életre hívott és 1885. február 26-án lezárult Berlini Konferencián dőlt el, amikor az európai országok vezetői – elsősorban németek, franciák, portugálok és belga elöljárók – gyakorlatilag maguk közt felosztották Afrika földjét.

A jelenség később a Hajsza Afrikáért, vagy Versenyfutás Afrikáért megjelölést kapta, és ebben a harcban többek közt későbbi hírességek is részt vállaltak, mint a II. Lipót belga király nevében eljáró Henry Morton Stanley is.

A nagyhatalmaknak többek közt éppen azért tehették meg, amit tettek, mert ekkor már nagyrészt tisztában voltak Afrika föld- és vízrajzával, és világos határvonalakat tudtak húzni egymás kialakítandó gyarmatbirodalmai közé. És bizony a Fekete Kontinens megismeréséhez sokan járultak hozzá ekkoriban, az egyikőjük egy egészen valószerűtlen, és nyughatatlan életvonalat bejáró magyar tengerész volt, aki 1818-ban Szombathelyen, törvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot. Magyar Lászlóra ma már a tudomány is az egyik legfontosabb korabeli magyar Afrika-kutatóként tekint, születésének 200. évfordulója kapcsán számos megemlékezést tartottak a tiszteletére – nem csak Budapesten, de még Portugáliában is – és érdemes is beszélni róla, mert egy David Livingstone-hoz, vagy épp Morton Stanley-hez hasonló kalandor kedvű világutazóról van szó.

Bennszülöttek segítik Magyart az egyik útját a Kongó vidékére

Az argentin tengerész

Magyar László – akkor még Horváth Lászlóként – kikerülve a Pesti Piarista Gimnáziumból 1842-ben került be a fiumei tengerészeti iskolába, ahol aztán kadétként szegődött el egy osztrák postahajóra, mely Brazíliába tartott. Mindössze huszonnégy évesen kezdődött meg tehát Magyar világkörüli útja, mely aztán végül csak 1864-es halálakor zárult le végleg. Az osztrák postahajót számos szolgálati út követte szerte a Karib-térségben, és Közép-Amerikában, ezt követően pedig a nagyobb nyereség reményében rabszolgaszállító és csempészhajókon szolgált, így jutott el a világ másik oldalára, megjárva Szumátra és Jáva szigetét, a Nyugati-indiai szigeteket, vagy épp Madagaszkárt. Utóbbi helyen sárgalázat kapott, amiből aztán Dél-Afrikában gyógyították ki.

1845-ben már argentin állampolgárként az argentin seregben szolgálva Uruguay ellen harcolt, és szerencsével menekült csak meg a kötéltől, mikor az angol-francia erők a Riachuel folyón szétverték az argentin flottát.

Az egészen kisgyermekkorától a természettudomány és a felfedezések iránt rajongó Magyar ekkor érezte úgy, hogy végleg felhagy tengerészi szolgálataival, és levelet írt a Magyar Tudós Társaságnak, melyben 12 ezer pengőt kért, hogy expedíciót vezethessen a Mato Grosso és az Amazonas forrásvidékére.

Ne feledjük, hogy ez a térség nem hiába élt zöld pokolként a civilizált ember gondolataiban, kevesen merészkedtek az átjárhatatlan dzsungelbe, aki mégis, általában nem tért vissza, ráadásul az olyan későbbi felfedezők, mint Percy Harrison Fawcett, vagy Hiram Bingham, ekkor még vagy gyerekek voltak, de legalábbis hosszú évekkel utazásaik előtt álltak.

Magyar László egyik könyv formában megjelent úti beszámolója

A Fekete Kontinens vándora

Magyar egy évet várt az elutasító válaszra, aztán úgy döntött, ennek fényében Afrika felé veszi az útját. Miután átkelt az Atlanti-óceánon 1848 decemberében már David Livingstone vetélytársaként kezdte meg felfedezőútjait a Fekete Kontinens ismeretlen vadonjában. Akárcsak később Henry Morton Stanley, Magyar is elsőként a Kongó-folyó vidékét igyekezett feltérképezni, itt végül el is érte Boma városát, az afrikai rabszolgakereskedelem központját, aztán északra indult, és mintegy első eredményeként felfedezte a Kuango folyó északi folyását. Általában három afrikai útja nyomán emlékeznek meg a nevéről, ezek megközelítőleg lefedik életének utolsó 20 évét. Néprajzi kutatásokkal összevont útjai a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területeire, és a földrész középső tájain lévő szavannákra korlátozódtak.

Ezen túl persze eljutott Angolába, ahol talán első fehéremberként találkozott a busmanokkal, miközben igazi túlélővé vált. Rablótámadásokat, betegségeket élt túl, kis híján megvakult, de rendíthetetlenül folytatta az utazást. Magyar meglehetősen hevenyészett, és az utókor által pontatlannak mutatkozott jegyzetanyagot készített közben, melyek aztán sokszor nehezen értelmezhetővé tették tudományos hagyatékát, és sokan megjegyzik, hogy térképei is tulajdonképpen csak bizonyos pontokon voltak használhatóak, ugyanakkor fontos tény, hogyha ő nincs, akkor vélhetően a későbbi nagyhatalmak sem szereznek tudomást Afrika belső területeinek földrajzi viszonyairól, melyeket azonban kivételesen tökéletesen adta vissza úti beszámolóiban.

Térképei közül okvetlenül kiemelendő az 1857-es Magyar Földabrosz, mely bár szintén pontatlan, a későbbi felfedezésekben forrásértékű alapanyagnak számított.

A dunaföldvári Magyar-szobor

Felfedezők elődei

Magyar László talán legfontosabb érdeme – szemben a britek által támogatott Livingstone-al, vagy épp a belgák által egy ideig pénzelt Stanley-val – hogy gyakorlatilag minden eredményét önerőből érte el. A magyar tudományos társaságoktól sosem kapott anyagi juttatást expedícióira, minden esetben ő toborozta a személyzetet, szerezte be a felszerelést, és vezette a kutatócsoportokat.

A Magyar Tudományos Akadémia végül csak 1858-ban választotta be levelező tagjai közé, ám az ezzel járó honoráriumhoz is már csak 1961-ben jutott hozzá, a következő hír pedig, ami elért róla Magyarországra, az 1864. november 9-én Ponto do Cujóban bekövetkezett váratlan haláláról szólt, melynek ténye egyébként a mai napig nem nyert magyarázatot.

Úti beszámolói apja hathatós közbenjárásával 1852-től kaptak nyilvánosságot, mikor a Magyar Hírlap folytatásokban kezdte közölni őket. Végül ezen írások voltak azok, melyek az emigrációban élő Szemere Bertalan, valamint Rónay Jácint, a bencés rend tudós papjának fordításaiban megjelentek angolul is, és végül Brit Királyi Földrajzi Társaság asztalára kerültek, ahol többek közt Stanley, és a már több mint húsz évvel a halála után megrendezésre került Berlini Konferencia résztvevői is értesültek felőle. Magyar maga is afrikaivá vált, élvezte a bennszülöttek megkülönböztető figyelmét, ugyanakkor céljait nem a kulturális kizsákmányolás, hanem valóban a felfedezés öröme hajtotta.

Az őslakosok Enganna Komónak nevezték el, ő maga pedig számtalan szokásukban igyekezett hasonlatossá válni hozzájuk. Bennszülött lányt vett feleségül, erőltette a többnejűséget, birtokot vásárolt magának a Kuitu folyó partján, ahol egy időben közel 500 rabszolga dolgozott a keze alá, akik munkáját a legtöbb esetben az expedícióin is felhasználta, ők voltak a hordárok, a testőrök és a fegyveresek is. Munkássága egyértelműen megágyazott későbbi utazóinknak, Torday Emilnek, és Teleki Sámuelnek, sőt, Kittenberger Kálmánnak is. Dunaföldváron szobrot is emeltek neki, melyen saját szavaival emlékeznek meg róla: „Én mindég szent kötelességemnek tartottam édes hazám javát és díszét a tőlem kitelhető minden módra előmozdítani.”