Kovács Krisztián
2020. január 6. | Becsült olvasási idő: 7 perc

7 ember, akik nélkül nem jöhetett volna létre az Apollo-program

Tavaly a Holdra szállás fél évszázados évfordulója kapcsán a legkülönbözőbb fórumokon annyi, de annyi cikk született az emberiség egyik legnagyobb teljesítményéről, hogy úgy voltunk vele akkor, mi nem vállunk be a sorba. És nem is tettük meg, aztán támadt egy ötletünk. Égi kísérőnk meghódítása kapcsán a legtöbben csak az Apollo 11 legénységét, azon belül is általában Neil Armstrongot emlegetik, hiszen mégiscsak ő volt az első ember, aki idegen égitestre tette a lábát, arról pedig hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy az ő teljesítményük több ezer másik ember hosszú éveket felölelő munkájának eredménye csupán.

Így aztán úgy gondoltuk, ha már foglalkozunk a Holdra szállással – márpedig valamilyen formában szerettünk volna – akkor inkább azokról a személyekről emlékeznénk meg, akik egy részének neve idehaza a legtöbbeknek nem sokat fog mondani, mégis elkötelezettségük, ötleteik, szorgalmuk és tehetségük volt az, mely új szintre emelte az űrhajózást, és űrkutatást, és ami végül elvezett odáig, hogy világszerte több millióan hallhatták a legendás mondatot: „Houston, a Sas leszállt.”

Apollo-program

Wernher von Braun

Kétlem, hogy aki valaha is olvasott az Apollo-programról, ne ütközött volna néhány bekezdés után von Braun nevébe, aki bár múltja miatt a mai napig ellentmondásos megítélésnek örvend, sokan egyenesen az űrprogram hősének tartják. Nem hiába, bár von Braun korábban a náci megtorlófegyverek fejlesztésének vezetője, és a Harmadik Birodalom rakétaprogramjának vezető alakja volt, végül az ő által létrehozott rakéták juttatták az űrbe az amerikai űrhajósokat. Von Braun volt az, aki 1944-ben megalkotta a később V-2 néven elhíresült rakétát, melyet minden későbbi rakéta alapjának szokás titulálni, majd ezt követően egy évvel családjával együtt megadta magát az amerikai hadseregnek.

A Nemzetbiztonsági Hivatal leginkább a Németországból kicsempészett kutatási eredményeinek hála adott neki letelepedési engedélyt, alig néhány évvel később pedig máris kifejlesztette a Jupiter rakétacsaládot, mellyel többek közt a Voyager 1-est is fellőtték később. 1960-tól aztán tíz évig igazgatta a frissen alakult NASA Marshall Space Flight Centert, és megalkotta azt a Saturn rakétát, mely az Apollo missziókat a Holdra juttatta, valamint Föld körüli pályára lőtte a Skylab űrállomást is.

Wernher von Braun

Neil Armstrong

Nem hiszem, hogy van élő ember, akinek ne mondana semmit Armstrong neve, aki az első ember volt, aki egy idegen égitestre tette a lábát. Bár sokan úgy vélik, ha nincs az Apollo 1 tragikus katasztrófája, talán Gus Grissom lett volna helyette az első ember a Holdon, de Armstrongot így sem csupán a véletlen, vagy a tragikus szerencse juttatta el oda, ahová. Armstrong különös érzéke a repüléshez már egészen korán megmutatkozott, a Koreai-háborúban pl. összesen 121 sikeres bevetést teljesített, majd ezt követően az Edwards Légibázisra került, ahol a NASA kísérleti repüléssorozatának egyik legtehetségesebb pilótájának bizonyult.

1962-ben jelentkezett a Gemini- és a Mercury-program pilótái mellé afféle vérfrissítésnek, és kimagasló képességeire jó példa, hogy már első űrbéli útjáról is csak szakértelme, és lélekjelenléte miatt volt képes egy meghibásodás után egyáltalán visszahozni a Gemini 8-at a Földre. Armstrong híres volt róla, hogy a legváratlanabb vészhelyzetekben is képes volt hidegfejjel dönteni, így senkit sem lepett meg, hogy előbb az Apollo 8, majd az Apollo 11 parancsnokának nevezték ki. Történelmi lépéseit a Holdon 1969. július 20-án tette meg, miután bátor manőverekkel, épp a tank kimerülése előtt tette le a holdkompot. Visszavonulása után a Cincinatti Egyetem oktatója lett, és az üzleti életben is sikeresnek bizonyult.

Neil Armstrong

Abraham Silverstein

„Abe”, ahogy egyszerűen akkoriban mindenki hívta, talán kevésbé ismert figura, mint von Braun, pláne Neil Armstrong, de legalább ilyen fontos szerepet játszott az emberiség legnagyobb utazásában. A mérnök végzettségű Silverstein a NASA elődjeként működő NACA igazgatója volt, ahol már 1929-től dolgozott, mint aerodinamikai mérnök, majd 1944-től csatlakozott a csoporthoz, mely az első szélcsatorna kifejlesztésén dolgozott, és ennek köszönhetően nagyban hozzájárult a szuperszonikus repülőgépek kifejlesztéséhez.

Szakmai múltjának köszönhetően részt vehetett a Ranger, a Mariner, a Surveyor és a Voyager missziók tervezésében, ezt követően pedig az Apollo-program egyik vezetője lett, olyannyira, hogy még a holdraszálló programok neve is tőle származik. Az Apollo-missziók alatt legfőbb feladata a von Braun által tervezett Saturn rakéták és hajtóművek ellenőrzése volt, gyakorlatilag a program kezdete óta a társaságot csak Silverstein-bizottságnak nevezték. „Abe” 1970-ben többek közt Neil Armstronggal együtt vonult vissza a NASA-tól, és a Republic Steel Corporationnél helyezkedett el vezető pozícióban. 1997-ben megkapta a Guggenheim-érmet, halála után pedig beválasztották a Nemzeti Repülési Hírességek Csarnokába is.

Abraham Silverstein

Maxime Faget

Faget a közép-amerikai Belizében született, majd gépészmérnökként végzett a Louisiana Állami Egyetemen, aztán csatlakozott az amerikai haditengerészethez, és három évet szolgált a USS Guavina tengeralattjáró fedélzetén, leszerelése után pedig csatlakozott a NACA kötelékébe, ahol az X-15-ös hiperszonikus rakétahajtású repülőgép prototípusának kifejlesztésén dolgozott. 1958-ban aztán Faget egyike volt annak a 35 mérnöknek, akik megalakították az Űrbiztonsági Csoportot, mely tudományos társulás felelt az első Mercury-programban használt űrhajó kifejlesztéséért.

Ez a modell adta végül a teljes Gemini- és Apollo-programokban használt modulok alapját is. Faget nem állt meg a Holdra szálláskor, folyamatosan nyújtotta be új és új ötleteit a NASA vezetőségének, az egyik 1972-ben egy olyan űrrepülőgép vázlata volt, mely az utasszállítókhoz hasonlóan több küldetésre is felhasználható. Ebből fejlődött aztán ki a Shuttle-program, azaz azon űrsiklók generációja, melyet aztán évtizedekig használt az Amerikai Űrkutatási Hivatal. Faget nevéhez összesen legalább 5 különböző űrhajózással kapcsolatos szabadalom társítható, melyek nélkül bizonyára nem jöhetett volna létre a Holdra szállás. Ezek többek közt a moduláris felépítésű űrhajórendszer, a két alternatív repülési módban üzemeltethető űrhajó, illetve a dokkolóberendezés is.

Maxime Faget

Gene Kranz

Az 1933-as születésű Francis Eugene Kranz az egyetlen a listán szereplő szakemberek közül, aki még életben van. Az egykori pilóta, és repülőgépmérnök hírnevét leginkább a NASA repülési igazgatójaként, és irányítójaként szerezte, fő feladata volt, hogy a missziók során összefogja, és hatékonnyá tegye az űrhajó különböző eleminek működését felügyelő szakemberek munkáját. Kranzet a mai napig sokan nevezik az „amerikai űrhajósok legjobb barátjának”, színes egyénisége egyfajta nagy apafigurát teremtett az irányítóközpontban alatta dolgozó beosztottjai számára.

Kranz irányította a munkát az Apollo 11 leszállásakor is, ám legfontosabb szerepvállalása mégsem ez, sokkal inkább az Apollo 13 csaknem tragikus katasztrófája, ahol közmegegyezés szerint Kranz hideg feje és szakmai háttere szükségeltetett ahhoz, hogy a sorozatos műszaki hibák hatására a beosztottak mégis összehangoltan és eltökélten dolgozzanak az űrhajósok hazahozatalán. Kranz és csapata később megkapta a Szabadság Érdemérmet. Ő maga végig kitartott az Apollo-missziók alatt, majd felügyelte az űrsikló-küldetéseket is, többek közt a szerencsétlenül járt Challanger űrrepülőgép felrobbanásakor is ő volt a repülésirányító, de később a Hubble-űrteleszkóp első javítási munkálatainak felügyeletét is ő látta el. Nyugdíjazása után több könyvet is írt az űrhajózás hőskoráról, és a mai napig szívesen vállal szerepléseket különböző csatornák dokumentumfilmjeiben.

Gene Kranz

Samuel C. Philips

Samuel Corchoran Philips tábornok szenzációs karriert járt végig onnantól, hogy 1938-ban a Wyoming Egyetemen megszerezte villamosmérnöki diplomáját, majd két évvel később pilótaengedélyét is. A második világháború alatt pilótaként szolgált Angliában, több éles ütközetben is részt vett, és a háború után is a szigetországban maradt. Csak 1959-ben tért vissza hazájába, ahol nem sokkal később kinevezték a Minutemen névre keresztelt ballisztikus rakétaprogram igazgatójának. Philips lehengerlő katonai vezető volt, amikor pedig 1963-ban az amerikai űrprogram elkezdett érezhetően felpörögni, immáron kétcsillagos tábornokként bízták meg az Apollo-program irányításával.

Philips látta a jelentős csúszásban lévő fejlesztéseket, könyörtelen, szigorú, ám igazságos stílusa pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak végül tartani tudták Kennedy elnök ígéretét. Olyannyira, hogy az Apollo 11 szinte még vissza sem indult a Holdról, Philips máris benyújtotta felmondását, mondván elvégezte a feladatát. Megbízhatósága láttán alig három évvel később kinevezték a Nemzetbiztonsági Ügynökség, azaz az NSA igazgatójává is. Philips négycsillagos tábornokként vonult vissza az 1970-es évek végén.

Samuel C. Philips

Thomas J. Kelly

Az 1951-ben a Cornell Egyetemen repülőgépmérnökként végzett Kellyt későbbi munkássága miatt nemes egyszerűséggel a Holdkomp atyjának nevezték. Bár rövid ideig megfordult a Légierőnél, majd a Lockheed Corporationnél is, végül 1959-ben a Grunmannél folytatta a munkát, a XX. század egyik legjelentősebb katonai és polgári repülőgépgyártójának egy speciális egységénél, mely a NASA megbízására a holdkomp kifejlesztésén munkálkodott. Vízióinak, és rátermettségének hála Kelly 1962 végén megkapta a programvezetői tisztséget, mely óriási felelősséggel járt. Összesen 7000 ember mindennapos munkájáért volt felelős, az ő dolga volt a Föld-Hold pályaívek kidolgozása, valamint egy olyan stabil holdmodul építése, mely képes letenni az űrhajósokat a Hold felszínére, majd visszahozni őket.

Kelly egy 2 milliárd dolláros projekt vezetőjeként egy ún. kétlépcsős űrhajó terveinek kidolgozását irányozta elő – a programban többek közt Maxime Faget is közreműködött – melynek során a parancsoki modul egy emberrel a fedélzetén a Hold körül kering, míg a holdkomp leszáll az égitestre, majd mikor felemelkedik onnan, a randevú során újra dokkolnak, majd hazajönnek a Földre. Találmánya azért is jelentős, mert hiába telt el 50 év, még mindig az általa tervezett jármű az egyetlen, mely embert volt képes juttatni egy másik égitest felszínére.