A kapitány, aki elhozta a csend világát – 25 éve hunyt el Jacques-Yves Cousteau

Cousteau kapitány neve, ahogy egy világ megismerte, mára kétségkívül legenda. A XX. századi természettudomány, és tudományos felfedezés egyik legismertebb alakja August és Jacques Piccard, valamint Robert Ballard mellett, de nem csak felfedező, hanem kreatív természettudós, lelkes ismeretterjesztő, sokoldalú médiafigura, innovatív feltaláló, igazi, folyamatosan megújulásra képes világsztár. A kapitány 1910-ben látta meg a napvilágot, és bár idén már 25 éve nincs köztünk, mégsem érezni, hogy bárki is a helyére léphetett volna.

Cousteau kapitányról született dokumentumfilm, számtalan életrajzi kötet, sőt, életrajzi film is, melyek azonban csak kis részben foglalkoztak valójában azzal a rendkívüli, autodidakta tudóssal, akit még a Francia Tudományos Akadémia laikusként is a soraiba választott, és sokkal inkább a tudományos eredmények mögött megbúvó problémás magánéletű, nehéz ember portréjának felrajzolása volt a céljuk. Kétségtelennek tűnik, hogy a francia szakember nem is lehetett könnyű személyiség, de ahhoz, hogy valaki élő legendává, és a mélytengeri búvárkodás úttörőjévé váljon a maga erejéből, emberfeletti elhivatottság szükségeltetett.

Jacques-Yves Cousteau (1910-1997)

A mélység és magasság szülötte

Cousteau kapitányra ma már az autodidakta természettudós prototípusaként, nemzedékek tanítójaként, és a modern ismeretterjesztés atyjaként tekintünk, holott a kezdetek nem éppen ilyen szépreményű pályaívet vetítettek előre. A meglehetősen balhés fiatal fiú számtalanszor keveredett konfliktusba diáktársaival, vagy épp a tanárokkal, egy alkalommal még az iskolából is eltanácsolták, amikor egyetlen délután alatt az iskola tizenhét ablakát zúzta be. Akik ismerték, visszaemlékezéseik szerint a fiatal Jacques szemében mindig ült valami furcsa elvágyódás, mintha a szárazföldi világot, és saját társadalmának konvencióit afféle börtönként élte volna meg. Vonzotta a levegő világa, és a tengerek mélysége, minden olyan hely, ami kalandot, felfedezést ígért.

Logikus döntésnek tűnt a részéről jelentkezni a légierőhöz pilótának, ám egy baleset végül derékba törte el sem induló karrierjét, ugyanakkor életre hívott egy olyan szenvedélyt, mely aztán a XX. századi természettudomány egyik legfontosabb életpályáját eredményezte. 1935-ben Jacques-t autóbaleset érte épp a légierő felvételije előtt, így felépülése után inkább víz világa felé vette az irányt, mert sérült kezével nehezen tudta volna kormányozni a gépeket.

A még mindig csak húszas évei végét taposó ambiciózus, ám továbbra is nehezen kezelhető Cousteau-nak itt nyílt először lehetősége a tenger felszíne alá merülni a mai ismeretes búvárszemüvegek kezdetleges ősével frissiben szerzett, ám életre szóló barátja, Philippe Tailliez nyomására, és itt szembesült először a lenti világ békéjével, harmóniájával, és ezerszínű szépségével. E merülés élménye egész életére hatással volt.

Cousteau a Calypso fedélzetén

Cousteau, a feltaláló

A megbabonázó élmény áttört valamiféle gátat a fiúban, aki megtartotta olykor hirtelen, és nehezen kezelhető lobbanékonyságát, ám azt egy nemes céllal volt képes párosítani. Egyre többet, és többet akart látni a felszín alatti világ addig ismeretlen csodáiból, tudatosan kutatta a lehetőséget a megismerés horizontjának tágítására, melyben ekkor már nem csupán Tailliez, de a neves, szabadtüdős víz alatti vadász, Fréderic Dumas is segítette tapasztalataival, és szakértelmével. Mégis, egy újabb fontos találkozás, és a második világháború nyomása szükségeltetett az első átütő technikai sikerhez. 1943-ban Emile Gagnan mérnök segítségével fejlesztették ki a sűrített levegőjű könnyűbúvár-légzőkészüléket, mellyel 60 méter mélységbe tudtak lemerülni.

Fontos érzékeltetni, milyen elképesztő súlyú felfedezés is volt ez a tengerek mélyének megismerésében. Korábban ugyanis az 1800-as évek közepén felfedezett nagyméretű, tömlővel a hajótesthez rögzített, és az oxigént onnan pumpáló búvárruha volt az egyetlen megoldás, mely azonban méretes, és nehéz ólomtalpánál fogva nem tette lehetővé sem az úszást, de még a könnyed mozgást sem.

Cousteau és Gagnan találmánya volt az első, mely erre lehetőséget biztosított, a páros pedig már ekkor leforgatta az első francia, víz alatt rögzített filmet is. És persze nem ez az egyetlen találmány, mely a kapitány törekvései nyomán született, az 1950-es évek végén például egy ún. merülő csészealjat fejlesztettek, mely már 400 méteres mélység elérését is lehetővé tette.

A Földközi-tengerből felhozott leletek társaságában

Cousteau, aki láttatta az élményt

A kapitány azt kívánta, hogy a közönség, az átlagemberek is osztozhassanak azon szűk réteg élményein, akiknek lehetősége van lemerülni a sötétség birodalmába, így az 1940-es évek végétől immáron tudatosan állította találmányait az ismeretterjesztés szolgálatába.

Az immáron a haditengerészet által pénzelt, a légzőkészülék továbbfejlesztésére szánt költségvetés lehetővé tette, hogy a kapitány éles körülmények közt kísérletezzen, amit ő rögtön fel is használt a mélységben is kiválóan működő kamerák tesztelésére is. A víz- és nyomásálló fényképezőgép, valamint kameratokok a természetfilmezés úttörőjévé avatták, a világ pedig csodájára járt a nevével fémjelzett, addig elképzelhetetlennek tartott képsorokat megörökítő filmjeinek.

Cousteau okosan gazdálkodott, azon túl, hogy egy idő már pusztán a neve említése is megnyitotta az expedíciókra támogatást áldozó körök pénztárcáját, ő maga ismeretterjesztő tevékenységét is arra használta, hogy az abból szerzett pénzt újabb és újabb utazásra, addig ismeretlen világok és mélységek bemutatására szánja. A gépezet elkezdett önműködő üzemmódban dolgozni. 1942-től már saját hajóján, az aknaszedőből átalakított legendás Calypso-n, 1949-pedig már saját családi vállalkozásában járta a világot, és amit ott látott, azt megosztotta az átlagemberekkel is. Cousteau-t széles közönség kezdte tisztelni, leginkább azért, mert ő maga sem csinált soha titkot belőle, hogy semmiféle tudományos fokozattal sem rendelkezik, az emberek pedig a nép kalandvágyó fiát látták benne, aki földöntúli vizuális örömet hoz el a filmszínházakba.

Cousteau és fiai

Cousteau, az autodidakta tudós

Kevesen használták fel hírnevüket olyan kiválóan az ismeretterjesztés fontosságának hangsúlyozására, mint a kapitány. 1976-ban megalapította az óceánok védelmére létrehozott Cousteau Társaságot, 1949-ben a Francia Oceanográfiai Mozgalmat, 1959-től a Monacói Oceanográfiai Múzeum igazgatójaként járt el, végül 1988-ban a Francia Akadémia is a soraiba választotta első laikus, külsős tagként. Cousteau mérhetetlen tudásvággyal nyúlt a természet szépségeihez, ez a magatartás és elhivatottság pedig műveiben is megtalálható. Élete során közel 50 kötetet jegyzett, közülük az első, az 1953-ban megjelent A csend világa, és a belőle készült film a fiatal oceanográfusok bibliája lett, ebben írt először egyik feltételezéséről, a delfinek ultrahangos tájékozódásáról is.

Az ötven köteten túl nagyjából 120 film fűződik a nevéhez, melyek világhírűvé tették. Filmjeit több alkalommal Oscar-díjra is jelölték a legjobb dokumentumfilm kategóriában, és háromszor, 1957-ben, 1960-ban, és 1965-ben is hazavihette az aranyszobrot sorrendben A csend világa, Az aranyhal, és A sötétség világa című műveiért.

A közismerten nehéz embernek tartott Cousteau valóban családi vállalkozásként gondolt saját törekvéseire, melyben partnerei voltak felesége, Simone, és gyermekei is. Sűrűn, konfliktusokkal terhelt kapcsolatok voltak ezek, egyik-másik pereskedésbe is fordult, ám manapság már minden leszármazottja őrzi életének felfoghatatlan mennyiségű, és minőségű hagyatékát.

Cousteau kapitány Budapesten

Cousteau, a legenda

Ahol víz található ezen a bolygón, ott Cousteau kapitány alighanem tiszteletét tette, mindegy, hogy a sarkvidéki tengerekről, vagy a trópusi folyókról beszélünk. Első filmjét a Vörös-tengeren forgatta, de megfordult természetesen a Níluson, az Amazonason, az amerikai Nagy-Tavaknál, és a perui Titicaca-tónál is tiszteletét tette, sőt, egyszer végighajózott a Dunán, és ekkor Budapesten is látogatást tett. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy ő volt az, aki megtalálta a vélhetően aknára futott Titanic-testvérhajó, a Britannic roncsait, de az ő nevéhez fűződik a régóta keresett La Thérese sorhajó közel háromszáz éve a tengerben fekvő maradványainak feltérképezése is Kréta partjainál.

A már életében legendává váló Cousteau kapitányt 1997. június 25-én érte a végzetes szívinfarktus párizsi otthonában. Elismertségére jó példa, hogy búcsúsztatására sok ezer, az alakját évtizedek óta tisztelő ember zarándokolt el a Notre-Dame katedrálisba, és alighanem azóta sem volt ember, aki az ismeretterjesztés vágyában, a kutatási eszköztár technológiájának fejlesztésében, vagy épp az óceánok kollektív védelmében olyan sokat tett volna, mint ő.

Élete és eltökéltsége jó példa, nem hiába, még 25 évvel a halála után is szakemberek tucatjai nyilatkozzák, hogy vélhetően sosem lépnek erre a csodálatos pályára, ha nem él élénken a gondolataikban Cousteau kapitány legendája.

Kapcsolódó cikkek

A világ végéig ment, de csak önmagát találta ott – Paul Gauguin-portré

A kalandor festő, akit csak saját művészete iránti elkötelezettsége éltetett.

A Tesla-Edison-csörte, avagy az áramrendszerek háborúja

Könnyebbé tették életünket zseniális elméjükkel és fáradhatatlan kíváncsiságukkal.

Kozmikus komplikációk a világ leghíresebb asztrofizikusának tollából

Carl Sagan ismeretterjesztő munkásságának legnyilvánvalóbb örököse.

A kék bolygó halkszavú védőszentje – Sir David Attenborough-portré

Sir David Attenborough még lassan 95 évesen is képes ámulatba ejteni a világot.