Kiss Tamás
2022. január 14. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

A mitológiai ember – Avagy gondolati kibontakozás és beszűkülés

Köztudomású, alapműveltséget feltételező közhely, hogy a szaktudományok, így a természettudományok is, a filozófiából, azaz: az emberi fajra leginkább jellemző intellektuális-gondolati és elmeműködési módokból, mechanizmusokból pattantak ki. Alaptézisünk, melyet maga az emberi természet és gondolkodásmódja, illetve annak episztemológiai-történeti horizontja egyértelműen igazol, nem más, mint az, hogy elsődlegesen, ebben a gondolkodási minőségben: azaz, a filozófiai módon és értelemben vett gondolkodásban, és működésben fejeződik ki a faj értelmessége. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Homo sapiens, mint „született filozófus” számára, nem létezhet a cáfolhatatlanság, ugyanakkor nem bírhat értelemmel a végletes szkepticizmus sem. Az emberi értelmességnek éppen az a legfőbb immanenciája – ha tetszik, akkor specifikuma -, hogy a vélt cáfolhatatlanság és a szkepticizmus különféle skáláin mozgatja megszerzett, akár empirikus, akár metafizikai megéléseit, ismereteit. Vélt cáfolhatatlanság és szkepszis között roppant nagy a tudati-gondolati és eszmei tér, melyet különös, ugyancsak az emberre jellemző elmeműködés képes bepásztázni, továbbá, múlt-jelen-jövő dimenzióiban is összekapcsolni.

A mitológiai ember

Mint arra a következőkben alaposabban rá fogunk mutatni, az ember, lételméleti és ismeretelméleti megéléseit – mert mindenféle kutatás és emberi tudati-elmemozzanatot megélésnek tekinthetünk – mindenkor emóciói és maga választotta, vagy éppen rákényszerített morálok, egyéni értelemben vett moralitások bennfoglaltságaiban éli meg, viseli el. Ilyetén gondolati és morális minőségeiben juttatja kifejezésre, teszi láthatóvá és érthetővé önmagát, nyilvánítja ki fajspecifikus biofunkcionalitását, amennyiben megengedi magának, hogy képességeinek lehetséges maximumai érvényre juthassanak. Mert többnyire – lást történelmét – nem mindig engedte meg önmagának, hogy gondolati-érzelmi immanenciáiban teljesedjen ki. Tragédiája, esetleges kihalása, éppen utóbbi érvényre juttatásában következhet be.

A is közhely már, hogy a filozófiai értelemben vett elmélkedések, alapjaiban, kezdeteiben kötődtek a természet, illetve lényei megfigyeléseihez, azaz: ökológiai bázisokból eredtek, azaz: megfigyelések interpretációihoz kapcsoltan láttak napvilágot, melyekből mitológiák, mesék és egyre komolyabb gondolatok, majd értekezések születtek. Fontos megjegyezni, hogy a mítoszok, mesék eredete az írásbeliség megjelenése előtti időre tehető.

Mondhatnánk: a kezdetek kezdetén, a posteriori, avagy érzéki, szenzuális élményekhez kapcsolódtak a gondolati tartalmak, majd átfordultak metafizikai jellegű érzésekké, transzcendentálva az érzékelt hétköznapi valóság jelenségeit. A hangsúly az érzéseken, az érzelmeken van, mégpedig bizonyos élet-szituációk által felvetett problémák lelki-tudati megéléseiben, akár kielégültségeiben, vagy zavaraiban, amikor az ember sehogyan sem találja biztonságérzetét, mert nem képes magyarázni a benne, vagy körülütte zajló történéseket, illetve azok összefüggéseit.

A természet zajai, vagy a félelmes csönd, a halál érthetetlensége, a magány kínjai, vagy éppen a féktelen öröm is beindíthatja az elmét, hogy eltűnődjön a létezés milyenségén, majd mivoltán. Jaspers, nagyon találóan nevezi ezeket az emberi szituációkat „határhelyzeteknek”, (p. 20.), illetve előre vetíti, hogy „a filozófiai gondolkodás közben az ember kiszabadul gyakorlati szükségleteinek kötelékeiből.” (p. 18.). Már az, aki gondolkodó fővé válik, és példának okáért elkezd mesélni a környező világ lényeiről, színeiről, élőkről és holtakról. Magáról a világról, mely az emberi agy, és elme által adott képességek, például a fantázia biofunkcionális jelenségével, nem pusztán nézni, hanem látni és elképzelni is képes egy többé-kevésbé valós-idealizált – mondjuk most úgy; ontofenomenológiai rendszert, melyben ő maga éli meg „világban-való-létének” (Heidegger) lehetőségeit. Mondhatjuk, hogy a mítoszok, mitológiák, egyfajta hétköznapi, elő-metafizikai, a rituálékban is megjelenő misztikus átérzések (proto-metafizika), a természet jelenségeibe való belenézés, a benne való élés indukálta, ma már naívnak tűnő kísérletei arra vonatkozóan, hogy az egyén és/vagy közösség, e létben, lelki-fizikai biztonságot nyerhessen.

A mitológiai ember

Csakhogy, ezek az úgymond, első perceptív közelítések, valószínűleg a rácsodálkozások, a nagy, megdöbbentő élmények hatására, szinte azonnal misztikus átérzésekké váltak – utólag okoskodva, részben, akár panteisztikusnak is hívhatjuk ezen megnyilvánulásokat – és éppen a mentális élmények döbbenetes hatásai miatt sem maradtak meg az empírizmus világában. Az empírizmusnak egészen más, furcsa története van. Belső, lelki értelemben vezérelt kételkedésekhez azonban, igenis elvezettek, és – korszerűen kifejezve; ökológiai értelemben vett tudati gondolkodásra is, mely aztán az „oikos és fílosz” gondolat-páros tudati szükségszerűségét eredményezte (Kiss 2015). Ő, a ma is bennünk élő „mitológiai ember” (Kiss 2011), aki, történelmében, ebbéli immanenciája megtagadására törekedvén szenvedi végig, éli át, az általa kreált, vagy rákényszerített történelem minden borzalmát.

Arisztotelész: „Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni. Kezdetben a hozzájuk legközelebb eső csodálatos dolgokon álmélkodtak el, majd lassanként tovább mentek ezen az úton és nagyobb dolgok felől is kezdtek kérdéseik lenni, így pl. a Holdnak változásai felől, s a Napnak és csillagoknak járása és a mindenség keletkezése felől.

A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát – ezért a mítoszkedvelő is valahogyan filozófus, mert a mítosz is csodálatos eseményekből áll -, mivel azért filozofál, hogy a tudatlanságból kiszabaduljon.” (982b, Metafizika.) Mindennek későbbi tökéletes megtestesítője, megfogalmazója, a Marcus Aurelius császársága idején élő és dolgozó Pauszaniasz („Görögország leírása”), aki kutatásai közben döbben rá arra, hogy: „Amikor művemet írni kezdtem, hajlamos voltam az efféle görög mondákat együgyűségeknek tartani, de most, hogy Arkadia leírásához érkeztem, egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a bölcsnek tartott görögök mondanivalójukat nem közvetlenül érthető formában, hanem rejtvényszerűen adták elő, és a Kronoszról szóló mítoszban is sajátos módon a görögök bölcsessége nyilvánul meg. Az istenekkel kapcsolatos dolgok elbeszélésében tehát ragaszkodni fogok a hagyományhoz.” (p. 77.).

A mitológiai ember

Itt lényegében, az emberi faj ős-elme-állapotáról van szó, ami valószínűleg a csodálkozás, a félelem és a csodálat különös egyvelege lehetett, ahol a csodálat kaphatta a legnagyobb lelki hangsúlyt, mely egy tényleges, tudatinak mondható környezetben-létet, illetve, egy mitológiai jellegű elme-létet tételez. Ez utóbbival, a filozófián kívül egyetlen tudomány, vagy „interdiszciplína” sem képes mit kezdeni. Mindegy, hogy melyik korszakban, hol, miféle társadalmi kötelékekben él az ember, csodálatos, avagy; csodás események, illetve azok hite nélkül nem lehet Az, Ami. A metafizika, egy rendkívül magas elme-szinten megvalósuló gondolkodás-folyamban vetíti elő a megismerés csodáját. Lélektanilag éppen ezért (is) nélkülözhetetlen, és, mint az elmeműködés sajátos, követelődző érzése, mindenféle ellene irányuló gondolati-eszmei törekvésnek ellenáll.

A metafizikai elmeképesség alkalmazása által álltak elő azok a filozófiai-szaktudományos-mitológiai világ-képek, melyek az emberi faj valamennyi egyedét végig kísérték, és kihalásáig végig fogják kísérni, mert az emberi faj, a körülötte észlelt, tudatosított, illetve érzelmileg megélt világból, mindenkor egy sajátos, elvonatkoztatott intuitív, különféle módokon rendszerekbe foglalt ismerethalmaz-építéseket végzett és végez, melyek által, saját maga számára, különféle szellemi-eszmei-lelki minőségeket hordozó világokat kreált és kreál.

Minden korszak, sajátos filozófiai-szaktudományos-mitológiai világ-képpel bír, melyek tartalmi-eszmei-lélektani minőségeiket tekintve, az „egykori”, és a mindenkori jelenkori elfogadott morálok, moralitások, továbbá, az azokkal totálisan sohasem egyező szubjektumok konfliktus-tüzeiben égtek és égnek. Főleg akkor, ha a vallások állami diktátumokká válása is besegít ebbe a folyamatba. Nem tagadható, hogy egyes korszakoknak, sajátos hangulatai vannak, („a világ csak hangulat”?) akár a tudományos, filozófiai, művészeti, akár a társasági, politikai életre gondolunk. Furán hangozhat, de az is emberi immanencia, hogy az említettek közül leginkább a filozófia és a művészet – irodalom, festészet, zene – illetve azokat intenzíven művelők hoztak, hozhatnak gondolkodást megujító eszméket. Nem véletlen például, hogy a filozófia és a metafizika negligálása okán, a történelem során megjelenő empirizmusban, pozitivizmusban, mint vélt cáfolhatatlan eszmei és módszertani közelítésekben, a divattá tett általános, tudományos gondolkodásban, az emberi lelki-elmeműködési, hogy ne mondjam mitológiai értelemben létező immanenciáját elfelejtő filozófiában, már egyfajta csalódottság, gondolati válság okait is felfedezhetjük.

A mitológiai ember

Ez utóbbi tény, mint súlyos emberi biofunkcionalitás-vesztés be nem ismerése, avagy meg sem érzése, fel sem fedezése, az ember, mint fiziológiai-biológiai és elmebéli egységnek az elvesztését implikálja és előrevetíti fajának tragédiáit, akár a történelmi, akár tudományos, morális horizontokon. A Válság akkor kezdődik, amikor már tudományos értelemben vett csodás események sincsenek, és a szubjektumok nem képesek érvényre juttatni, avagy tudva-tudatlanul rejtegetik saját biofunkcionalitásukat, és annak sokféle dimenzióját, holott az ember folytonosan, genetikai értelemben is cipeli magával ős-elme-állapotát.

Értelemszerűen, bármelyik fokról, bármelyik fokra lehet lépni, vagy visszalépni. Az ábra, egyben a metafizikai gondolkodás és érzés elhagyását is jelzi, mely lehet végleges, vagy sem. Szemmel látható a közép-felé megmutatkozó tágulás, mint gondolati gazdagodás, majd a vissza-szűkülés, miután eljött az empirizmus és az ember önmegistenítésének időszaka, korszaka. Ahogyan a kezdeti érzéki megismerés, majd valami istenségben való hit megélése, ugyan úgy, mindezek lassú, vagy gyors, hirtelen eldobása is, szükségképpen nem kis lelki megrázkódtatásokkal járt, és jár ma is. A bátraknál, akár a karrier megtörésében is megnyilvánulhat.

Jól látszik, hogy az önmaga teljességét lassan elhagyó ember, egy önmaga egója körül forgó zsákutcába juttatja magát, ahonnan, a szó szoros értelmében, csak felfelé lehet kiút, melynek csúcsán majd ott találja a metafizikát. Ma egyre inkább ebben a zsáktucában kódorog…

Az egykori ind, és görög filozófusok óta, a mélyen gondolkodó fők, számtalanszor rámutattak az ember önistenítésének, uralmi és szerzési vágyának tarthatatlanságára (gondolhatunk itt akár A Buddha beszédeire, Platón dialógusaira stb.), figyelmezetve kozmoszbéli parányiságára, kiszolgáltatottságára. Hankiss Elemér (2014), újfennt ébresztőt fújó könyvében, ismét neki szegezi a technokratizmusba zuhant, önmaga lényét, igazi helyzetét divatos módon megtagadó ember által elfeledett kérdéseket; „Hogyan kerültünk bele ebbe a világba? Miénk-e ez a világ, vagy idegenek vagyunk itt? Mit kell tennünk, hogy életben maradjunk ebben a világban?” (p. 27.). Lehet- e a végletekig feszíteni a technológiai szemléletet és erőszakosságot, anélékül, hogy ebbe a Föld teljes élővilága és maga az ember is belepusztuljon? Ez sem üres kérdés…Max Scheler (1995) nem véletlenül emlegeti, hogy az ember minden adott környezetre nemet tud mondani, és ha tovább megyünk ebben a gondolatiságban, akkor, akár még önmaga eszét, filozófiáját is képes megtagadni, szinte kifordulni faját jellemző értelmességéből.

A mitológiai ember

Scheler világosan látta, hogy van erre észbeli kiút is, mégpedig, hogy az ember; „felfedezze az univerzumban az „abszolutum” rejtett struktúráit, és valamilyen formában beilleszkedik e struktúrákba” (p. 79. in Hankiss), létre hozva ezzel metafizikai elméleteket és filozófiákat. Azaz; újra megalkotva teljes emberi mivoltát, mely egyáltalán nem zárja ki, sőt, intellektuálisan inspirálja az empirikus szaktudományok, vagy „reáltudományok” ontofenomenológiai kutatásait, „az empirikus valóság nem empirikus feltételeinek” (Anzenbacher, p. 26.) kutatását, feloldva a szaktudományok „tematikus redukcióját”. Kell ehhez egy jól kidolgozott metafizikai eszme, melyhez vissza lehet térni. Az ábrához még csak annyit, hogy a visszatérés, elsősorban az ifjúság köreiben – pl. a fantasy hatására – a szaktudományos – mitológiai ember „első lépésében” kezdődhet meg, sőt kezdődik már. Jelen korunkban, – akár tudatosan, akár anélkül -, már óriási hatást kezd gyakorolni ebben az irányban a szépirodalom, és itt akár Umberto Eco, vagy Stephen King műveit említhetnénk első pillantásra, melyek egyben jó példák arra, hogy egymástól viszonylag távolabb elhelyezkedő igényű, és/vagy más típusú műveltséggel bíró, vagy művelődési igénnyel jelentkező olvasók szimultán közelítése is lehetséges.