Kovács Krisztián
2020. február 11. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Az ember a Marsra vágyik, de vajon a Mars vágyik-e az emberre?

2020-at írunk, vagyis elérkezett az az év, amire már a Hold-missziók, a Skylab, a Mir, vagy épp az Űrsikló-programok idején is úgy hivatkoztak, mint az esztendőre, amikor az emberiség megteheti következő lépését a világmindenség felé saját univerzumán belül. Az már jó néhány évvel ezelőtt kiderült – hiába jelent meg a tudomány és a gazdasági piac égboltján Elon Musk és a SpaceX – hogy ez egy meglehetősen naiv becslés, hiszen az űrügynökségek büdzséje, és tervei gyakorlatilag folyamatosan formálódtak a világot működtető gazdasági mechanizmusokhoz igazodva, így 2020-ra sokkal inkább újra a Hold a cél, mint a vörös bolygó.

Különös, de nagyjából azóta, hogy 1885-ben az olasz csillagász, Schiaparelli elkészítette első kezdetleges rajzait az alapján, amit az éppen aktuális Mars-ablak időszakában távcsövén át meg tudott állapítani a planétáról, a Naprendszer negyedik bolygója tulajdonképpen folyamatosan foglalkoztatja a művészeket, leginkább az írókat, és a szórakoztatóirodalom, és azon belül is a sci-fi írók körében tulajdonképpen az egyik legnépszerűbb helyszínnek bizonyul. Az biztosnak tűnik, hogy idén nem megy ember a Marsra, ugyanakkor a vörös bolygónak komplett könyvtárnyi szórakoztatóirodalma van már, ez a könyvtár pedig, ha szemügyre vesszük, tökéletesen magába zárta nem csupán a tudomány aktuális állását, de az ember aggodalmait arról, mit találhat odaát.

A Mars és az ember viszonya

Azt látjuk, amit látni szeretnénk

Bár a Hold kvázi itt van a szomszéd kertben, mégis nagyjából egyidejű annak megjelenése a szórakoztatóirodalomban, nagyobb távolsága miatt azonban talán a Mars még inkább bolygatta mindig is az emberek fantáziáját. Athanasius Kircher német jezsuita szerzetes már a korai XVII. században a Marssal való lehetséges kommunikáció módjain filozofált, 1880-ban pedig már megjelent az első hivatalos a Mars-regény, Percy Greg műve, az Across The Zodiac, melyben asztronauták meglátogatják a Mars apró termetű lakóit. Ezek a korai művek, ahogy egyébként a későbbiek is, természetes módon táplálkoztak az adott kor tudományos eredményeiből. Giovanni Schiaparelli éppen az 1880-as években végzett átfogó távcsöves kutatásokat a vörös bolygóval kapcsolatosan, és a látottak alapján megkísérelte elkészíteni a planéta hozzávetőleges térképét.

A kezdetleges technika azt eredményezte, hogy a sötét és világos zónák közti szegmenseket vékony vonalakkal kötötte össze, melyeket egész egyszerűen csatornának nevezett. Azt a geológia már régóta elismeri, hogy olykor a természet egészen szimmetrikus, vagy épp szabályos formák létrehozására képes, gondoljunk csak a Moeraki-gömbsziklákra Új-Zélandon, a Nevada állambeli Fly-gejzírre, vagy épp a fülöp-szigeteki Csokoládé-dombokra. A természetben előforduló, látszólag érintetlen, de szabályos formák könnyen szülnek érzékcsalódást, ha nem áll fent kellően megalapozott tudományos magyarázat a miértekre, így az, hogy Schiaparelli csatornának vizionálta saját vonalait hamar egy sor író fantáziáját ihlette meg a Marson kialakult lehetséges élettel kapcsolatban.

Fantáziarajz egy marsi kolóniáról

Miért vágyunk a vörös bolygóra?

Az ember társas lény, és e tekintetben gyakorlatilag mindegy, hogy ez az egyén valamiféle ösztönszerű szükséglete, vagy a szociális normáknak való görcsös megfelelni akarás, ahogy a legtöbbünket jó érzéssel tölt el, ha a mindennapjainkat nem kell egyedül tengetnünk, úgy az emberiség egyfajta globális vágyát fogalmazza meg maga a Mars-kutatás is, és lényegében minden olyan törekvés, mely túlmutat saját bolygónkon. Az eredendő tudásvágy, a kíváncsiság, a tudományos törekvések, az esetlegesen ezek hátterében megbúvó gazdasági, vagy politikai érdekek már mind-mind saját nyughatatlan természetünk következményei. És habár egy-egy sci-fi művet – jól látjuk azok valóra válási rátájából – nem értelmezhetünk világos jóslatként, vagy kalkulációként a fajunk jövőjére és fejlődésére való tekintettel, mégis érdekes megvizsgálni, hogy e művek központi motívuma mennyire hasonló és meghatározó, függetlenül attól, hány év telt el a születésük óta.

A Marson játszódó regények esetében két meglehetősen bejáratott tematika határozott elkülönülése lelhető fel. Az egyik szerint az emberiség egy idegen faj képviselőire akad a vörös bolygón, akik akár ártó szándékkal, akár együttműködésre hajlamosan viselkednek fajunk képviselőivel szemben, míg a másik szerint – és a kettő közt természetesen fellelhető átfedések vannak – az emberiség birtokba veszi a Marsot, mely a Föld kolóniájaként, vagy épp egy attól függetlenedő birodalomként létezik tovább. Nagyítóval kell keresnünk azokat a regényeket, melyek ettől eltérő, vagy forradalmian új tematikát fogalmaznak meg, és ezen motívumok látszólagos egyhangúsága nem a fantáziátlanság gyümölcse, sokkal inkább valóban logikus fejlődési út, és felhasználási terület a vörös bolygó tekintetében.

Csak néhány a Mars-tematikai sci-fijeiből

Világok (h)arca

Az idei év a Mars-kutatás tekintetében is jelentősnek tűnik akkor is, ha élő ember december 31-ig biztosan nem lép a bolygó poros felszínére. Az Európai Űrügynökség az orosz Roszkozmosz támogatásával nyáron indítja majd el az ExoMars 2020 programot, a NASA pedig a marsi atmoszférából való oxigén kivonásával fog kísérletezni a Mars 2020 nevezetű misszió keretében, de szondát indít majd a Kínai Nemzeti Űrügynökség, sőt még az Egyesült Arab Emírségek is a vörös bolygóra, a fő cél természetesen az élet jeleinek vizsgálata, a víz jelenlétének kutatása a bolygó későbbi kolonizációja érdekében. Jól látszik, hogy a sci-fiben tapasztalható, fentebb megnevezett tendenciák a valóságban némileg összekapcsolódnak.

A korai Mars-ábrázolás két legfontosabb műve egyértelműen Edgar Rice Burroughs első John Carter-története, valamint H. G. Wells-től a Világok harca, mindkettő jobbára még Schiaparelli és kortársai kutatásaiból feltételezte élet jelenlétét a Marson, az pedig kézenfekvőnek tűnt, hogy ez az élet fejlettebb, mint a miénk, amit lényegében semmiféle tudományos tény nem erősített meg, sokkal inkább az írók kreativitásának terméke volt. Mondhatni az írók formába öntötték a tudósok vágyait. Az tagadhatatlan, hogy a fentebb említett, két bejáratott tematikában egyik nem működhet a másik nélkül. Ahhoz, hogy a Mars egyszer lakhatóvá váljon az ember számára, és némileg megoldást kínáljon az elképesztő mértékű túlnépesedés problémájára, elengedhetetlen, hogy a vörös bolygón jelen legyen az élet legcsekélyebb jele. Azt már korábban a NASA több tudósa is megfogalmazta, hogy ennek oka csak felerészben tudományos alapú, másrészről megnyugvást ad az embernek, hogy korábban valakik már megvetették, vagy megvethették a lábukat odaát.

Edgar Rice Burroughs kultikus Mars-ciklusa

Önmagunkat sem hagyjuk otthon

És el is érkeztünk a Mars-utazások egyik legfontosabb problémájához, melyre gyakorlatilag kivétel nélkül felhívja a figyelmünket minden Marson játszódó sci-fi mű, még akkor is, ha ezeket nyilván nehéz párhuzamba állítani a valósággal. Február végén jelenik meg magyarul a Netflixre hamarosan második évadával érkező nagy sikerű és azonos című sorozat alapját adó, Valós halál című regényt is jegyző, és néhány éve Magyarországon is megfordult Richard Morgan legújabb regénye, a Légszomj, mely több kortársához hasonlóan a vörös bolygóra kalauzol el bennünket. Morgan a maga rendkívül szórakoztató módján, egy tőle megszokott, némileg a noirt, a cyberpunkot, és a legújabb tudományos kutatásokat ötvözi sci-fijében, és egy olyan vörös bolygót mutat be nekünk, ahol vélhetően nem akarnánk élni.

Morgan a jelen, és a jövő egy-egy kérdését veti fel és kombinálja művében. Egyrészt felhasználja a jelenkor katonai fejlesztéseinek ígéreteit, valamint a genetikai tervezhetőség látszólagos vízióját, mely manapság már sokkal inkább kézzelfogható valóság, mint azt feltételeznénk. Bár a szerző többször is elmondta már korábban, hogy önmagát alapvetően optimistának tartja, és szerinte az emberiség még a híradóból szállingózó rémhírek ellenére sem volt még soha ekkora biztonságban, az a kép, amit felrajzol a kolonizált Marsról, tulajdonképpen esszenciáját adja mindannak, amelyet lényegében a cikk címében már megfogalmaztunk. Mert úgy tűnik, az ember akárhová is megy, önmagát mindig magával viszi.

Richard Morgan legújabb regénye

A történelem mindig megismétli önmagát

Ahogy korábban Dan Simmons, vagy épp Kim Stanley Robinson is megfogalmazta már egy-egy művében, és, ahogy erre ezúttal Richard Morgan is kiválóan rávilágít, ahol az ember megveti a lábát, ott viszonylag hamar követi őt a megosztottság, a politikai korrupció, a társadalmi és etnikai feszültségek, melyek egy idő után akár fegyveres konfliktusba is torkollhatnak. Gondoljunk csak vissza a nagy földrajzi felfedezések korára, ahol a fehér ember megjelenése nem csupán belső feszültségeket generált az őslakos törzsek közt, de hosszútávon birodalmak pusztulását vonta magával, ha pedig szigorúan az űrkutatásra szorítkozunk, láthatjuk, hogy egyetlen, Naprendszeren belüli „hódításunkat”, a Hold elérését is pusztán a hidegháború, és a két szuperhatalom szembenállása hívta életre.

Bár a Hold felszínén most is ott áll a tábla, melyet Buzz Aldrin és Neil Armstrong állított 1969. júliusában, rajta a „Békével jöttünk az egész emberiség nevében” felirattal, ez valójában meglehetősen álszent kijelentésnek tűnik, és ugyanez a mentalitás az, ami visszaköszön a legnagyobb sci-fi írók műveiből, és többek közt Morgan legújabb regényéből is. A sci-fi írók, legyenek bármilyen tehetségesek is, a jövőt képtelenek megjósolni, persze nem is ez a tisztjük, ellenben az embert, és az emberi lélek mélységeit alighanem kitűnően ismerik, így a lényegi kérdéssé ennek tükrében nem az válik, hogy mikor lép ember a Marsra, sokkal inkább az, hogy ez a lépés hoz-e jótékony változást magában az emberben.