„Ha kipusztulnak a méhek, azt az emberiség legfeljebb négy évvel éli túl”

Kovács Krisztián
2022. március 3. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Az utolsó ember csupán 4 évvel éli túl az utolsó méh halálát?

Klímaváltozás. Környezetvédelem. Globális felmelegedés. Népességrobbanás. Csupa-csupa a jelen közbeszédét meghatározó téma, melyről garantáltan mindenkinek megvan a maga véleménye Sir David Attenborough-tól a legkisebb zalai falu mezőgazdász családjáig. Egyesek avatott szemmel nézik az egyébként nyilvánvalóan fennálló problémákat, terveket szőnek azok megszüntetésére, vagy lehetséges visszafordítására, megint mások elméleteket állítanak fel az ok-okozati viszonyok feltárására, és persze jócskán akadnak, akik legyintenek az egészre, mint egy újabb divatos konteóra, ami csak arra jó, hogy ideig-óráig lefoglalja az ember figyelmét hétköznapi problémái közepette.

Egy Albert Einsteinnek tulajdonított mondás, az elmúlt évek legnagyobb német sikerkönyve, három férfi története három idősíkon, és a méhek eltűnése a világból, mely alapjaiban ingatja meg az emberi társadalom alapköveit. Vagy mégsem? Hogy függ össze mindez? Rögtön kiderül.

„Ha kipusztulnak a méhek, azt az emberiség legfeljebb négy évvel éli túl”

„Ha kipusztulnak a méhek, azt az emberiség legfeljebb négy évvel éli túl” – Albert Einstein neve az interneten gazdátlanul keringő idézetdömpingban legalább olyan kiemelt helyet foglal el, mint Winston Churchill-é, akik alakja látszólag legitimál mindent, amit a szájukba adnak. Így aztán a legtöbb idézet eredete gyakorlatilag beazonosíthatatlanná válik, és nincs ez másként a fenti esetben sem, amit jól bizonyít a snopes.com nyomozása, akik megállapították, hogy csupán 1994-től társítják valami miatt Einstein nevéhez a fenti, egyébként alapvetően megcáfolt tudományos tézist. A kutatás megállapította, hogy a bekezdést nyitó sorok Maurice Maeterlinck egyik 1901-es drámájából valók, aki nem valószínű, hogy bármiféle tudományos megalapozottsággal, sokkal inkább kiváló dramaturgiai érzékkel szőtte bele írásába.

Ettől még persze a gondolatnak lehet realitása. A méhpopuláció elmúlt 10 évben látott csökkenésével számos tudományos magazin foglalkozott az elmúlt időszakban, a Nation, a Scientific American, vagy a National Geographic egyaránt az emberiség jövőjének jelzésértékű üzeneteként vette tudomásul a leginkább az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Svájcban, Svédországban, Ausztriában és Japánban tapasztalható jelentős változásokat.

„Ahogyan a kanárik a bányában hamarabb észlelték a sújtólég megjelenését, mint az ember, úgy a méhek pusztulása is előrejelzi a természeti körforgásban okozott károk következményeit” – ezt Békési László az Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet Méhtenyésztési és Méhbiológiai Kutatócsoportjának tudományos főmunkatársa mondta még 2013-ban, a helyzet pedig nem sokat változott, igaz, látszólag a méhek az elmúlt 100 év történetében „csupán” egy újabb faj, melynek kipusztulásához az emberi tevékenység hozzájárulhat.

A cli-fi legjobbjai magyarul is elérhetőek

Edward Osborn Wilson Pulitzer-díjas biológus évente közel 30 ezerre becsüli a kihalásra ítélt fajok számát, szigorúan véve tehát nagyjából három óránként (!) elbúcsúzhatunk egy állatfajtól, összességében pedig az elkövetkező 30 évben a jelenleg ismert fajok 20%-a eltűnik a Földről. Ha szigorúan vesszük, ez még mindig Charles Darwin alapelvét erősíti: „Nem a legerősebb marad életben nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.” A probléma az, hogy a Föld egy önmagával és lakóival folytonos kölcsönhatásban lévő, és a változásokra sokszor – legalábbis az ember szemszögéből – rosszul reagáló ökoszisztéma.

A méhek ugyanakkor e folyamatban kiemelt szerepet töltenek be, hiszen az általuk elvégzett munka nélkül akár az összes élelmiszerünk harmadát elveszíthetjük: a gyümölcsöket, a lekvárt, és az ökológiai folyamat végeredményeként a narancs, alma, kávé, mandula, csokoládé is ezek sorsára juthat.

Az ugyanakkor jól látszik, hogy alapvetően a sűrűbben lakott, urbanizált területek jelentik a komoly veszélyt a méhpopulációkra, Magyarországon ugyanakkor egy 2015-ös adat szerint a húsz évvel korábbi 600 ezer méhcsaláddal szemben 1,1 millió méhcsalád élt az országban, globális szinten viszont számuk valóban jelentősen csökken. Arra ugyanakkor nem létezik pontos adat, vajon a kihalásuk mennyivel hozza előbbre az emberiség végzetét, de talán egyelőre nem is ez a lényeg, sokkal inkább annak ténye, hogy az emberi életre gyakorolt hatásukat a lehető legtöbb emberrel megismertessük. És itt jön a képbe a norvég írónő, Maja Lunde regénye, A méhek története, mely 2017-ben 350 000 eladott példányával a német könyvpiac legnagyobb sikere volt, és hónapig trónolt a Spiegel magazin bestsellerlistájának csúcsán.

Maja Lunde

Lunde: „A regényeim lehetővé teszik, hogy fontos kérdésekben mondjam el a véleményem, hogy beleszóljak a klímaváltozás körüli vitába.” Lunde regénye három idősíkon – múlt, jelen, jövő – engedi közelebb olvasóját a méhek környezetünkben betöltött szerepéhez, és bár a mű missziós célzata már a címválasztással evidensé válik, valójában kevésbé a természettudomány, semmint az emberi kapcsolatok felől közelít a kérdéshez. Lunde műve nyilvánvalóan nem tudja elkerülni a didaktikusságot, de ennek érzését vélhetően a mindennapokban a tárgyalt téma kapcsán a közbeszédet átszövő propaganda és ellenpropaganda nagysága és olykor kellemetlen agresszivitása is szüli, ugyanakkor A méhek története alaptézise – azaz a méhek eltűnése a világból, és annak hosszútávú hatása – látszólag annyira releváns téma, hogy még a didaktikusság sem vesz az erejéből.

Hogy is lehetne másként beszélni valamiről, aminek mindennapi életünkre ilyen komoly kihatása van? Ugyanakkor Lunde William, George és Tao történetén keresztül egy meglehetősen átfogó szimbolikát emel a történet sodrása fölé. Mindhárom férfi életét a méhek körüli munka teszi ki, ugyanakkor A méhek története mégis inkább egyfajta transzcendentális családregény, hiszen elhivatottságuk időn és téren át összefonódva hat ki egész lényükre.

Ahogy megszállottságuk, törekvéseik, vagy épp csak környezetük mechanizmusai kálváriába taszítják őket, ők pedig a családjukat, úgy taszítja az ember egyre mélyebbre és mélyebbre saját természeti környezetét. Ahogy pedig Lunde regényében jól látszik, a Föld létezik majd William, George és Tao nélkül is, ahogy a bolygónk is meglesz, mikor már nem élnek rajta emberek, a kérdés ugyanakkor az, vajon saját kicsinyes céljainkat megéri-e feladni, hogy törekvéseinket valami rajtunk is túlmutató, magasztos cél szolgálatába állítsuk?

A méhek története

Lunde steril, mindenféle virtuozitástól mentes prózája, és fordulatos történetszövése tehát nem erkölcsi kinyilatkoztatás, sokkal inkább figyelemfelhívás: „Sokan a könyvek kapcsán fedezték fel a természetet, elsősorban a méhek életének jelentőségét. Rájöttek, hogy munkájuk a mi felelősségünk, és ha ők nincsenek, olyan természetes folyamatok szűnnek majd meg, mint hogy igyunk egy pohár vizet a csapból. Mi emberek nagyon hasonlóak vagyunk. Mindannyian aggódunk a tetteink hosszú távú következményei miatt, elgondolkodunk hogyan hatunk a világra.” Az utóbbi években a törékeny ökológiai egyensúly megtartásán elmélkedő írások köré önálló műfaj szerveződött.

A cli-fi, vagyis climate fiction olyan művekkel, mint a Rovarszemű ember, az Egy jegesmedve emlékiratai, vagy Richard Powers Pulitzer-díjas remeke, az Égig érő történet mind a maguk eszközeivel harcolnak egy élhetőbb világért, és ha mást nem is tesznek, de a toll erejével felhívják mindannyiunk figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy bár nem tökéletes ez a világ, törékeny és múlandó, de csak ez az egy van belőle, léte pedig az ember és a környezet érzékeny egyensúlyán nyugszik.

Maja Lunde regénye most exkluzív kiegészítővel érhető el a Libertine Könyvesboltban és annak webshopján a Nincs időm olvasni kihívás keretében belül: vegyes virágmagokkal kiegészülve, mely kiváló táplálékot ad a méheknek és egyéb porzó rovaroknak, hogy ezáltal te is hozzá tudd tenni a magadét a bolygó jövőjéhez.