Biofunkcionális filozófia – Arisztotelésszel, Arisztotelészről és a mai emberről

Egyre hatékonyabb műszerekkel, specialistákkal ostromoljuk a természet titkait, rejtett jelenségeit. A biológia általában, így például a neurobiológia is, a rohamosan épülő diszciplínák sorába tartozik, egyre másra, ezrével jelennek meg a tudományos dolgozatok, ontják az eredményeket az empíria művelői. És ez így is van – lenne – jól. Az életjelenségek megszámlálhatatlan milliárdjaival szembe néző kutató mindent megpróbál annak érdekében – főleg műszerei felbontóképességének finomításával -, hogy meglássa, kimutassa, leírja, modellezze; valamiféle módokon igazolja feltevéseit, megfigyeléseit, és összefüggéseket tudjon megállapítani egyes biokémiai, biofizikai, vagy éppen anatómiai-élettani jelenségek között, szolgálva ezzel a gyógyítás hatékonyságát is.

A gondolatok, és kutatások episztemológiai (ismeretelméleti) értelemben vett mélységei, leginkább a műszerek felbontó képességétől, a vizsgált objektumról – pl. szerv – való leképezési precizitás mértékétől függenek, mely mélységek, egyben meghatározzák az empirikus, kísérletező kutató gondolati mélységeit is, akár tudomásul veszi, akár nem. Ezen a helyen nem részletezünk, nem elemzünk dolgozatokat (később igen), de az embert igen könnyen elkápráztatják azok a lehetőségek, melyek az élet legapróbbnak hitt korpuszkulumaiba, energiamezőibe engednek némi betekintést, mint például a „quantum entanglement” kutatások során, ahol ultragyors spektroszkópiával, „picosecond” időskálán voltak képesek vizsgálni kvantum-kapcsolódásokat a fotoszintetikus fénybefogó komplexek, és az energiát hasznosító klorofill-molekulák között.

Biofunkcionális filozófia

Az eredmény azért volt döbbenetes, mert az „antenna-komplexumok” által elnyelt fotonok energiája, mérhető időkülönbség nélkül jelent meg a térben távolabb létező „reakció-centrumokban”, maga mögött hagyva a fénysebességet is. Úgy tűnik, hogy a jelenségre adott magyarázatok, enyhén szólva nem fedik a „valóságot”, puszta feltételezések. De maradjunk most ennyiben. És ez már 2010-ben volt! De régen! Azért emlegettük, itt és most, ezt a dolgozatot, mert, példának okáért, ebben is felmerül az idő, a tér kérdésének, fogalmának, mint jelenségnek, mint léteknek a problémája, továbbá a legapróbb energia-részecskék léteinek, jelrendszereinek sebességei és energetikája. Be kellene látni végre, hogy az atombiológiai folyamatok ontológiai és fenomenológiai kérdéseire végső válaszokat adni, a mára már hagyományosnak számító materialista, pozitivista módon aligha lehet.

Függőben marad, vagy éppen el sem hangzik az a kérdés, hogy mit is kell értenünk tudományos szinten az élet fogalmán, és melyek azok a részecskék, vagy éppen energiahordozók, melyek ezen jelenségért felelősek lehetnek? De ez sem a dolgozatok, kutatók hibája, hiszen minél mélyebbre merítünk az életjelenségek tengerében, annál „megfoghatatlanabb” jeneségeket észlelünk, pontosabban; az ott előforduló – mondjuk ki; ontofenomenológiai jelenségek egyre elrejtettebbeknek tűnnek az emberi „megragadó”-képesség számára. (Kiss 2018.). Heidegger világosan kimondja, hogy; „Ontológia csak fenomenológiaként lehetséges. A fenomén fenomenológiai fogalma a megmutatkozón a létező létét, értelmét, módosulásait és derivátumait érti.” (Lét és idő, p. 132.). Fura fogalomnak tűnhet az ontofenomenológia, azonban éppen Heidegger fenomenológia-értelmezéséből ered, és azt, a lét-fenomén áttűnés-rendszert kívánja interpretálni, mely, élő mivoltából adódóan, egy máig alig ismert minőséget reprezentál. A létek, létezők és fenomének rendkívüli mértékű bonyolultsága, transzformációik elképesztő sokfélesége, az emberi vizsgálhatóság előli eleve-elrejtettsége különös minőségeket takar.  Bár Heideggert még sokat fogjuk emlegetni, e helyen is szükséges felidézni néhány – mondhatjuk; ontofenomenológiai értelemű megjegyzését, mely a rejtettség mivoltát tekintve kvantumfizikai, kvantumbiológiai értelmezésekben is roppant jelentőséggel bír, mivel rámutat a létek, létezők, fenomének viselkedési változatosságaira és tünékenységére. Mert, netán, nem ezzel foglalkoznak említett szaktudósok is? Íme: „A φαινομενον görög kifejezés, melyből a „fenomén” terminus ered, a φαινεσθαι igéből származik, ami azt jelenti: az, ami megmutatkozik, a megmutatkozó, a nyilvánvaló…a fenomének ekkor mindannak összességét jelentik, ami napvilágon van, vagy ami napfényre hozható, amit a görögök olykor egyszerűen a létezővel azonosítottak…

A létező azonban más-más módon mutatkozhat meg önmagából. Még az a lehetőség is fennáll, hogy a létező olyan valaminek mutatkozik meg, ami ő önmagában nem…”olyannak látszik, mint…”. A valóságban azonban nem az, aminek mutatkozik…

Biofunkcionális filozófia

A „betegség tüneteit” tekintve például: „a tünetek „olyasvalamit indikálnak, ami nem mutatkozik meg…valami meg nem mutatkozó jelentkezik olyasvalami révén, ami megmutatkozik. A megjelenés meg-nem-mutatkozás.” (pp. 123-124.). Az empirikus módon kérdező kutató talán nem is sejti, hogy ilyesféle játékokkal van dolga, hogy munkája során – hipotéziseit is ide számítva – csapdából csapdába eshet, és lehet, hogy fel sem fedezi ezt a lét-játékot, mert egyszerűen nem is veheti őket észre. Mi a lényeges? Mit kell, kellene látnunk? Mit, és hogyan próbáljunk megragadni, megérteni, modellezni? Heidegger: „Mi az, amit kitüntetett értelemben kell „fenoménnek” neveznünk? Mi az, ami lényege szerint egy kifejezett felmutatás szükségszerű témája? Nyílván olyasmi, ami mindenekelőtt és többnyire nem mutatkozik meg, és – ellentétben azzal, ami mindenekelőtt és többnyire megmutatkozik – el van rejtve, egyúttal azonban olyasvalami, ami lényegszerűen hozzátartozik ahhoz, ami mindenekelőtt és többnyire megmutatkozik, mégpedig úgy, hogy ez utóbbinak az értelmét és alapját alkotja.” (p. 132.). A nagy rejtélyek errefelé keresendők, kutatandók, hiszen a létezők alap-lényege nem más, mint lét-fenomén transzformációk halmazai, rendszerei, rejtettségei, megmutatkozásai, illetve mind ezek egyedi, elképesztő bonyolultságai az élőnek nevezett létezőkben. Első pillantásra félelmetes, de attól tarthatunk, hogy erről van szó.

Itt van azóta már a bozon problémája is. Ez a „részecske”, Satyendra Nath Bose (1894-1974) indiai tudósról kapta a nevét, aki – mellesleg – fizikus, matematikus volt, de filozófusnak is tartotta magát. Véletlen? Bizonyára nem. Minthogy az sem, hogy az elméleti és kísérletes fizikai kutatásokban egyre nagyobb szerephez jutott a statisztika.

Nagy, rejtett, félelmetes, fel nem tett, kutatókat elmélkedőket gyötrő kérdés: a statisztikai módszerek (pl. biostatisztika) alkalmazása, részben, nem éppen puszta kényszerűség? Nem éppen a bonyolult lét-fenomén áttűnések minőségi interpretálhatóságának korlátolt emberi lehetőségeiből kivezető vektor-szerű menekülés? A szükségszerű, sürgető megoldások felé? Vagy tényleg, vannak esetek, amikor nem létezhet az ember számára másféle út? Mondjuk, egy precízebb, „egzaktabb” okság-rendszer felderítése?

Biofunkcionális filozófia

Mert ugye, az életjelenségeket nem lehet sztochasztikus folyamatokkal, sajátosságokkal jellemezni, hiszen nem azok. Akkor micsodák, és hogyan nyúljunk hozzájuk, ha a kvantumbiológia alapkutatási jelenségeit, éppen sztochasztikus-jellegűen viselkedő mikrorészecskék áttekinthetetlen lét-fenomén áttűnései alkotják, melyek – úgy tűnik -, az életnek nevezett jelenségeknek is elemi bázisai? Hogyan és miben, miféle ontofenomenológiai jelenség-halmazokban, ciklusokban és sorokban mutatkozhat meg az emberi lény számára az élet mivolta, lényege? Valljuk be végre: nem tudja senki. Óriási kísérletek voltak és vannak a „biológiai szabályozás”, illetve szabályozottság értelmezésére – már egészen korai időszakokból, pl. Csaba Gy. szerk. 1978. – ,vagy éppen egy „szünbiológia”, „szünökológia” megalkotására, pl. Juhász-Nagy 1986. stb. – ,melyekben el akarták temetni illetve el akarták felejteni a biológia tudományának „deskriptív” stádiumát, és úgymond „szabályozási tudománynak” próbálták tekinteni, ami alapvető evidencia, hiszen az élő folyamatok önszabályozottsága vitathatatlan. Újat ezzel nem mondtak.

Ellenben bejött egy technokrata, vagy – szebben mondva – „technológiai gondolkodás” (Vekerdi), mely a biológiai működéseket – kis túlzással élve újfent a mechanikus materializmus szintjére alacsonyította. (Gépek..). Mondjuk ki; diszciplináris, de leginkább interdiszciplináris zűrzavar kerekedett abból a szükségképpen komplex felfogásból, hogy az „élő rendszerek”, részben „lágy rendszerek”, így aztán a kémia és a biokémia (biofizika) értelmezés-tartományai bukkantak fel, de hát energiaátalakító rendszerek is, így aztán itt a termodinamika, mégpedig az „irreverzibilis termodinamika” is, de hát szabályozottak és vezéreltek is, tehát megjelenik a kibernetika…Valami féle puzzle-játék alakult ki, melyben – az élő mivolt ontofenomenológiai egyedisége következtében – sohasem sikerült kirakni a „tájképet” a különféle inter-, és egyéb diszciplinákból, ami akár enyhe eligazodást is mutatott volna abban az irányban, hogy mi is az életjelenségek lényege, miféle létek és fenomének alkotják, hogyan is működhet egy olyan rendszer, melyet semmiféle módon sem lehet megközelíteni az ismert természettudományok eszmei-módszertani arzenálja által?

Életjelenségeket nem mutató mechanizmusokból, még, ha azok sajátos rendszer-féleségeket is mutatnak, semmi módon sincs esély arra, hogy hirtelen egy nagy ismeretlent, akár csak el is tudjunk képzelni általuk. Merthogy az élő rendszerek nem csak kémiai rendszerek, nem csak termodinamikai rendszerek, nem csak kibernetikai rendszerek, hanem minőségileg, mégpedig; létminőségi értelemben teljesen más rendszerek.

Biofunkcionális filozófia

Ebben a tekintetben az evolúciós eszmét igazolandó hierarchikus elképzelések, enyhén szólva naív meglátások, gyenge közelítések, még akkor is, ha látványban már, mondjuk differenciál-egyenletek által modellezettek. Szépek az egyenletek, és biztos igaz, hogy az élő is egyféle „szuperrendszer”, de itt véget is ér a tudomány, a szó szoros értelmében. Atomok, molekulák, makromolekulák, makromolekuláris komplexek, „dinamikus kémiai rendszerek”, mint „reakciórendszerek”, aztán ismét új minőségek (ki tudja mifélék) megjelenése,

aztán egyszer csak a sok halmozódó tulajdonság végén előbukkan az élet; a mennyiségi változások „átcsapása minőségibe”, mintegy megtestesítve az ugyancsak naiv marxista pozitivista elképzelést, mely zsákutcának is elavult. Az úgymond „véletlenszerűségek és törvényszerűségek” különleges elegyei (logikai elegyei); sztochasztikus és kibernetikai jelenségek zagyva halmazai sohasem eredményezhetnek jelentős minőségi ugrásokat, legfeljebb az elméleteket gyártó fejekben.

Erre a gondolati káoszra maga Gánti mutatott rá – akarva akaratlanul -, amikor azt fejtegette, hogy nem tudni mit keresünk akkor, amidőn az élet után kutatunk. (2000).  Utalhatnánk és emlegethetnénk ezerszámra a témában megjelent közleményeket, de nincs értelme. Akik filozófiát emlegettek, emlegetnek, vagy éppen másféle módokon próbálnak okoskodni, azok nem képviselik, képviselték a szakma fő ideológiai vonalát, így nem vették figyelembe alkotásaikat. De ez mindig így szokott történni. Itt csak jelezném, például Rudreshananda „microvita” elméletét (1988,1989), amit pedig nem ártott volna elolvasni, bár nem kell vele egyetérteni. Magam se teszem. De minderre majd később amúgy is vissza térünk.

Biofunkcionális filozófia

Tény; az élet, mint létező jelenség léteinek működési lényege, fenoménjei áttűnése feltérképezése csődöt mondott.  Az élet, mint különleges létminőség, gondolati és kísérletes interpretációja teljesen más hozzáállást igényel. Eleve nélkülöznie kell dogmává merevített eszméket, koncepciókat, mint például az evolúciós elmélet abszolutizálását. A gondolkodónak, ebben a vonatkozásban, teljes „epokhét” kell alkalmaznia, saját gondolatait, elméleteit is alaposan meg kell fontolnia.  Az életjelenségek terén, véletlenszerű folyamatok nem létezhetnek, az abiotikus létek egymásra építéséből nem lesz sohasem élő létező, legfeljebb annak tűnhetnek, illetve annak minősíttetnek bizonyos jelenségek. Úgy tűnik, hogy dogmákká merevedett eszmék nélkül, illetve a statisztikai értelemben vett valószínűség és tömegesség ideái nélkül, a technokrata matematikai szemlélet nélkül, nem tudják, vagy nem akarják elképzelni az élet, mint különleges lét viselkedéseit.  Felépülhet véletlenül egy DNS molekula, vagy egy klorofill molekula? Lehet-e egy efféle rendszer kiépülését evulúciós módra, évezredeken át próbálgatni? Talán ismeri a természet az emberi értelemben létező, tudatosan felépített hierarchia – képzeteket?

Biztosan nem, hiszen minden elképzelhetőnél bonyolultabb enzimrendszerek vezérlik ezeket a folyamatokat, a bioszintézisek megszámlálhatatlan tömegeit. Ember számára ellenőrizhetetlen tömegben keletkeznek, illetve bomlanak le molekulák, akár a fermionok szintjéig, hogy aztán újra felépüljenek, ciklusokat alkotva egymásba áttűnve valósítsák meg azt, amit életnek hívunk.

Mindennek sztochasztikus szemléletű modellezése, a ”deskriptív” értelmezés megtagadása, lekicsinylése, teljességgel értelmetlen, elképzelése pedig oktalan.  Az élő szervezet ugyanis „negatív entrópiával táplálkozik” (Schrödinger), azaz; működése során képes saját anyagait – ciklus rendszerek során – újra termelni, így sohasem zuhan –  haláláig legalábbis nem – a sztochasztikus „sors” markába; táplálkozik, feldolgoz, fenntartja életműködéseit. De ezt mindenki tudja, és ezért is érthetetlen, hogy a többség mégis a mechanikus materializmus csapdájában köt ki.

Biofunkcionális filozófia

A fő kérdés: melyek azok az ontofenomenológiai rejtettségek, melyek a hagyományos gondolkodástól eltérően, nem hierarchikus, nem puzzle-szerűen megfejthető, nem sztochasztikus, hanem az élő mivoltot reprezentáló folyamatokat jelentik, és azok vajon hogyan működhetnek? Mert ha az értelem fényénél próbálunk filozofálni, akkor, efféle, meg sem nevezett jelenségeknek; lét-fenomén – fenomén-lét áttűnéseknek létezniük kell, mégpedig egy elgondolható, metafizikai értelemben megközelíthető tartományban. Ez a bizonyos tartomány mindenféle; nem látható, és látható, műszerekkel megközelíthetetlen, vagy éppen jól érzékelhető dimenziót felölel.

Kell (kellene) lennie egy olyan mechanizmusnak, mely képes megadni az életre is alkalmazható működések oksági értelmezését, azaz; ontológiai és fenomenológiai tekintetben válik/válna meghatározhatóvá az élet mivolta. Erre esküdött fel a biofunkcionális filozófia.

Miért a filozófia „viszi a prímet” ebben a tanulmányban? Jogos a kérdés, és a hithű természetkutató technokrata, saját tudományát féltve valami szörnyű merénylettől tarthat egy „semmire se való” elmélkedéstől, hiszen nála vannak az „egzakt módon igazolt ismeretek” tárházai, míg ama másik oldalon legfeljebb a fontoskodások, mellébeszélések. Roppant sajnálatos, sőt, tragikus, néha tragikomikus az a tendencia, ami a bölcsészetet és  természettudományokat egymástól elidegenítette, a két tábor számtalan képviselőjét, részben szakbarbárrá, másrészt gyűlölködővé változtatva; nem győzték lenézni egymást, és ez a helyzet napjainkban sem mozdul el a holtpontról, hanem inkább mélyül. Efféle hiedelmek csak árthatnak filozófiának és szaktudománynak egyaránt, és már eddigi értekezésünkből is leszűrhettük, hogy ezen állításunk igaz.

Biofunkcionális filozófia

A tét óriási: „…a filozófiai észben megalapozott emberlét…” írja Husserl. Folytatva és kifejtve: ”…amely csak mint ilyen képes létezni (a lappangó észtől a megnyilvánuló észig tartó végtelen mozgásban s az igazság és valódiság révén történő emberi normaadás végtelen törekvésében), pusztán történeti-ténybeli rögeszme-e, egészen másfajta emberiségek és történetiségek közepette véletlen felbukkanó emberiség véletlen vívmánya – vagy inkább arról van szó, hogy a görög embervoltban először jutott érvényre az, amit mint entelekhiát az emberlét mint olyan lényegénél fogva magában foglal.” (pp. 32-33.). Súlyos, az utókor által kellően át nem gondolt, át nem érzett szavak, gondolatok ezek, melyek az emberi mivolt egészének szellemi-lelki-szomatikus és elmebéli birodalmait érintik, ontológiai és genetikus értelemben vett emberlétünk, korlátaink iránt érzett felelősséggel egyetemben, ugyanakkor a jövő számára is felvetik a gondolkodó filozófiát és szaktudományt művelni képes emberfők morális felelősségét.

Hiúságot, lustaságot végre félre dobva kellene belátni, hogy: nem lehet más út, mint az emberi filozófiai észben megalapozott szaktudományok kidolgozása és működtetése.

Kapcsolódó cikkek

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

A Fekete Kontinens hangjai – 10 lehengerlő regény Afrikából

Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.

A sztoikus és a lázadó, avagy a Windsor-nővérek története – Könyvkritika

II. Erzsébet halálával véget ért egy korszak. A világ figyelme a királyi családra szegeződik, mindenki az új uralkodó, III. Károly…

A bátorság emlékezete – 45 éve hunyt el Steve Biko, az apartheid elleni küzdelem élharcosa

Bantu Stephen Biko élete ma is példamutató és tanulságos.