Kovács Krisztián
2021. január 5. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Elveszett remények – 5 hírhedt expedíció, melynek résztvevői sosem tértek vissza

A titkok, és az ismeretlen iránti szenvedélyes rajongás egyidős az emberiséggel, ugyanakkor el kell ismerjük, hogy a velünk született kíváncsiság hiányában az ember, vagy inkább az emberszabású talán sosem mászik le a fáról, nem kezd eszközöket használni, nem hajózik távoli földrészek felé, és nem juttat embert a Holdra. Önmagunk és környezetünk megismerésének vágya szocializációs hajlamunk alapeleme, hiszen csak ennek tudatában vagyunk képesek elhelyezni önmagunkat egy nagyobb egész megfelelő pontján.

A történelem híres felfedezői is ennek a vágynak engedelmeskedve ragadtak hátizsákot, hogy bolygónk ismeretlen ösvényeit feltérképezzék. Ahány ember, annyi motiváció, volt, akit a becsvágy, vagy a kalandvágy hajtott, megint másokat a megpróbáltatások gyönyöre, és persze olyan is, akit a puszta tudományos kíváncsiság. És bár manapság emlegetjük Kolumbusz, Magellán, Tenzing Norgay és Edmung Hillary, vagy Roald Amundsen, esetleg Neil Armstrong nevét, ugyanúgy érdemes megemlékezni azokról is, akik hosszú és nehéz útra vállalkoztak, és végül sosem tértek vissza.

Expedíciók, melyek sosem tértek vissza

Percy Harrison Fawcett

Fawcett a vakmerő felfedező prototípusa, kiváló katona volt, aki egész életében izgalmas küldetésekre vágyott, mígnem a Királyi Földrajzi Társaság végül megbízta, hogy független félként csapatával jelölje ki egy expedíció keretében a Bolívia és Brazília közt az esőerdő mélyén húzódó közigazgatási határvonalakat. Fawcettet elbűvölte az út, és a közelség a természethez, ráadásul rögtön az első útján különböző megmunkált agyagtárgyak maradványaira bukkant, melyből egy felsőbbrendű indián civilizáció létezésére következtetett. El Dorado-t ő nemes egyszerűséggel Z-nek nevezte, és még az első világháború előtt, majd utána is több expedíciót vezetett a dél-amerikai dzsungelbe. Utolsó útján 1925-ben legidősebb fiával, Jackkel, és annak barátjával, Raleigh Rimell-el indultak útnak. Az év május 29-ig folyamatosan küldték az útról szóló beszámolókat, de ott a jelentéseknek hirtelen vége szakadt. A Királyi Földrajzi Társaság két évet várt, majd többek közt Fawcett feleségének unszolására keresőcsapatokat indított utánuk, de azok semmi jelét nem találták az eltűnt triónak. Csak az elmúlt 90 évben 13 különböző expedíció kereste Fawcett és társai nyomát, több mint 100 ember veszett oda ezen utak során, de sem neki, sem Z-nek nem találták nyomát. Egyes pletykák szerint Fawcett és társai meglelték a várost, ám az őslakosok nem engedték távozni őket a hírrel, ám sokkal valószínűbb, hogy vagy a természet zord erői, vagy a bennszülött indiánok végeztek velük.

Percy Harrison Fawcett

George Mallory

A brit származású Mallory a hegymászók egyik legnagyobb legendája abból a korból, amikor még nem segítette a modern technika és időjárás előrejelzést a csúcstámadókat. Mallory 1924 júniusi expedíciója az egyik első, jól dokumentált kaland volt a Mount Everest csúcsának meghódításában, ám az útról sem ő, sem társa, Andrew Irvine nem tért vissza soha. Egy velük párhuzamos expedíció 26 800 lábon látta őket utoljára életben, aztán jó ideig semmi sem tűnt biztosnak, csupán az, hogy mindketten odavesztek az úton. Az 1930-as években aztán egy másik csapat megtalálta Irvine néhány eszközét 27 700 lábnál, az igazi felfedezés azonban 1990-ben következett, amikor egy szakadék mélyén ráleltek George Mallory földi maradványaira, melyeken jól kivehető volt, hogy a felfedezővel egy végzetes zuhanás végzett. Sokan hisznek benne, hogy Mallory elérte a csúcsot, amit leginkább egy következtetés igyekszik csak alátámasztani: az elindulás előtt a férfi megígérte a feleségének, hogy a nő fotóját fogja a csúcson hagyni. Ezt a fotót nem találták meg a holmijai közt, ugyanakkor ez nyilván nem bizonyított semmit, a Mount Everest csúcsának első meghódítása pedig természetesen továbbra is Tenzing Norgay és Edmund Hillary nevéhez fűződik. Mallory társának Andrew Irvine-nak a sorsa továbbra sem ismert, holtteste sosem került elő.

George Mallory

Sir John Franklin és Francis Croziere

Sir John Franklin, és a Franklin-expedíció néhány éve ismét bekerült a köztudatba itthon is, hála Dan Simmons magyarul is megjelent, Terror című regényének, és a belőle készült HBO-sorozatnak. Franklin korának egyik legkitartóbb felfedezője volt, számtalanszor járt az Északi-sarkvidéken, feltérképezte az útvonalakat, a part vonalát, és számos növénytani felfedezést is tett, ám igazi vágya az Északnyugati-átjáró meglelése volt. 20 évvel nyugdíjazása után indult el utolsó útjára a Terror és az Erebus nevű hajókkal, valamint Francis Croziere támogatásával, 129 fős legénységgel 1845-ben. A hajók eljutottak a Baffin-szigetre, ahol egy bálnavadászhajó még hírt adott róluk, utána viszont nyomuk veszett. Tizennégy évvel később a helyi inuit vadászok részvételével, Francis McClintock vezette kutatócsapat tárgyakat talált a legénységtől a William William-szigeten, melyből világossá vált, hogy az emberek elhagyták a jég fogságában rekedt hajókat. A tárgyak közt ráakadtak egy ismeretlen legénységi tag tollából származó feljegyzésre, mely beszámolt róla, hogy Franklin maga 1847-ben, tehát két évvel az indulás után hunyt el, vélhetően a konzervek pecsételésére használt ólom által kiváltott mérgezésben, a legénység nagy részéhez hasonlóan. Akik nem szenvedtek ételmérgezést, azokkal vélhetően a kíméletlen fagy végzett. A Terror maradványait végül 2016 szeptemberében régészek egy vakmerő csoportja lelte meg a William William-sziget partjainál, a roncsok vizsgálata még jelenleg is tart.

Sir John Franklin

Gaspar és Miguel Corte-Real

A portugál testvérpár fiatalabbik tagja Gaspar, már egészen gyermekkorától az ismeretlenbe vágyott. Végül 50 éves korában, 1500-ban jutott el odáig, hogy saját hajójával nekiindulhatott az Északnyugati átjáró keresésének, ám az erős jégzajlás miatt csak Grönland délkeleti partvidékéig jutott el, és kénytelen volt visszafordulni. Egy évvel később ismét nekiveselkedett az útnak, ezúttal már bátyja, Miguel is elkísérte az útra egy külön hajóval. A testvérpár együtt fedezte fel Labrador és Új-Fundland egy-egy partszakaszát, aztán Gaspar, az expedíció vezetője úgy döntött, hogy a felfedezések hírével a három hajóból kettőt visszaküld Portugáliába, és egyedül folytatja az utat. Egy év telt el, testvére pedig hiába várta haza Gaspart, így úgy döntött, a keresésére indul. Az eredeti útitervek szerint kereste azon a helyen, ahol elvileg lennie kellett volna, de sem testvérét, sem a hajóját nem lelte meg. 1503-at írtunk ekkor, a két fivér legidősebb bátyja, Vasco Annes pedig személyesen kérte meg a királyt, hogy mentőhajókat indítson a jég birodalmában eltűnt öccsei után, ám az nem volt hajlandó kockáztatni. A fivérek eltűnéséről először Edmund Burke Delabarre, a Brown Egyetem pszichológus professzora tejesztett elő egy új elméletet a híres Massachusetts-i Dighton sziklába vésett feliratokkal kapcsolatban. E szerint a latin felirat egy rövidítés, melyen át Miguel Corte-Real 1511-ből ad hírt magáról, vagyis eszerint megtalálta az Északnyugati átjárót.

Gaspar és Miguel Corte-Real

George Bass

Bass angol sebész volt, aki 1771-ben látta meg a napvilágot, és főleg James Cook útjainak meséje inspirálta arra, hogy hajóorvosnak szegődjön. A felfedezésre és kalandra szomjazó fiatalember története feltételezhetően rendkívüli szomorú véget ért, noha karrierje fényesen indult. Bass több expedíciót is vezetett, a legtöbbet Ausztrália partvidékére, ahol a környezet feltérképezését tűzték ki célul maguk elé, és ennek eredményeképpen fedezték fel az Ausztrália és Tazmánia közötti vízi folyosót, amit később épp az tiszteletére kereszteltek Bass-szorosnak. Bár a férfit kortársai is elismerték eredményei, merészsége, és bátorsága láttán, ő maga nem elégedett meg ennyivel, mert míg szűkölködve teljesítette útjait, addig azt kellett látnia, hogy a kereskedők, akik hasonló utat járnak be, mint ő, degeszre keresik magukat a brit termékek Ausztráliába szállításával. Úgy döntött, bekapcsolódik ő is kereskedelembe, de későn határozta el magát, és a piac túlkínálata miatt az áruja már gyakorlatilag nem találkozott a kereslettel. Bass ekkor új úticélt jelölt ki maga számára, és 1803-ban Dél-Amerikába hajózott, fedélzetén a Brit Birodalom áruival. Valahol az út során nyoma veszett. Később számtalan pletyka keringett róla, hogy elérte Chile, vagy Peru partjait, ahol a spanyolok elfogták, és haláláig rabszolgaként dolgozott egy bánya tárnájának mélyére száműzve.

George Bass

Jean-Francois De Galaup

De Galaup kiváló francia hajóskapitány volt, aki 1785-ben szintén James Cook sikeren felbuzdulva XVI. Lajos francia király megbízásából indulhatott neki a Csendes-óceáni szigetvilág felfedezésének. Két hajója, a La Boussole és a L’Astrolabe összesen 225 főnyi legénységet szállított a fedélzeten a közel négy évre tervezett út során. Galaup rendkívül szigorú útinaplót vezetett, gyakorlatilag a küldetés minden egyes napját tényszerűen, és színesen dokumentálta, míg csapatával végigjárta Japánt, a Fülöp-szigeteket, Tongát, majd Ausztrália partvidékét is. Az utolsó feljegyzés, mely visszajutott Franciaországba, 1788-ra datálódott, mikor pedig 3 évvel később sem érkezett további hír a legénységről, a francia udvar felderítőhajókat küldött Galaup után, követve az eredeti útvonalat, de nem lelte meg azokat. Az eltűnés rejtélye 1826-ban látszott megoldódni, amikor egy ír matróz, Peter Dillon a Salamon-szigetek felfedezése során európai kardokat talált a bennszülötteknél. Még több mint száz évet kellett várni, mire végül a sziget partjai mentén 1964-ben megtalálták az egyik hajó zátonyra futott maradványait, 2017-en pedig egy ausztrál kutató bukkant a másik hajó feltételezhető helyére egy eredetileg 1818-ban írott indiai hajótörött tollából származó dokumentumon, aki vélhetően egy a La Boussole roncsaiból készült falról beszélt, melyet Észak-Ausztráliában látott útja során.