Kovács Krisztián
2020. október 6. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Kémkedés, zsarolás, gyűlölet az őslénytanban – A Csontháború története

Egyszer Mérő Lászlóval beszélgetve a kiváló matematikus azt mondta nekem, ha ugyanarról a dologról mindketten ugyanazt gondoljuk, akkor az egyikünk felesleges. Ezzel tulajdonképpen ráerősített arra az elméletre, milyen mechanizmusok képesek előre mozdítani a tudományt, és egyébként mindegy, hogy a nagy földrajzi felfedezések, vagy az ipari forradalmak korára, esetleg a második világháború utáni technológiai újítások időszakára gondolunk, világosan kirajzolódik, hogy a fejlődést a legtöbb esetben maroknyi ember ádáz versenyfutása vitte előre.

Bár a paleontológia iránt leginkább 1993-ban, Steven Spielberg Jurassic Park című filmjének bemutatása után nőtt meg az érdeklődés, az őslénykutatás, valójában a fosszíliák szervezett és rendszerezett tanulmányozása már a 18. század óta tart, és ahogy minden tudományágban, itt is akadtak olyan korszakok, melyek az átlagosnál is nagyobb mértékben mozdították előre az ismeretanyag növekedését. Ezek egyike, és talán legizgalmasabbja ugyanakkor nem csupán felfedezéseiről, és tudományos eredményeiről híres, hanem az azt átható mérhetetlen kapzsiságról, hazugságokról és gyűlöletről.

A Csontháború

Két berlini barát

1863 telén két amerikai fiatalember – akik mindketten különböző kurzusokat hallgattak a Berlini Egyetemen – a német fővárosban meglehetősen furcsa barátságot kötött. Edward Drinker Cope és Othniel Charles Marsh nem tartoztak egy generációba, ennél fogva tudományos megközelítésük és személyiségük is eltért, azonban az őslénytan és a történelem iránti feltétlen rajongásuk látszólag mégis összekötötte őket, mindezen felül pedig társadalmi és vagyoni pozíciójuk is megerősítette rokonszenvüket. Cope vagyonos kvéker család sarja volt, Marsh pedig a kor neves bankára, George Peabody unokaöccse, aki testvére halála után kényelmes megélhetést biztosított a számára, aminek mentén idővel a Yale Egyetem professzorává vált.

A későbbi beszámolók szerint Cope-t a szakma is az őslénytan egyik legragyogóbb elméjének tartotta, ugyanakkor Marsh mégis megfontoltabb volt, sokkal jobb politikus, aki esetleges szakmai elmaradásait széleskörű kapcsolatrendszerével pótolta, hiszen bejáratos volt az akkori elnökhöz, Ulysses S. Granthez, de baráti viszonyban volt Buffalo Billel és a lakota indiánok főnökével, Vörös Felhővel is. Ami azonban kétségtelenül közös volt bennük, az a feltétlen kapzsiság, a minden az őslénytan területén új tudományos felfedezést magának követelő attitűd,

ami miatt a paleontológia egyik legnagyobb versenyfutása egy idő után már nem az új leletek feltárásáról, csupán egy messzemenőkig kicsinyes és rosszindulatú magánháborúról szólt, ami miatt ez az időszak éppen annyira az őslénytan legfontosabb, legizgalmasabb, és legtermékenyebb, mint legszégyenteljesebb időszaka is.

Othniel Charles Marsh és Edward Drinker Cope

A Hadrosaurus átka

A történet látszólag 1858-ban kezdődött a New Jersey-i kisváros, Haddonfield márgabányájában talált Hadrosaurus fosszília felfedezésével. Cope akkor már az ásatáson dolgozott mentora, Joseph Leidy vezetésével, Marsh pedig ekkoriban immáron professzori rangban a Connecticut-völgyben munkálkodott, ahol dinoszaurusz lábnyomok kutatását végezte. Az új haddonfieldi lelet hírére azonban a bányákhoz utazott, ahol egy régi ismerőst talált. Cope jóhiszeműen bemutatta mesterének, aki fel is kérte a professzort a közös munkára, így a következő leletet, a Dryptosaurus csontvázát már hárman fedezték fel. Marsh ekkoriban Cope közbenjárására barátkozott össze a márgabányák tulajdonosával, Albert Vorhees-al, és titokban megkérte a férfit – egyesek szerint lefizette – hogy a legújabb fosszíliák megtalálásáról egyes egyedül őt értesítse.

A két férfi szembefordulását nagyjából ez az incidens, és Marsh ármánykodásának kiderülése okozta.

Marsh azonban ennél is tovább ment, ádáz tudományos ellenfelet feltételezve Cope-ban, és rámutatott, hogy új kötetében a férfi rosszul rekonstruálta az Elasmosaurus-t, ami nagyban meggyengítette a férfi szakmai hitelességét, különösen, hogy ő a maga részéről tartotta magát saját elméletéhez.

Cope úgy döntött, Marsh stílusában áll bosszút, és bár korábban szóbeli megegyezést kötöttek azzal kapcsolatban, hogy ki, melyik állam, mely területén végezhet feltárásokat, Cope durván megsértve a lefektetett határvonalakat, a Marsh területeihez tartozó Wyoming és Kansas államokban kezdett ásni.

Cope a munkaasztalánál

Pénz és politika szembenállása

Cope és Marsh alakjában tulajdonképpen a pénz és a politikai befolyás állt szemben egymással, előbbi saját vagyonából finanszírozta feltáró expedícióit, utóbbit az állam, vagy épp a Yale Egyetem segítette pénzügyileg a felfedezéseihez, miközben kettejük versenyfutása eldurvult, és a tudományos fejlődéshez messzemenőkig méltatlan mederben folyt tovább. Mindketten kisebb magánhadsereget állítottak fel, képzett fosszíliavadászokból – korábbi lótolvajok, bankrablók, törvényen kívüliek – kémeket küldtek a másik csapatába, vagy épp ígéretekkel, pénzügyi ajánlatokkal csábították el a másik pribékjeit,

a tudomány szempontjából azonban a legnagyobb kárt kétségtelenül azzal okozták, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül robbantották fel saját lelőhelyeiket, amint odébb álltak, nehogy a másik megkaparinthassa azt, ez pedig a szakemberek szerint vélhetően több száz, vagy több ezer feltáratlan lelet pusztulásához vezetett.

A Csontháború 1877-ben lépett új szakaszába a világ egyik leggazdagabb őslénytani lelőhelyének felfedezésével. A Wyoming állambeli Medicine Bow közelében fekvő Como Bluff-ot a Como vasútállomás felügyelője, William Harlow Reed és barátja, William Edwards Carlin fedezte fel, és puszta nyereségvágyból – tudva a két szakember szembenállásáról – úgy döntöttek kijátsszák őket egymás ellen, és párhuzamos tárgyalásokba kezdtek, aminek az lett a vége, hogy Cope és Marsh teljesen elveszítette a talajt, és már nem a kutatásra, sokkal inkább a másik hátráltatására fókuszáltak, a verseny pedig egyre inkább elmérgesedett közöttük. Látva a tudománytalan huzavonát, a Yale megvonta a támogatásokat Marsh-tól, aki ezután kölcsönökhöz folyamodott, hogy folytathassa a harcot, miközben Cope is lassan felélte tetemes magánvagyonát, és mindketten kezdtek belekeseredni az évtizedes szembenállásba.

Othniel C. Marsh

A háború lezárul

A két férfi mindössze két év különbséggel hunyt el, Cope 1897-ben vélhetően a hólyagfájdalmára szedett morfium hatásai miatt, míg Marsh 1899-ben halt meg, mindketten gyakorlatilag nincstelenekké váltak, és súlyos adósságokkal terhelve hunyták le végleg a szemüket. Örökségük meglehetősen kétarcú: Cope 56, Marsh 86 új fajt fedezett fel, ám magánháborújuk igencsak rossz fényt vetett az amerikai őslénytani kutatókra, akikre európai kollégáik évtizedekig ferde szemmel néztek, és akkor még nem beszéltünk a mérhetetlen mennyiségű, dinamittal, féltékenységből és kapzsiságból elpusztított leletre. Való igaz, hogy versenyfutásuk a legközismertebb dinoszauruszfajok – a Triceratops, az Allosaurus, a Diplodocus, a Stegosaurus, a Dimetrodon, a Camarasaurus, stb. – felfedezéséhez vezetett, de belegondolni is félelmetes mi maradhatott a föld alatt, míg a két férfi inkább a másik gyengítésére figyelt.

Nem lehet persze elmenni amellett, hogy mikor mindketten a tudományra figyeltek, rendkívüli felfedezéseket tettek, melyek némelyike a mai napig a saját lábán megálló, vagy újabb kérdéseket felvető elmélet.

Marsh volt például az, aki először vetette fel, hogy a madarak a dinoszauruszokból fejlődtek ki, Cope pedig felállította az ún. Cope-törvényt, vagyis hogy az egyes fajok idővel mindig egyre nagyobb méretűvé váltak.

Alakjuk tudományos körökben a mai napig vita tárgyát képezi, ugyanis hiába fedeztek fel együtt több, mint 150 új fajt, vélhetően arra sosem kapunk választ, hogy vészterhes rivalizálással, értelmetlen háborúval, és tudósokhoz méltatlan magatartással teli életük során mennyiben is hátráltatták pontosan az őslénykutatás új ismereteinek feltárását.