Kiss Tamás
2021. november 12. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

Képzőművészet, irodalom-módszertan, alkotás, politika? – Ki az a kollázsember?

Különös indíttatású képzőművészeti, vagy irodalmi-módszertani eljárás és alkotási folyamat, melynek eredményei (következményei) zavarba ejtő sokféleségeket produkálnak, mutatnak meg. Mintha egy kellemes kis szimfóniába hirtelen beledurrantana a jazz-dob, vagy egy regény hagyományos cselekmény-folyamába beleordítana egy aktuális újsághír, vagy egy látszólag oda nem illő költemény. Ha azt mondjuk, hogy George Braque, vagy Picasso, akkor lehet, hogy felér egy definícióval. De a literatúra vonatkozásában, emlegethetjük akár Aragon nevét is.

Elhanyagolt közhely, hogy minden ember különös, avagy egyedi egyetlen sokféleség. A festőművész, vagy ha tetszik, akkor a képzőművész, veszi a vásznát, vagy a farostját, és mindenféle anyaggal: fűvel, fával, fémekkel, rongyokkal, papírfecnikkel, és egyebekkel pakolja tele, de színekkel és rajzokkal is gazdagíthatja művét. Nem biztos, hogy előre megtervezi a látványt, lehetséges, hogy csak úgy összevissza (random) keni, ragasztja, szögezi, festi aljzatára a „dolgokat.” A végeredmény annyiban biztos, hogy egyedi egyetlen sokféleséget fog láttatni, és az eredményt, vagy a „terméket” egy részről nemigen lehet magyarázni, értelmezgetni, ugyanakkor, más részről végeláthatatlan viták „alanya” is lehet minden efféle kísérlet. A szkeptikus hőbörgő talán „agyrémnek” nevezi a kollázsokat, mondván; képtelenség ennyi különféle dolgot összepakolni egymásra és egymás mellé, ez kész disszonancia, zavarodott elme alkotása, a művészet, a világ fölforgatása – és így tovább. Nagyon ideges lesz. Talán nem is a kollázs látványától? Netán valami megmozdul benne, és nem is tud róla?

Louis Aragon kollázsember?

A meditatív típusú, művészetet kedvelő, mondjuk „filozófikus” elgondolkodó alkat meg is döbbenhet a kollázsok láttán. Megrázza a látszólagos, vagy tényleges „zűrzavar”, melyet jobb esetben önmagában is kénytelen lesz észlelni. Kiterjeszti határait az esztétikum, mivel úgymond „lelki jelenségek” felforgatója, vagy éppenséggel felébresztője, regulázója lészen.

Egyik megközelítés sem lehet véletlen, hiszen: kollázs néz szembe kollázsokkal. Mert az adott társadalomban (társadalmakban) a szülők, az iskolai nevelők, oktatók „fogják” a gyermeket, majd a felnőttet, és az adott korban létező moráloktól kezdve, mindenféle „korszerű” ismeretet, viselkedést, attitűdöt vernek bele, tanítanak meg neki. Lehet, hogy többnyire igaz lehet a mondás, mely szerint „ a sok bába közt elvész a gyerek”, azaz: mire „Pistike”, Mancika” és a többiek „kikerülnek ez életbe”, már nem sokat tudhatnak magukról, egykori én-csírájuk, pusztán lelkük, tudatuk mélyén himbálódzhat, vagy laffoghat egy ingó-bingó képzeletbeli kötélen. Így azonban: „hasznos tagjai lesznek társadalomnak.”

Megszülik, megalkotják a kollázsembert, aki nagyon „színes egyéniség”, csak legtöbbször nem igazán az, aki lehetett volna. Társadalmi morál-, és gondolkodási-öszlet, különös keveréke mindannak, amit társadalmi normáknak, szokásoknak, tradícióknak, vagy éppen aktuális divatnak, „korszerű tudományos magyarázatnak” hívnak. De miért is lehetne más?

Vagy George Braque?

Leszögezhetjük: adott társadalom valamennyi élő egyede szükségképpen kollázsemberré lesz, ha tetszik neki, ha nem, ha észreveszi, ha nem. A társadalmak számára a legideálisabb emberke a rajongó. Rajongani egy csapatért, egy pártért, belezúgni egy mániába – és így tovább. A történelem összes diktátora rajongók hadain át érte el mocskos céljait. Mert bármennyire is borzalmas, voltak rajongói, például (kronológiai sorrend nélkül): Nérónak, Hitlernek, Sztálinnak, Mao Che Tungnak, Rákosinak, Horthynak, Szálasinak, Kun Bélának, és a maiak is így tartják fönn magukat…A csőlátóvá tett kollázsember mindenre alkalmas, mert mindenre képes. Ő a „csorda”, avagy a „csordaember” (Nietzsche megfogalmazására gondolva), és összességük a tömeg. (Lásd pl. Jungot a tömeggel kapcsolatban…). De jó fogás a „Divide et impera!” – „Oszd meg és uralkodj!” gyakorlata is. Régi vicc, de az Imperium Romanum óta, mindig bejön. (De például, XI. Lajosnak, „Óvatos Lajosnak” is, aki híres volt aljasságáról és alattomosságáról, ugyancsak bejött…De lehet, hogy Orbán is hasonló módon dolgozik…).

Kérdés: hogyan élheti meg, vagy inkább hogyan élheti le az életét a kollázsember?

Merthogy valahol mindenki az… Itt mi most, elsősorban, a XX. és a XXI. század emberkéire vagyunk kíváncsiak, akiknek, egy eddig sohasem látott lelki-politikai és történelmi turbulenciáktól terhes világban kell önmagukat fenntartaniuk, sok esetben életben tartaniuk. De, melyek is ezek a turbulenciák? Csak nagyon röviden…

Köztudott, hogy egykoron, a nemzetállamok megszületésekor, irdatlan erővel „fejlesztették” ki a nacionalizmus, patriotizmus érzésvilágát, mely aztán lelki-ideológiai motorja volt a területszerzési, hódító háborúknak, és az azokat támogató rettenetes (pl. náci) ideológiáknak, fajelméleteknek. Nos, az előző és a jelen évezredben, lassan már ennek az ellenkezőjét éljük. A nemzetállamok, a nacionalizmus lassú, de biztos megszűnésének vagyunk tanúi, és ezzel együtt, a nemzeti diktatúrák szétesése is állandó jelenséggé vált. Kár lenne már ezt tagadni, hiszen maga az UNIO is, jórészt ennek a folyamatnak a meggyorsítása érdekében jött létre. Lassan tehát lezárul egy ciklus: a nemzetállamok keletkezésétől, azok feloszlásáig, és remélhetően az emberi tudatokban is megsemmisül a másik nemzet gyűlöletének ostoba képzete, a területhódítás őrült, elmebeteg mámora.

Ki a kollázsember?

Na persze, ez leginkább a politikusokon múlik…A folyamat hol lassú, hol gyorsabb, de mindenképpen erősen frusztráló, különösen Közép-Európa országaira nézve, ahol a feudálkapitalista attitűdök még ma is élnek, ahol a gyűlöletkeltés, az ellenségkép-gyártás – pl. más országok, kormányok, népek stb. ellen – , a napi politikai retorika részét képezik, csakhogy ennek előbb-utóbb bumeráng-effektus lesz a vége. Efféle helyeken, így Magyarországon is „rossz a közérzet a kultúrában” (Freud után szabadon), alapjáraton csaknem mindenki depressziós, gyűlölködő és nagyon is hajlamos a korrupcióra. Az úgymond „kis országok” mindig is termékeny televényei voltak az „uram-bátyám” viszonyoknak, hiszen szinte minden szakmában kifejleszthető volt (ma is ez van!) egy bizonyos „szakmai elit”, akiket nem nehéz sztárolni és befuttatni. A többieknek meg kuss! (Ajánlható, hogy mindenki nézzen körül környezetében, szakmájában.)
Ilyen morális szituációban, vajon mit tehet a kollázsember?

Elsősorban ösztönösen menekül, ha még kicsit képes a gondolkodásra. Ha netán komolyan veszi szakmáját és a hozzá szükséges morális elveket. Nem érdemes szépíteni, de „minden szinten” dübörög a kivándorlás. Hová is? A globális ciklus kezdeteit élő Nyugatra, vagy, akár az éghajlatváltozás és totális kiábrándulás okán, mint oly sokszor – Délre, mondjuk a görög szigetek felé…

Ugyanis létezik egy másik ciklus is: a globalizálódás ciklusa, mintegy végképp lebontva a már megbukott, végét járó nemzetállamok ciklusát.

Megállapítható: a mai kollázsember ezen, sokszor elrejtettségekben működő két ciklus között őrlődik, miközben egyikről sincs egzakt, használható ismeretanyaga. A nemzeti identitás-tudat elhalványulása, vagy az ahhoz való makacs ragaszkodás, rendkívül mély lelki-tudati-gondolati, sőt filozófiai és tudományos válságokba is sodorja az egyéneket. Az élet azonban nem áll meg, hiszen robotolni kell!

Ki a kollázsember?

A globális világnézeti rendszerben élő ember sok esetben lázasan keresi nemzeti identitását, mert valahol félti „dicső történelmét”, apái hőstetteit stb., de tudja, hogy abba már nem kapaszkodhat. Utazóvá válik, járja a világot, sikeres lesz, de nem leli otthonát. Persze, mint totális felvilágosult, akár meg is tagadhat több ezer év történelmet, de az is csak önáltatás.

A mai „derékhad” nemzeti-morális kérdésekben teljesen tanácstalan, szinte „semleges magatartással” él. A veszély ebben egy totális közöny kifejlődése, ahol az anyagi javak és az üres jólét képezi az élet lényegét. Azaz: egy különös üresség üti fel a fejét. Mellesleg nyugaton ez már elég régi jelenség, megelőzve a globalizálódás folyamatát, mely azt is kimondja, hogy mindenki éljen ott – pl. azon a kontinensen, abban a klímában stb. – ahol akar, és ez így rendjén is lenne. És ebben a „pillanatban” a nemzet üres szólammá lesz.
Kérdés: megérett erre a XXI. század értelmisége? Így 2022 körül, még bizonyára nem. Biológiai-nemzedéki értelemben is, még igen kicsi az eltelt idő a nemzet és a globális világ összecsapásának kezdetei között.

A globalizáció politikai-ideológiai alapfogalma a liberalizmus. A liberalizmus, mint globális idealizmus, azonban rendkívüli intelligenciát és kifinomult filozófiai műveltséget tételez fel.

Ki a kollázsember?

Valljuk be: ennek elérése még messze van…Nem véletlen a „globális idealizmus” fogalom használata, hiszen egy ténylegesen működő liberális világban elsődlegesen az egót kell legyűrni – mégpedig mindenkinek saját magában. Meg lehet ezt tanítani? Reménykedjünk benne, hogy igen. Létrejöhet valaha, egy mindenki mindenkit megbecsülő emberi rangsor, melyben minden egyén egyéniség, megtalálhatja saját ideális pozícióját ebben a világban?

Legfontosabb: mit kell tanítani az iskolákban, és hogyan, hogy ez az ideálisnak nevezett állapot egyszer bekövetkezhessen? Amit semmi módon sem lenne szabad, azok a politikai ideológiák, áramlatok, illetve azok gyakorlására való buzdítás. Legfeljebb a történelem órákon, hiszen már nem sokáig lesznek nemzetek…

Jelen szerző meglátása szerint, nem lehet más a legfőbb cél, mint az élő ember biofunkcionális képességeinek megtanítása, az emberi méltóság megélésére való képesség kifejlesztése, egyszóval az emberi kiteljesedés, avagy εντελεχεια megvalósítása.

A megvalósítás tekintetében egyet meg lehet jósolni: filozófiaoktatás nélkül nem fog menni… Nélküle, ez emberi értelmesség, avagy a σοφια rég elhalványított világa nem hozható vissza. Amit évezredek alatt a politika és a nagyhatalmi egománia tönkrevágott, azt csak a bölcsészet felemelésével lehet kiküszöbölni. Enélkül a globalizálódásnak semmi értelme sincsen, mert akkor a nemzeti diktatúrákból egy globális diktatúrába fog belezuhanni az emberiség. Sajnos ennek a veszélye is reáliás.

Kiss Tamás könyve

Nos, minderről is szól „A kollázsember”, amidőn a főhősök testi-lelki identitásaikat, ideálisnak hitt elveiket, élőhelyeiket, avagy éppen hazájukat keresik, s mindezt felzaklatott lelkiállapotok közepette.

Jobbára vergődnek, belső monológjaikkal küszködnek, magányosak, elkötelezettek de leginkább tanácstalanok. A könyv Amerikától Japánig mutatja be a jelen morális állapotváltozásait, ahol HARUaKI és Nellis személyében híres Japán és amerikai író is megjelenik…De a hazájukat elhagyó magyarok sem hiányozhatnak, nem találva életlehetőségeiket „itthon”. Mindezt angol és magyar nyelvű rockdalok és több tucat a szerző által írt vers színesíti. Kollázs-regény is, hiszen számtalan helyen jelennek meg részletek más irodalmi művekből, egykori memoárokból, újságokból. De mobil is egyben, hiszen az olvasó, ha játszadozni akar, akár fel is cserélhet benne részeket, bár a végső kicsengés nem fog megváltozni. Kreatív, „nyitott” regény, ahogyan azt Eco is elképzelte, vagy éppen a francia „új regény” megalapítói megálmodták.

Végül e helyen is köszönet Bence Erika egyetemi tanárnak, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Magyar nyelv és Irodalom Tanszéke professzor asszonyának, és Magyar Miklós professzornak, az MTA doktorának, aki 1988 és 1991 között a párizsi Sorbonne Egyetem meghívott professzora volt.