Kovács Krisztián
2021. augusztus 4. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Miből lesz a cserebogár? – 7 szerencsés tudós, 7 véletlen felfedezés

1693 augusztusában a Hautvillers apátságban Pierre Perignon, Szent Benedek-rendi szerzetes egyik bora állítólag a pincében felejtett palackban utóerjedt, és az erjedési szénsavat megtartva valami egészen új itallá alakult: így született a pezsgő. Persze, csak a legenda szerint, egyesek szerint Perignon szándékosan tette, amit tett, helytálló források nem igazán állnak rendelkezésre ahhoz, hogy a pezsgő keletkezésének történetét megfelelően visszavezessük az eredetéhez, de sokak szerint az egész pusztán egy véletlennek volt köszönhető, mégis most, több mint háromszáz évvel később is jeles alkalmakkor szinte biztosan iszunk egy pohárkával Perignon művéből.

Nem az övé az egyetlen máig használatos találmány, mely puszta létét is tulajdonképpen egy véletlennek köszönhette. Az itt felsorolt tárgyak és eszközök – melyek egy része alighanem minden háztartásban megtalálható – eredetileg ismeretlen anyagként, egy másik kísérlet melléktermékeként, vagy éppen egy félresikerült kísérlet végeredményeként kezdték, ma mégis szerves részei mindennapjainknak. Íme tehát a kiváló – vagy épp szerencsés – tudósok, akik egészen véletlen felfedezésekbe botlottak.

Véletlen találmányok

Percy Spencer, és a mikrohullámú sütő

1946-ban egy Percy Spencer nevű mérnök a Raytheon Corporation alkalmazásában a radarokkal kapcsolatos projekten dolgozott. Csapatával egy új vákuumcső tesztelése közben lett rá figyelmes, hogy furcsamód a zsebében tartott csokoládé a művelet során sokkal gyorsabban megolvad, mint azt normális esetben tenné. Spencer a szabadidejében kísérletezésbe fogott, mivel úgy vélte, hogy a vákuumcső tesztelése során használt mikrohullám volt az, mely a csokoládé olvadását okozta, így az elkövetkező hetekben a legkülönbözőbb ételeken próbálta ki ismét a műveletet, többek közt tojással, és pattogatott kukorica csomagokkal. Miután megmutatta a felfedezést a főnökeinek, a Raytheon a kísérletek megismétlése után még 1946 végén benyújtotta a szabadalmi kérvényeket az első mikrohullámú sütőre. Persze az első modellek még meglehetősen bizarrnak tűnnek mai szemmel, hiszen közel 340 kilogrammot nyomtak, és végül a lakossági forgalomban is használ kiszerelések csak az 1960-as évek közepétől kerültek forgalomba 500 dolláros áron.

Percy Spencer, és a mikrohullámú sütő

Albert Hofmann, és az LSD

Hofman az 1930-as évek elején különböző gyógyszerkísérleteket folytatott, melyek keretében a lizergsav felhasználhatóságát és mellékhatásait tesztelte különböző anyagokkal vegyítve. Ezek egyike volt az ergotamin, amit korábban egy rozson élősködő gombafajtából vontak ki. 1943-ban Hofman úgy döntött, önmagán próbálja ki a szert. A hatására először csak némi szédülést, és nyugtalanságot érzett, ám mikor hazament, hogy lefeküdjön, saját bevallása szerint úgy érezte magát, mintha részeg lenne, ám nem tapasztalt kellemetlenséget, sőt, megfigyelte, hogy a képzelete meglehetősen színes aktivitást mutatott. 1943. április 19-től már tudatosan, különböző dózisokban adagolta magának a szert, ezt tekintik az első hivatalos LSD-kísérletnek is. A svájci szakember később kidolgozta az ipari előállítás teljes technológiáját is, Bajkeverő csodagyermekem címmel pedig könyvet is írt a felfedezésről, illetve annak akkor már a társadalomban is érezhető hatásáról.

Albert Hofmann, és az LSD

Harry Coover, és a pillanatragasztó

Alighanem mindannyian használtuk már egy eltört tányér, vagy egy elengedett cipőtalp megragasztásához. A pillanatragasztó, vagy kémiai nevén cián-akrilát nedvesség hatására polimerizálódva tapasztja össze a kívánt felületeket, és mely a létét tulajdonképpen egy furcsa véletlennek köszönhette. A második világháború alatt, egészen pontosan 1942-ben, egy Dr. Harry Coover által vezetett kutatócsapat a célzókészülékek készítésére alkalmas kísérleti műanyagon dolgozott, az előállított vegyület azonban olyan erővel tapadt a vele érintkezésbe lépő felületekhez, hogy végül valami egészen más született belőle. Coover és csapata selejtnek, és hibás vegyületnek tekintette a végeredményt, ám a kutatás vezetője elraktározta az ötletet a későbbiekre, és végül a háború után, 1951-ben vette elő újra, immáron a Kodak Research Labs munkatársaként. Végül 1958-ban szabadalmaztatták, és kezdték árusítani a mai napig használt pillanatragasztót.

Harry Coover, és a pillanatragasztó

Alexander Fleming, és a penicillin

Akárcsak a pillanatragasztó, ez is gyakorlatilag egy véletlenre vezethető vissza, mikor is 1928-ban Alexander Fleming ahhoz, hogy egy tankönyv szerkesztése közben kísérleteit a lehető legaprólékosabban prezentálhassa a könyv lapjain, újra elvégezte egyesével mindegyiket. Ekkor vette észre, hogy a Penicillium notatum spórái a stafilococcus baktériumtenyészetében baktériummentes gyűrűket hoznak létre. Innentől persze még hosszú volt az út a szabadalomig, és az első emberkísérletekig, melyre végül csak 1942-ben került sor, leginkább azért, mert mikor Fleming rájött, hogy az anyag nem tud megfelelő ideig az emberi szervezetben maradni, és kifejteni a hatását, 1931-ben felhagyott a tanulmányozásával, és csak három évvel később kezdett újra kísérletezni vele. A második világháború alatt még kizárólag a hadseregnek engedélyezték a szélesebb körű használatát, az azonban hamar világossá vált, hogy a penicillin igen hatékonyan csökkenti a fertőzést, emiatt számtalan végtagot sikerült megmenteni az amputációtól, ráadásul felfedezték azt is, hogy a nemi betegségek kezelésében is igen hasznos tud lenni.

Alexander Fleming, és a penicillin

John és William Kellog, és a kukoricapehely

John Kellog orvos volt, aki egy szanatóriumot vezetett Battle Creakben, ahol a bentlakókat leginkább holisztikus módszerekkel igyekezett gyógyítani, tehát többek közt a helyes táplálkozásra neveléssel; testvérével együtt ő maga is a vegetarianizmus szószólója volt. Mikor épp a betegek étrendjének kialakításán dolgoztak, elkövették azt a hibát, hogy túlfőzték a búzát. Mikor észrevették, mi történt, levették a tűzről, és megpróbálták kinyújtani tésztának, de az végül pelyhekre szakadt. Kísérletekbe fogtak, hiszen az eredmény ehetőnek, és táplálónak tűnt, a cél pedig innentől a legegészségesebb alapanyag megtalálása volt, mely végül a kukoricában testesült meg. A pontos receptet illetően aztán végül a testvérpár két tagja csúnyán összeveszett, William pedig megalapította a saját gyártóüzemét 1906-ban. Ez okozta végül a hosszú évekig tartó pereskedést kettejük közt, és végül csak ennek kapcsán világítottak rá a kortársak, hogy maga az ötlet egyáltalán nem új. Granula névvel 1863-ban Dr. James Caleb Jackson ugyanis már megalkotta pontosan ugyanazt a receptet, amit ők közel fél évszázaddal később.

John és William Kellog, és a kukoricapehely

Robert Chesebrough, és a vazelin

1859-ben a mindössze 22 éves Robert Chesebrough kémikus épp egy olajkút vizsgálatát végezte a Pennsylvaniában lévő Titusville mellett. Felfigyelt rá, hogy a munkások sokat panaszkodtak egy furcsa anyagra, ami eltömítette az olajkutak csőrendszerét, de ha már ott volt, a munkások elkezdték afféle gyógyírként használni a munka során szerzett sérüléseik kezelésére. Chesebrough rendkívül érdekesnek találta az anyagot, és kísérletezni kezdett vele, desztillálással világos színű, gélszerű anyaggá alakította, amit aztán 1872-ben le is védetett. Chesebrough sokat turnézott az anyaggal, nyilvánosan megégette magát bemutatókon, hogy aztán bemutassa az anyag hatásmechanizmusát, és végül elérte, hogy az 1870-es évek elején gyárat alapítsanak a befektetők, és Vazelin néven árulni kezdjék a szert. Ekkoriban bizonyosodott be róla, hogy tulajdonképpen nem segíti a bőrfelületek regenerálódását, ellenben képes teljesen elzárni a sebet a baktériumok elől, valamint meggátolja azok kiszáradását, mert folyamatosan nedvesen tartja az adott felületet.

Robert Chesebrough, és a vazelin

Constantine Fahlberg, és a Sweet’n low

Itthon annyira nem ismert név a Sweet’n low, pedig ez az Egyesült Államok legkedveltebb édesítőszere, mely 400-szor édesebb, mint a cukor. Constantine Fahlberg 1878-ban a Johns Hopkins Egyetem egyik laborjában kezdett kíséretekbe, melynek keretében a szénkátrány elemzését végezte. Egy hosszú nap után megmosta a kezét, aztán amikor vacsorázni készült, észrevette, hogy minden ételnek, amit megérintett a szabad kezével, édesebb íze lett. Azonnal visszament a laborba, és az összes elkészült vegyületet végigkóstolta, majd ráakadt arra az anyagra, amit később szacharinnak nevezett el. 1884-ben nyújtotta be a szabadalmát, és még abban az évben megkezdték a tömegtermelést is. Már ekkoriban feltűnt a kutatóknak, hogy a szacharin nem tartalmaz annyi kalóriát, mint a cukor, így például 1907-től már elkezdték cukorbetegeknek is adagolni, és a legkülönbözőbb, az egészséges táplálkozással foglalkozó szakemberek egyik kedvenc termékévé vált.