Kovács Krisztián
2021. december 14. | Becsült olvasási idő: 8 perc

Nem értette a kvantummechanika elméletét, hát újra kitalálta – Richard Feynman, a barátságos tanító

Létezik a XX. század tudományos és kulturális életének néhány zseniális, korszakalkotó egyénisége. Némelyiket a tudomány haladásáért, a kulturális horizont tágításáért tett erőfeszítései emelik ki a társak közül, másokat az utókor címkéz zseninek, megint másokat a kortársak visszaemlékezései, a kézzelfogható eredmények, vagy egyszerűen a média állítja piedesztálra. Ám igen kevés olyan híres ember létezik, akit lényegében kivétel nélkül mindenki a zsenik közé sorol.

Mert mi is teszi naggyá a tudósembert? Kizárólag az eredmények? A szakmájára és tudományágára gyakorolt hatás? Vagy egyszerűen csak mindezeken felül egy magatartásforma, mely az ismeretterjesztés, és ismeretszerzés vágyából táplálkozik, és mely minden természettudományban dolgozó sajátja, ami mind kifelé, mind befelé ugyanolyan szenvedélyességgel nyilvánul meg? Az idén már 103 éve született, és harminchárom éve eltávozott zseniális tudós, Richard Feynman alakjában mindez tökéletesen ötvöződik.

Ez a huncut mosoly a védjegyévé vált Forrás: bbc.com

Nem csekély, de nem is kiemelkedő

A fehérorosz és zsidó felmenőkkel rendelkező fiú 1918. május 11-én született New Yorkban. Bár egy általános iskolai IQ-teszten egyszer 125-ös értéket mértek nála, ez bár magasnak számított, de mégsem kiemelkedően magasnak, ennek ellenére azonban tanárai és iskolatársai is kimagaslóan tehetséges és fogékony diákként írták le, akiben tombolt a megismerés iránti feltétlen vágy, tudáséhségét pedig végül a matematikában találta meg. Amíg más gyerekek a szabadban játszottak, addig ő puszta kedvtelésből matematikai példákat oldott meg, lényegében feláldozva a szabadidejét frissen kialakult hobbijára.

Egyenes út vezette a Massachusetts Institute of Technology-ra, vagyis az MIT-re, ahol matematika szakon szerezte meg az alapdiplomáját, majd tanulmányait a Princeton Egyetemen folytatta, és itt védte meg a doktoriját 1942-ben, ahol a 2008-ban elhunyt zseniális elméleti fizikus, és Albert Einstein munkatársa, John Archibald Wheeler, a „fekete lyuk” kifejezés kiötlője volt a témavezetője, és tanára.

Feynmant éppen ez a kapcsolat emelte ki kortársai közül, no meg merész elméletei, és fanatikus hozzáállása, melynek hála meghívást kapott egy szupertitkos projektbe. Ez volt a Manhattan-terv.

Ahogy diákjai emlékeznek rá, a tábla előtt, magyarázat közben Forrás: www.scienceabc.com

A legnagyobbak közt

Életrajzírói nem győzik kiemelni, Feynmanban milyen elképesztő hatásfokon égett a tudomány iránti rajongás, és az ismeretszerzés iránti vágy, ehhez pedig a lehető legjobb helyre került. A Manhattan-terv, bár alapvetően egy a nácikat elrettentő szuperfegyver megalkotására jött létre, végül ennél jóval többet tett a nukleáris energia felhasználhatóságának terén. Az Egyesült Államok kormányának akkoriban nem igazán akadt fontosabb programja, hiszen amennyire az angolok a Bletchley Park kódfejtőiben, és az Enigma feltörésében bíztak, és ettől várták a háború rövidülését, úgy az amerikaiak az atombomba kifejlesztésében látták ugyanezt.

És nem fukarkodtak, a világ legkiválóbb tudósainak nagyobbik hányada ott volt Los Alamosban, Albert Einsteintől, Szilárd León és Teller Edén át Niels Bohrig, így a még minidig ifjú Richard Feynmannak kitűnő táptalajt jelentett a program ahhoz, hogy ismeretszerzési vágyát kielégítse. E kitűnő koponyákról később életrajzi kötetében azt mondta: „Az a baj Tellerrel meg a többi szuperintelligens emberrel, hogy rögtön észreveszik, hogy valami nem stimmel, és olyan gyorsan rájönnek a megoldásra, hogy alig marad időm kiélvezni a pillanat szépségét!”

A projekt vezetője, Robert Oppenheimer is látszólag feltétel nélkül bízott benne, nem egyszer fordult elő, hogy fontos megbeszélések szónoki tisztjét bízta rá, így egy idő után Feynman a többi, nálánál jóval magasabban kvalifikált, és elismert szakembernek tartott többek közt biztonságtechnikai előadásokat.

És még mindig Forrás: physicsworld.com

A tudomány szószólója

„Egy tudós soha nem biztos. Ezt mindannyian tudjuk. Tudjuk, hogy valamennyi állításunk csak közelítő állítás, amelyeknek bizonyossága különböző fokú. Ha állítunk valamit, akkor nem az a kérdés, hogy igaz-e vagy hamis, hanem az, hogy mi a valószínűsége annak, hogy az állítás igaz vagy hamis.” – mondta egyszer, és ez a gondolatsor jól tükrözi hozzáállását a tudományos vitához.

Feynman sosem próbálta saját gondolatmenetét rákényszeríteni társaira, kollégáitól, diákjaitól, barátaitól is elvárta, hogyha úgy érzik, téved, keljenek vitára vele, és észérvek mentén bizonyítsák igazukat. Állítólag nem egyszer esett meg, hogy az akkor már Nobel-díjjal kitüntetett Feynman egy-egy ilyen vita során megadta magát a másik érveinek, és tisztességgel visszavonulót fújt, ami nem sok hasonló kaliberű tudós sajátja volt akkoriban.

Egyik diákja, barátja és életrajzírója, Ralph Leighton, a magyarul is megjelent Tréfál, Feynman úr? című kötetben megjegyzi, hogy mennyire izgult, mikor tudta, hogy Feynman fogja tanítani, és mennyire meglepődött, mikor első előadásuk előtt a népszerű tudós az előadó ajtajában várta őket, mosolyogva, egyesével üdvözölt mindenkit, majd megvárta, míg a hatalmas előadótérben mindenki elfoglalja a helyét, és csak utána vágott bele a tananyagba. Ez a rövidke történet tökéletesen bemutatja azt, amit kortársai is megjegyeztek Feynmanról. A hihetetlen tiszteletet, amit a hozzá hasonlóan a tudományba merítkező fiatalok felé mutatott, és azt a kedves, barátságos mentalitást, mely szerinte ahhoz szükséges, hogy ne egymás ellen, hanem egymással karöltve dolgozzanak a tudomány kiterjesztésén.

Egymás elfogadásán alapuló nézeteiről egyszer a következőt mondta: „Lehet kételkedni Krisztus isteni mivoltában, és lehet ugyanakkor erősen hinni, hogy jó dolog azt cselekedni a felebarátodnak, amit szeretnél, hogy a felebarátod cselekedje neked is. Ezt a két nézőpontot lehet egyidejűleg is elfogadni.”

Az 1965-ös év fizikai Nobel-díjasa Forrás: www.popularmechanics.com

Új utak, új elméletek

Feynman elméleti fizikusként fő kutatási területének a kvantum-elektrodinamikát választotta, 1949-es írásában megmutatta, hogyan kell kiszámolni az útintegrálok összegét egy vadonatúj módszerrel, melyre ma már csak úgy hivatkoznak, a Feynman-gráf. Forradalmi ötletéről Freeman John Dyson, angol elméleti fizikus, akinek fő kutatási területét a földönkívüli élet kutatása jelentette, és nevéhez fűződik a SETI-program alapkőletétele, úgy fogalmazott: „Feynman nem értette a kvantummechanika hivatalos, elfogadott verzióját, ezért újból ki kellett találnia a kvantummechanikát.” Alighanem ez jól összefoglalja Feynman elméletének fontosságát.

Tudományos kutatásaiért 1965-ben nyerte el a fizikai Nobel-díjat, de abszolút rá jellemző módon, még azon is eltöprengett, el kellene egyáltalán fogadnia, mert tudta, hogy a díjjal járó népszerűség talán elvonja majd a fókuszt tudományos munkájáról, miután hírességként kezdik majd kezelni.

A díj átvételével járó herce-hurcáról a következőket mondta: „Svédországba érkezve megnyugodva láttam, hogy nem mindenki veszi olyan komolyan a királyi ceremóniákat, és örömmel tapasztaltam, hogy a svédek azért együtt éreznek velem.”

Feynman hozzáállása a mai tudóspalánták számára is példaértékű Forrás: becomingasuperhuman.com

A szerény zseni

Az a látszólagos szerénység, ami Feynmant a kortársak visszaemlékezéseiben jellemzi, egyáltalán nem megjátszott jellemvonás. Feynman egész pályafutása alatt irtózott a felhajtástól, az interjúktól, melyek főleg a Nobel-díj odaítélése után szaporodtak meg, de nagyon szeretett együtt dolgozni külföldi szaktekintélyekkel, magába szippantani az ő mentalitásukon át megnyilvánuló tudományos szemléletüket (ennek hatására tanult meg többek közt japánul is), és alapvetően barátai egy átlagos ember jellemvonásai mögé elbújni kivánkozó, messze átlagon felüli embernek írták le.

Az ismeretterjesztésért tett erőfeszítései, az áltudományok és tudományos csalások leleplezéséért vívott harca, a nemzetközi szkeptikus mozgalomban vállalt önkéntessége nyugodtan mondhatjuk, hogy korának Stephen Hawking-jává tette.

Ugyanazzal a hévvel, a nagyközönség számára is érthető módon adta át fizikai elméleteit a világról és a világegyetem működéséről, előadásairól hang és videófelvételek készültek, melyeket hihetetlen gyorsasággal terjedtek el a közönség soraiban, köszönhetően leginkább játékos megközelítésének, baráti hangnemének, és kíméletlen őszinteségének.

Az egész lényéből áradó tudományos érdeklődés mindig átragadt hallgatóságára, és jól jellemzi, hogy még saját rák betegségben való haldoklását is úgy fogta fel, ahogy életében mindent: kísérletként és jó kedélyűen. Az idén már 33 éve eltávozott zseni erről a következőket mondta: „Ha egy marslakó (aki, tegyük fel, sohasem hal meg, hacsak balesetben nem) ellátogatna a Földre, és látná az élőlényeknek ezt a különös faját – mármint az embert, aki alig hetven-nyolcvan évet él, és előre tudja, hogy végül meg kell halnia -, szóval, a marslakó szerint az embernek alighanem rettenetes pszichológiai problémát okoz a tudat, hogy az élete csak átmeneti. Nos, mi emberek a probléma ellenére is elboldogulunk valahogy az életünkkel: nevetünk, tréfálunk, élünk.”