- Kovács Krisztián
- 2020. szeptember 1. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
1912. április 14-én éjjel 23 óra 40 perckor a Southamptonból New Yorkba tartó óriás luxushajó, a Titanic jéghegynek ütközött 900 kilométerre Új-Fundland partjaitól, és alig két és fél óra alatt, április 15-én hajnali 2 óra 20 perckor elsüllyedt. A 7,5 millió dollárból épült csodahajó a hivatalos számok szerint 1517 embert – utast, és személyzeti tagokat – vett magával a hullámsírba, és ott is pihent 73 hosszú éven keresztül a teljes és jéghideg sötétség fogságában, mígnem egy bátor expedíció a kettészakadt roncs nyomára bukkant. Épp ma 35 évvel ezelőtt.
A Titanic pontos helyét az UNESCO a világörökség részének nyilvánította évekkel ezelőtt, ami egyben azt is jelenti, hogy azóta tilos bárminemű lelet felszínre hozatala a nyomás, az áramlatok, és a rozsdaevő baktériumok miatt folyamatosan pusztuló roncsból, mely egyes becslések szerint 30-50 éven belül egyszerűen eltűnik majd a közel 4000 méteres mélységből. Az évforduló kapcsán úgy döntöttünk, felelevenítjük a Titanic meglelésének körülményeit, és hatását.
A Titanic kifut első és utolsó útjára
Robert Duane Ballard, vagy, ahogy kollégái hívják, Bob Ballard gyermekkora óta a Titanicról álmodott. San Diegóban élő kisfiúként volt szerencséje elolvasni Jules Verne Nemo kapitányát, ami örök szerelmet gerjesztett benne az óceánok mélye iránt, ugyanakkor nehezen döntötte el, hogy két érdeklődési területe, a repülés, és a merülés közül melyiket is válassza, ennek kapcsán még a Minuteman elnevezésű amerikai rakétaprogram főmérnökének is volt az asszisztense, igaz csak részmunkaidőben. 1965-ben aztán kémiából és geológiából szerzett diplomát Kaliforniában, majd két évvel később mélytengeri geológiából doktorált, és már be is állt az amerikai haditengerészethez, mint oceanográfus.
Ballard 1962 óta segített a Woods Hole Oceanográfiai Intézetnek, akik egy nagyszabású terven dolgoztak: Alvin kódnéven egy nagy mélységek biztonságos elérésére képes minitengeralattjárót fejlesztettek. Ballard 1970-ben leszerelt a haditengerészettől, ám ezt követően is tőlük igyekezett elsősorban pénzt szerezni az Alvin finanszírozására, amihez azonban igen alapos indok szükségeltetett. Az okot végül a USS Scorpion nevű atomtengeralattjáró szolgáltatta, mely 1968. május 22-én 99 fős személyzetével együtt ismeretlen helyen elsüllyedt az Atlanti-óceán északi területén.
Ballard számára, aki még ekkor is tartalékosként dolgozott a haditengerészetnek, a kutatás híre épp kapóra jött.
Ballard több expedíció keretében is visszatért később a roncshoz
A haditengerészet Ballard közbenjárásával 1982-ben bízta meg a Woods Hole Oceanográfiai Intézet munkatársait, akik akkoriban már lassan egy évtizede a minél hatékonyabb mélytengeri roboteszközök, illetve merülő eszközök kifejlesztésén dolgoztak, Ballard pedig sikeresen megállapodott velük, hogy a maguk részéről mindent megtesznek a USS Scorpion, (valamint a USS Thresher) megtalálásáért, de cserébe a haditengerészet támogassa őket az RMS Titanic roncsai utáni kutatásban is. Ballard és a csapat nagy erőkkel vetette bele magát a munkába, elsődleges feladatuk az lett, hogy megtudják a tengeralattjárók reaktorainak állapotát, és hogy az általuk kibocsátott radioaktivitás befolyásolta-e a közvetlen környezetüket.
A haditengerészet beváltotta az ígéreteit, és az előzetes kutatások alapján Ballard csapata a Titanic feljegyzett útvonalát követve 1985. augusztus 22-én kezdett bele a kutatásba nagyjából ötszáz kilométerre Új-Fundland partjaitól. A kutatók jól emlékeztek rá, hogy a Scorpion roncsának kutatását a sérült hajótestből leszakadó törmelék határozta meg, így a Titanic esetében sem magát a hajótestet, hanem nagy mennyiségű, az óceán fenekén nyugvó törmelékszőnyeget kerestek, mely elvezethette őket a hullámsírhoz. Egy heti kutatást követően Új-Fundlantól 900 kilométerre a radar kiugró egyenetlenségeket jelzett közel 4000 méteres mélységben.
A Titanic roncsa közel 4 kilométer mélyen
A Titanic kapcsán Ballard felfedezése számtalan korábbi kérdést megválaszolt. Az elmúlt évtizedekben már több sci-fi-, és kalandregényíró – köztük Arthur C. Clarke, és Clive Cussler is – eljátszadozott a gondolattal, felszínre lehetne-e hozni a roncsot, ha sikerülne a nyomára bukkanni, az 1985. szeptember 1-i felfedezés azonban végleg eloszlatta ezeket a tévhiteket, és reményeket. Ballard megállapította, hogy a Titanic a süllyedés közben kettétört, és bár az orr-rész megközelítőleg épségben ért talajt 3821 méter mélyen, a hátsó rész a süllyedés közben darabjaira szakadt. A roncs ráadásul akkor már 73 éve nyugodott iszonyú mélységben, elképzelhetetlen nyomás alatt, kitéve az áramlatoknak, vagyis tulajdonképpen fizikai képtelenségnek tűnt egyáltalán megmozdítani is.
A legnagyobb roncsdarab, melyet valaha is sikerült a felszínre emelni – kínkeserves munkával – egy nagyjából 3 méter átmérőjű, egy kajütablakot is magában foglaló törzslemez volt, ezen túl sokkal inkább használati tárgyakat – ruhákat, szemüvegeket, gyógyszeres és parfümös üvegcséket, fésűket, pénzérméket, és épen maradt bankjegyeket – hoztak csak fel,
Ballard volt az egyik előmozdítója a roncs világörökséggé nyilvánításának
Felmerült persze a kérdés, hogyan lehetséges, hogy 73 évig nem akadtak a roncs nyomára, holott a Titanic pontos helyének meghatározása után csak Ballard és csapata 15 éven belül megtalálta a Bismarck csatahajó, valamint a USS Yorktown roncsait is, a világ másik végén pedig Jacques-Yves Cousteau kapitány akkoriban épp a Titanic testvérhajójának, a Britannicnak a roncsait tanulmányozta. A fegyverkezési versenyt a legmagasabb fokozatra kapcsoló hidegháború alatt már a második világháború lezárulta után mind az amerikai, mind a szovjet oldal többek közt a háborúban is használt ultrahangos szonár továbbfejlesztésén dolgozott a nagyobb mélytengeri hatékonyság elérése érdekében, melyek már akár az 1950-es években lehetővé tették volna a Titanic roncsának meglelését.
Sőt, az 50-es évek elején hadrendbe állított atomtengeralattjárók számára megszokott gyakorlatnak számított a mélytengerben nyugvó nagytestű hajóroncsok navigációs pontokként történő használata, ám ezek pontos helye az 1980-as évek elejéig, és a műholdas navigáció kifejlesztéséig szigorú államtitoknak minősültek. Ezen a gondolati síkon maradva tehát szinte biztosra vehető, hogy mind az amerikai, mind a szovjet oldal számára az RMS Titanic pontos helye akár évtizedek óta ismert volt, ám vélhetően nem véletlen, hogy az amerikai haditengerészet is csak az 1980-as évek elején jutott el odáig, hogy támogasson egy feltáró expedíciót, hiszen a műholdas navigáció megjelenésekor a korábbi, szigorúan titkos adatok jelentőségüket vesztették.
Robert Ballard a későbbiekben az egyik leghangosabb szószólója lett a Titanic roncsának UNESCO általi világörökséggé nyilvánításának. Az immáron 108 esztendeje folyamatosan pusztuló roncs a számítások szerint a rozsdaevő baktériumoknak köszönhetően 30-50 éven belül teljesen eltűnik majd az óceán fenekéről, ám alighanem a Titanic esetében nem feltétlenül a kézzelfoghatóság a misztikus legenda kulcsa, sokkal inkább annak – sokak számára a mai napig érthetetlen – krónikája, miként szaladt az elsüllyeszthetetlennek hitt hajó saját – egyébként elkerülhető – végzetébe azon a bizonyos 1912. április 14-i fogvacogtatóan hűvös éjszakán.
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
II. Erzsébet halálával véget ért egy korszak. A világ figyelme a királyi családra szegeződik, mindenki az új uralkodó, III. Károly…
Bantu Stephen Biko élete ma is példamutató és tanulságos.
Dr. Susan Kelleher évtizedek óta gyógyítja lelkiismeretesen az egzotikus állatokat
A háború általában jótékony hatással van a technológiára.
A mosolygós természetbúvár, aki csak önmagára nem figyelt eléggé.
A lételvesztésképtelenség ideájának megszületése, mint az arra való törekvés lehetett minden hiedelem legfőbb lelki-tudati bázisa.
A mélység úttörője, aki elementáris hatást gyakorolt a tengerkutatásra.
