Kovács Krisztián
2021. március 8. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Az anyaszomorító, aki két kézzel építette a rock and rollt – Lemmy-portré

Decemberben múlt éppen 5 éve, hogy 2015. december 28-án, négy nappal a 70. születésnapja után elhunyt Ian Fraser Kilmister, azaz Lemmy. A Motörhead alapítója, énekese és fő dalszerzője az utolsó igazi rockikonok egyike volt, aki még Jimi Hendrix korában kezdte a szakmát, és aki következetesen haláláig makacsul azt a zenét játszotta, amit egész életében szeretett. Lemmyre és bandájára nem hatottak a divat változásai, és talán éppen ezért – no meg a frontember őszinte személyisége miatt – a teljes zenei színtér meghajolt előttük egy-egy új lemez megjelenésekor.

Lemmy mindössze pár nappal a halála előtt tudta meg, hogy a rák egy különösen agresszív formája támadta meg a szervezetét. Mikor az orvos közölte vele, hogy már csak hónapjai vannak hátra, állítólag annyit kérdezett: „Tényleg? Csak ilyen kevés?”. Végül nem várt sokat, két nappal később fia társaságában, kedvenc videojátéka előtt ülve szenderült el végleg. Az egész rockszíntér őt gyászolta, és ebben legalább akkora jelentősége van zenéjének, mint személyiségének, Lemmyt ugyanis soha a legkevésbé sem érdekelte, ki mit gondol róla, és soha semmit nem csinált pózerkedésből, így halálával a rock and rollt jelentő nyers őszinteség egy darabkája is távozott a világból.

Lemmy

Lemmy a Motörhead megalapításától kedve tudta, hogy milyen zenét szeretne játszani. Azt a zenét, amit hallgatni is a legjobban szeretett, csupán egy kissé felpörgetett, agresszívabb stílusban. Ha valaki zöldfülűként meghallja a 2004-es Inferno lemez In the Name of Tragedy című dalának dübörgő kétlábdobját, vélhetően elképzelhetetlennek tartja, hogy ez az ember egész életében olyanokat tisztelt fő zenei hatásaként, mint a The Beatles, Elvis Presley, Jerry Lee Lewis és Little Richard. Ezek voltak az első zenék életében, és ezekhez haláláig ragaszkodott, és miközben e hatásokból táplálkozva a rock and roll egy nyers, és szilaj, ugyanakkor ördögien fülbemászó variációját hozta létre, talán észre sem vette, hogy törekvése az egész színtérre hatással volt.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a 80-as években felfutó – előbb csak az undergroundban jelen lévő, aztán kiteljesedő – műfajok, mint a death, a thrash vagy a groove metal, aztán később a metalcore sehol sem lennének Lemmy tevékenysége nélkül, és ezt olyan nagyságok ismerték el, mint az Anthrax, a Metallica, vagy a Jane’s Addiction teljes tagsága.

A Motörhead ráadásul kereken 40 éves pályafutása alatt végig következetes tudott maradni, ahogy Nikki Sixx és Steve Vai is elmondta, talán ők az egyetlen banda az AC/DC mellett, akik annyira markáns stílust alakítottak ki, hogy akarva-akaratlanul sem hatottak rájuk a zenei trendek változásai.

Miután pedig a Motörhead főnöke kétségkívül Lemmy volt, így ez a maradandóság elsősorban az ő érdeme. A Motörhead életműve az 1975-ös On Parole első stúdiófelvételétől tehát egészen a néhány hónappal a frontember halála előtt megjelent Bad Magic-ig bezárólag meglepően és a kortársakhoz képest szokatlanul egységes is maradt.

Lemmy

Az egységet persze sokan összekeverik az unalommal, és a banda munkásságát felületesen ismerők körében gyakori a nézet, hogy a Motörhead negyven éven át ugyanazt a három-négy dalt játszotta és írta újra és újra, de az igazság szerencsére nem is állhatna ennél távolabb. A magam részéről a banda kései korszakának feltétlen rajongója vagyok, az a típus, aki előbb ismerte meg az Inferno, a Motörizer, vagy a The Wörld is Yours lemezeket, mint a nagy klasszikus Ace of Spades-t, vagy az Overkillt. A zene persze valóban nem sokat változott, de nem is volt rá szükség, ugyanis itt negyven évnyi kimagasló szinten stagnáló színvonalról van szó. És mégis, ha valaki veszi a fáradtságot, és sorra veszi a sorlemezeket, nem csupán finom hangszerelési különbségeket, de olykor egészen meglepő változatosságot vehet észre, ami mégis észrevétlenül simul bele a Motörhead egyéni stílusába. És alighanem éppen ezt jelenti a zenei nagyság, amikor egyetlen hangból tudod, melyik bandát hallod éppen.

Persze a magas minőségű zene még önmagában nem elég a sikerhez, itt azonban a zenét éppen Lemmy személyisége határozta meg. A frontember nyíltan, de közel sem kérkedve beszélt arról, milyen függőségekkel élt életében, hogy nem rest kábítószerhez nyúlni, ha épp úgy tartja kedve, hogy hosszú évekig minden egyes nap megivott egy üveg Jack Daniels-t, és kartonszámra szívta a cigarettát, ezernél is több nővel volt alkalmi kapcsolata, és soha, senki véleménye sem érdekelte arról, mit és miként kellene másképp csinálnia, mert ő maga sem akarta soha megmondani senkinek, hogyan élje az életét.

Ez az irigylésreméltó önazonosság és feltétlen életigenlés volt többek közt az, ami miatt élő legendaként tisztelték, amiért mindenki felnézett rá, és ami miatt az egész rockszíntér meggyászolta, mikor családja bejelentette a hírt, amire akkor talán már sokan számítottak, mégsem akarta valóságként kezelni senki sem.

Lemmy

Ahogy mondani szokás, Lemmy a két végén, és még a közepén is égette a gyertyát, ugyanakkor James Hetfieldtől Slash-en át Ozzy Osbourne-ig mindenki megerősítette, hogy soha nem látták emiatt alulteljesíteni a színpadon. Lemmy ugyanis mindenekelőtt a közönségének játszott, akikről tudta, hogy ugyanazt a zenét szeretik, mint ő, így még súlyos betegen és legyengülve, bottal járva is felcammogott a színpadra, és ha csak három dalra telt az erejéből, akkor három dalt játszott el. Lehet persze vitatkozni rajta, vajon méltó-e a Lemmyről kialakult mítoszhoz az utolsó hónapok képe: a lemondott koncertek, a három szám után félbeszakadt fellépések, az állandó egészségügyi problémák, melyek „aláásták” a frontember halhatatlanságának legendáját.

Én azt mondom, ez abszolút belefér: egyrészt kiderült, hogy Lemmy is ember, ugyanakkor az is, hogy még betegségében is hű önmagához és a rajongóihoz, nem vonul el a világ elől, és ha kell, utolsó leheletével is kiáll a deszkákra.

A rajongókhoz való viszonyt kiválóan tükrözi Lemmy Los Angeles-i lakása. Ha valaki látta a 2010-es Lemmy című, három éven át készülő dokumentumfilmet, tudhatja, hogy az a lakás olyan, mint egy múzeum, telis-tele olyan holmikkal, melyek egy részét a frontember a turnék során a világ legkülönbözőbb tájain kapta azoktól, akiknek energiától duzzadó, dühös, de mégis dallamos zenéje annyi erőt adott az évek során. Beszédes az is, mikor a film fináléjában megkérdezik Lemmyt, miként tekint a halálra, és hogyan szeretne távozni. Azt felelte, fel van készülve rá, hogy egyszer eljön a pillanat, és szíve szerint eltűnne mennydörgés és villámok kíséretében egy hegy tetején, mindössze egyetlen táblát hátrahagyva, melyen az áll: „Átvertelek! Újra!”

Motörhead

Lemmy halálával természetesen a Motörhead történetére is pont került, hiszen Lemmy maga volt a Motörhead. Zenekari társai, Phil Campbell és Mickey Dee alig pár nappal a szomorú eseményt követően kijelentették, hogy nincs folytatás. Különös módon a történet úgy ért véget, hogy az abszolút teljesnek tekinthető.

A Motörhead kereken 40 évig létezett, Lemmy megélte a 70-et, a rajongókra huszonkét stúdióalbumot és tizenegy koncertalbumot hagyva, melyek minden egyes pillanata tovább élteti azt a zenét, amit maga a banda motorja is egész életében rajongott.

Temetésén beszédet mondott Slash a Guns N’ Roses gitárosa, Lars Ulrich és Robert Trujillo a Metallicából, Dave Grohl a Foo Fightersből, és persze fia Paul Inder is.

Bár közösségi oldalaikon a legtöbb zenész és banda megemlékezett róla, valójában azt hiszem – látva és ismerve Lemmyt az interjúk, a zenék és a dokumentumfilmek alapján – vélhetően ő maga inkább azt mondta volna, ne szomorkodjatok, mert én se vagyok szomorú. Ezer ember helyett is eleget élt; úgy élt, ahogy élni akart, így inkább mindenki, akinek hiányzik, igyon egyet az egészségére, és tegye fel valamelyik lemezét. Az ő esetében, és a Motörhead esetében rosszul úgyis képtelenség választani.