Kovács Krisztián
2019. december 10. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Egy ledönthetetlen fal – 40 éves a Pink Floyd The Wall című albuma

1979. november 30-án, azaz kicsit több, mint kereken 40 évvel ezelőtt a világ akkori egyik leghíresebb, legvirtuózabb zenekara, túl számtalan sikerlemezen, stadionturnén, piacra dobta legfrissebb albumát, egy különös, egyszerű címmel ellátott duplakorongot, mely egyetlen történeten át mesélt számtalan generáció bajáról, és amit emiatt kicsit mindenki magáének érezhetett. Brutális sikerlemez volt ez, nagyszabású vízió, egy zseni zenei látomása, mely egyben furcsamód a zenekar kreatív végét is jelentette.

A Pink Floyd sokat kockáztatott a 70-es évek végén. A saját elképzeléseikhez, zenei megoldásaikhoz mindig makacsul ragaszkodó brit zenészek a korábbi terjengős, lassan kibomló, gigászi dalaikat rövid, töredezett szerkezettel, nyilvánvalóbb dallam- és hangszeres megoldásokkal váltották fel, ami ki is verte a biztosítékot az ősrajongóknál, ám felfedezett számtalan generációt, akik saját szószólójukat látták megszólalni a legendás The Wall című konceptalbumon. Most pedig, hogy ez a lenyűgöző lemez betöltötte a negyedik ikszet, érdemes felelevenítenünk néhány érdekességet vele kapcsolatban.

Pink Floyd: The Wall

A diktátor

Véleményem szerint Roger Waters egy zseni, erről nem is vagyok hajlandó vitatkozni, ám, ahogy minden zseni, ő is az a némileg nárcisztikus, a saját elképzeléseit könyörtelenül a környezetén keresztülrugdosó zenei elme, aki a bandán belüli diktatúra felállításával gyakorlatilag véget vetett a Pink Floyd kreatív zenei egységének, ugyanakkor azt feláldozva a könnyűzene és rocktörténelem egyik legfontosabb zeneművét tette le az asztalra.

A The Wall története két évvel megjelenése előtt kezdődik. Az egyébként is nehéz személyiségnek számító Waters és a banda az In The Flesh elnevezésű turné keretében járja a világot az legfrissebb, Animals című, újra gitárorientáltabbra vett lemezével. Ne felejtsük el, a Pink Floyd a pszichedelikus, művészi, progresszív rockzene élő legendája ekkor már, ám a koncertek mégsem vesznek csendesülős hangulatot, és Montrealban az első sorokban egy rajongó kis híján a színpadra mászik. Ezt észrevéve az egyébként is kiégésközelben álló Waters közelebb lép, és egyszerűen leköpi a férfit. Waters maga is megijedt attól, amit tett, azt nyilatkozta, bárcsak egy fallal tudná elzárni a bandát a közönségtől, a gondolat pedig olyan mélyen fogant, hogy a turnét követően a többi tag kizárásával kezdett a tematika köré dalokat írni.

A Pink Floyd a színpadon

Más, mint az eddigiek

A botrány után a zenekar körüli csend előhívta a kreatív energiákat, Richard Wright és David Gilmour is elkészítette saját szólólemezét, miközben Waters már a később a The Wall-ra felkerülő dalok kidolgozásán munkálkodott. A példa a basszusgitáros előtt egyértelműen a The Who Tommy című albuma volt: Waters összefüggő történetet, teljes koncepciót álmodott meg, és nem pusztán lemezként, hanem színpadi show-ként, rockoperaként képzelte el legújabb történetét. Az elkészült dalokat végül demoformában 1978-ban mutatta meg a többi tagnak, akik finoman szólva sem voltak elájulva tőle, ám a mögöttes koncepcióban megérezték az erőt, így azt kezdték végül együtt kidolgozni, kibővíteni.

Az már a kezdetleges dalok esetében érezhető volt, hogy Waters jóval töredékesebb, széttagoltabb számokban gondolkodik, így szakítva a két korábbi album terjengősebb irányvonalával, visszakanyarodtak legnagyobb sikerük, a The Dark Side Of The Moon stílusához. Ahhoz azonban, hogy a lemez New Yorkban, és Los Angelesben, valamint Dél-Franciaországban rögzített munkálatai ne forduljanak teljes kudarcba a Gilmour és Waters közt egyre inkább elmérgesedő viszony miatt, először vettek fel külsős producert, a korábban Alice Cooperrel is dolgozó Bob Ezrin személyében, akinek fő feladata nem is a koncepció egyben tartása, hanem a két vezér közti közvetítés volt.

Gerald Scarfe animációi

Megszületik a fal

A legenda szerint Ezrin a kész dalokat egyetlen éjszaka alatt rakta sorrendbe, és felvázolt a készülő filmhez, valamint a színpadi show-hoz egy 40 oldalas forgatókönyvet is, amivel igazolta a kétkedő zenészek előtt ott létének jogosságát. Kevés szó esik egyébként általában még azokról, akiknek szintén sokat köszönhet a banda a The Wall munkálataiban. Ezrinen kívül ilyen még James Guthrie hangmérnök, akivel szintén először dolgoztak együtt, és aki később a turnéra is elkísérte őket, valamint az a Michael Kamen, akivel 1999-ben a Metallica is rögzítette a híres S&M anyagot.

Fontos megemlékezni még a grafikus Gerald Scarfe nevéről, aki azért kerülhetett képbe az album, és az arra épülő film kapcsán, mert Waters összeveszett a korábbi lemezeik borítóit megálmodó (és később a már Waters nélkül működő bandával is együtt dolgozó) Storm Thorgersonnel. Scarfe kiváló választásnak bizonyult, hiszen korábban főleg politikai animációk és karikatúrák alkotásával foglalkozott, a The Wall-t pedig szintén át és áthatják a szociológiai, politikai értelmezések.

A Roger Waters The Wall színpadi show

Siker és bukás

A The Wall-t a kiadó okvetlenül szerette volna még karácsony előtt piacra dobni, így 1979. november 30-án került a boltok polcaira, és bár erősen kételkedtek benne, hogy egy duplaalbumnak az emberek bizalmat szavaznak, a Pink Floyd neve épp elégnek bizonyult hozzá, hogy a lemez sikert arasson. A The Wall a The Dark Side Of The Moon után a zenekar második legnépszerűbb kiadványa, és összességében a világ legsikeresebb duplaalbuma is, mely egymagában több mint 30 millió példányban kelt el világszerte. Az elkövetkező két évben Waters az eredetileg elképzelt módon igyekezett színpadra állítani a lemezt a turné során, ott azonban messze nem minden ment zökkenőmentesen.

Másfél év alatt összesen 31 alkalommal adott koncertet a banda, promózva az albumot, ami meglehetősen kevésnek bizonyult, az ok pedig egyszerű: a rendkívül grandiózus látványtervek, a színpadon lassan, téglánként felépülő, majd a végén leomló fal nem volt megvalósítható minden előre egyeztetett helyszínen, ráadásul olyan horribilis költségeket emésztett fel az elkészítése, hogy a megmaradt tagoknak, Watersnek, Gilmournak, és Masonnak totális bukás volt a koncertkörút. A legjobban a billentyűs, Richard Wright járt, aki drogproblémái és válása miatt alig vett részt a lemez munkálataiban, aminek a vége az lett, hogy önként lépett ki, a turnén pedig fix gázsiért, mint sessionzenész vett részt, így ő volt az egyetlen, aki konkrétan pénzt is keresett a koncertek során.

2005-ben újra együtt a Live8 színpadás

Egy zseniális lemez

A The Wall-ról kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni: a zseniális dalok, a komplex koncepció, a kristálytiszta és modern hangzás, az érzelmes, és sokat mondó történet, az örökérvényű mondanivaló egyértelműen a könnyűzene, és a rocktörténelem egyik legfontosabb albumává teszik. Sajnos a lemez, és a turné betetőzött egy már régóta alakulóban lévő folyamatot a banda széthullása kapcsán, ami persze semmit sem von le az értékéből, de az a tény, hogy Waters irányíthatta a teljes kreatív munkát, és messze nem minden elképzelése jött be (lásd az elbukott koncertkörút), a vezér mégis úgy élte meg, hogy a lemez sikere egyértelműen az ő személyéhez köthető.

Az elkövetkező, viszonylag zavaros évek már a lejtmenetet jelentették a csapat számára. Waters kész volt rá, hogy kisajátítsa magának az Alan Parker által rendezendő The Wall film főszerepét is, amit szerencsére végül Bob Geldof kapott, 1983-ban pedig piacra dobta a The Final Cut című lemezt, melyre felkerültek a The Wall sessionpróbái alatt született, de az akkori albumra fel nem került dalok is, és ezzel a basszusgitáros lezártnak tekintette a történetüket, és önhatalmúlag feloszlatta a Pink Floydot, a közös munkát „kreatív időpocsékolásnak” titulálva. Gilmour és Mason szerencsére 1986-ban újra beindították a gépezetet, és így hoztak ki még két, az előzőektől némileg eltérő, de így is kiváló lemezt 1987-ben, és 1994-ben, ezek voltak az A Momentary Lapse of Reason, és a The Division Bell.

A négy eredeti zenész azóta mindössze egyetlen alkalommal állt színpadra, méghozzá 2005. július 2-án, a Live8 koncerten, ahol négy dalt adtak elő, és bár többen cikkeztek róla, hogy ez valami újnak a kezdete lehet, Richard Wright 2008-as halála végleg pontot tett a Pink Floyd történetére, hiába a néhány éve piacra dobott The Endless River címre keresztelt, kissé felesleges album. Waters végül 2010-ben önállóan állította színpadra a The Wall albumot abban a formában, melyben már 30 évvel korábban megálmodta. A grandiózus látványshow Magyarországon is két alkalommal fordult meg, és világszerte óriási siker övezte. Az ok megint csak egyszerű: a The Wall témája, története, és mondanivalója a mai napig érvényes, és az is marad, ami csak megerősíti, miért számít az idén már 40 éves rockmatuzsálem az egyik legmaradandóbb műnek a könnyűzene történetében.