Talabosné Lukács Nikolett
2021. április 9. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc

Műfajokon átívelő láthatatlan érintés – A 10 kedvenc Genesis-lemezünk

A Genesis története az 1960-as évek második felében kezdődött, amikor Peter Gabriel és Tony Banks a godalmingi Charterhouse School diákja voltak. Az együttes első albuma 1969-ben jelent meg From Genesis to Revelation címmel. Meglehetősen rosszul fogyott, mivel menedzserük másik bandáját, a Bee Gees érdekeit tartotta szem előtt, így hiányzott belőle az egyedi hangás és markáns stílus. A második albumuk, az 1970-ben megjelent Trespass már jóval több ébredő kreativitást mutatott.

A Genesis története példátlan módon nem állt meg akkor sem, mikor Peter Gabriel 1975-ben bejelentette távozását a frontemberi tisztségből, hiszen a dobok mögött ülő Phil Collins csodálatos hangját úgy tudta kamatoztatni a banda, hogy azzal egy korábban nem is várt, közel húsz évig tartó sikerszéria vette kezdetét. Jelen cikkünkben a legjobb Genesis lemezeket válogattuk össze azoknak, akik esetleg most ismerkednének a legendás banda munkásságával, és azok számára is, akik felidéznék kicsit velünk e rendkívüli gyöngyszemeket!

Kedvenc Genesis-lemezeink

10. Wind & Wuthering (1977)

Ez volt Steve Hackett, gitáros utolsó lemeze a csapattal, egy misztikus és végtelenül irodalmi alkotás. Az album címét egyik kedvenc borzongató regényem, Emily Brontë Üvöltő szelek című regénye adta, amelynek utolsó sora a hetedik és nyolcadik dal címét is ihlette, nagyon különleges, misztikus hangulattal. Ahogy Kate Bush, úgy a Genesis is képes volt megidézni és megénekelni az angol irodalmat, abból valami egészen újat alkotva. A borító egyszerű és nagyszerű, a távolban magányosan álló fa megérinti a lelket, nem könnyen felejthető szimbólum. Erősen ajánlott dalok még a Blood on the Rooftops és persze az Afterglow is.

Wind & Wuthering

9. Calling all Stations (1997)

Ez az album egy igazi vízválasztó nekünk, Genesis rajongóknak, mivel ez már Ray Wilsonnal készült, miután Phil Collins 1996-ban elhagyta a csapatot. A lemez legismertebb dala a különleges hangulatú Congo, amely meghatározta az új irányt, és vélhetően az album sikertelenségét is. A Rolling Stone magazin szintén leszedte róla a vizes lepedőt, a „Mike and the Mechanics artrock albumaként” foglalta össze, a The Guardian pedig megmagyarázhatatlannak nevezte 2014-ben. A listánkra azért került rá, mert ez a lemez egy olyan különleges ízvilágba repít minket, amelyben azelőtt nem szokhattunk meg a Genesis-től.

Calling all Stations

8. A Trick of the Tail (1976)

Itt hallhattuk először Phil Collinst énekesként egy egyszerűbb, és letisztult hangzásképben. Ez a lemez újabb korszak kezdetét jelentette, a dalok Collins hangszínével új életre keltek. A kritikusok kedvezően fogadták és több is fogyott belőle, mint az együttes korábbi munkáiból együttvéve. Az albumborító egyszerűen tökéletes, olyan érzésünk támad, mintha egy Dickens-regény szereplőit látnánk. Az új producernek, David Hentschelnek köszönhetően a hangzás sokkal tisztább és egyszerűbb, mint a régebbi felvételeken. Az album sikerének másik kulcsa maga Collins volt, akinek a hangja „sokkal jobban hasonlított Gabrielére, mint Gabrielé”, mondták a kritikusok. Az igazi Genesis hangzás kora, a diadalút eleje a dicső 1980-as évekhez.

A Trick of the Tail

7. Selling England by the Pound (1973)

Steve Hackett mágiája a lemez, összetett hangzás, és elképesztő, melodikus és furfangos gitárszólók. Afelől nem lehet kétsége a zenét kedvelőknek, hogy Steve Hackett a világ egyik legzseniálisabb gitárosa, aki ezerféle hangon hangot képes kifacsarni hangszeréből. Hackett jelenlétének fontosságáról a Genesis fénykorához köthető, a Selling England By The Pound album tanúskodik. Gitárszóló rajongóknak kötelező és igazi csemege az angol zseni rétegzett hangzásvilága. Ez a Genesis 5. nagylemeze, ismét izgalmas borítóval, amin Betty Swanwick Az álom című festménye látható. Az eredeti képen természetesen nincs ott az a bizonyos fűnyírő, ezt Swanwick az együttes kérésére adta hozzá viccből, és persze célzásként az I Know What I Like című dalra.

Selling England by the Pound

6. The Lamb Lies Down on Broadway (1974)

A rajongók számára először furcsamód lerövidült szerzemények, egy mély és spirituális utazásban. A korábbi albumokkal ellentétben ezúttal több rövidebb dal kapott helyett a tracklistán, amelyek átvezetésekkel kapcsolódnak egymáshoz. A lemez története Rael, egy New Yorkban élő puerto ricói fiatal spirituális útjáról szól, mely során a szabadságot és saját identitását keresi. Nem mindennapi, gondolkodó, spirituális és érzelmes alkotás. Az album után nem sokkal Gabriel elhagyta a zenekart, ezt a vonalat pedig nem voltak képesek tovább folytatni.

The Lamb Lies Down on Broadway

5. Duke (1980)

A Duke vízválasztó a zenekar történetében teli csupa-csupa slágergyanús dallal. Az 1980-ban megjelent album volt a banda első albuma, amelyen Collins ugyanakkora mértékben vette ki részét a dalok írásából, mint Banks és Rutherford. A lemez legismertebb dala a Duchess. A lemez története, ahogy a borító is, rendkívül egyszerű: Duke, egy kitalált kis figura beleszeret a szép Duchessbe, aki azonban elhagyja, megcsalja, összetöri a szívét, és Duke attól fogva őt keresi mindenhol, vágyódik utána, ám a nőt ez többet nem érdekli már. Ebből születnek hol szomorúan érzelmes, hol pedig már szinte dühös szerzemények, Phil Collins varázserejű hangján.

Duke

4. Abacab (1981)

A lemez, mely már akkor zseniális lenne, ha csupán a No Reply at All-t írják meg rá a tagok, minimalista hangzása pedig újabb színt hoz a repertoárba. Ez az album szinte teljesen szakított a régi progresszív Genesis-hagyományokkal, és sokkal inkább lecsupaszított, minimalista, egyszerűbb hangzással, a korábbi kompozíciókhoz képest rövidebb felvételekkel, sokszor erős elektronikai hatásokkal (a szintetizátor sokkal gyakrabban szól, mint az orgona vagy zongora) és egyszerűbb, nem egyszer monoton ritmusképletekkel lépett a közönség elé. Sokaknak nagyon megosztó és kifejezetten riasztó volt, ugyanakkor rengeteg új rajongót hozott a bandának.

Abacab

3. Genesis (1983)

Rock- és poplexikonok lapjára kívánkozó dalokat adott a zeneszerető közönségnek a lemez, melynek kiváló összefoglalója az Illegal Alien című szerzemény. Az egyik abszolút kedvenc lemezem a csapattól, amelynek minden darabja emlékezetes. Hogyha ki kellene emelnem, akkor a korongról a Mama és a Home By The Sea már biztosan a halhatatlan pop-rock dalok gyűjteményébe kívánkozik véleményem szerint, azonban ne feledkezzünk meg a rendkívül vidám, és fentebb említett Illegal Alien-ről sem, amelyben a csapat tagjai később többször is megidézett, vicces oldalukat csillogtatják meg.

Genesis

2. We Can’t Dance (1991)

Az utolsó Phil Collinssal készült lemez minden egyes dala külön dimenzió, és mind aranyat ér. Ez az utolsó album, amelyet Phil Collinssal készítettek el, ő 1996-ban barátságban elvált a zenekartól, hogy a szólókarrierjére koncentrálhasson. A csapat 14. albuma, valódi sikersztori az 1990-es évekből. A korong bebizonyította, hogyha a banda tagjai táncolni nem is, zenélni azt még mindig nagyon tudnak, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a No Son of Mine (Banks, Collins, Rutherford), a Jesus He Knows Me (Banks, Collins, Rutherford), a Driving the Last Spike (Banks, Collins, Rutherford) című dalok, vagy a címadó dal, az I Can’t Dance (Banks, Collins, Rutherford).

We Can’t Dance

1. Invisible Touch (1986)

A Genesis pop-rock koronájának ékköve, melyen egyetlen gyengébb dal sem kapott helyet. Abszolút tökéletes, csiszolatlan gyémánt, amelyet minden zenerajongónak ismerni kell, kötelező darab a popzene és a rockzene ezerszínű palettáján. Ki ne emlékezne a címadó dal egyszerű gitártémájára és refrénjére, a Tonight, Tonight, Tonight, az In Too Deep és a Throwing It All Away mély balladájára, a paródiaszerű Land of Confusion-re, vagy az Anything She Does lendületes vibrálására. A két részre bontható Domino szintúgy fantasztikus, nem beszélve a záró dalról, az instrumentális The Brazilian komplex ritmusáról. Ezt a lemezt mindenkinek hallania kell!