Talabosné Lukács Nikolett
2021. november 19. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Okos dallamok, pszichedelikus tudattágítás – Pink Floyd-történelem

A Pink Floyd neve megkerülhetetlen a rockzene történetében. A Beatles, a Rolling Stones és a Genesis mellett a legismertebb brit zenekarok közé tartozik, valószínűleg nincs ember, aki legalább az Another Brick in the Wall iskolásaira vagy a Learning to Fly kaszáló fiatalemberére ne emlékezne. Roger Waters és David Gilmour csatározásai sajnos több évtizedre nyúlnak vissza, az viszont vitathatatlan, hogy mindketten a rocktörténet legnagyobb gitárosai-dalszerzői közé tartoznak. A Pink Floyd sikerének először Syd Barrett, majd Waters és Gilmour zsenije volt a garanciája, amely olyan életművet teremtett, amelyet több kötetben dolgoztak már fel. Az Álomgyár Kiadó nemrég megjelent Hugh Fielder: Behind The Wall című kötete kapcsán elevenítsük most fel ennek a történelmi zenekarnak az évtizedeit, nem kihagyva persze az érdekességeket sem.

A Pink Floyd vitathatatlanul az egyik legsikeresebb zenekar a rocktörténelemben, több mint 300 millió albumot adtak el világszerte, ebből 74,5 milliót csak az USA-ban. Zenéjük megreformálta a rockzenét, új irányt adott neki és nemcsak az 1960-as, hanem az 1970-es és 1980-as évek zenei irányzatait is meghatározta, olyannyira, hogy az 1990-es és 2000-es években is számos zenekarra voltak hatással, Roger Waters és David Gilmour turnéi pedig Lady Gaga és más szupersztárok bevételeit és részvételi adatait is messze túlszárnyalták. Kevesen tudják azonban, hogy a Pink Floyd igazi vérbeli cambridge-i zenekar, hiszen két alapító tag (Syd Barrett, Roger Waters), illetve a később a zenekarba került David Gilmour is itt élt és nőtt fel.

Pink Floyd

A csapatot tulajdonképpen londoni politechnikai építészhallgatók, négy rockkedvelő alapította: Roger Waters (ének és basszusgitár), Richard Wright (ének és billentyűs hangszerek), Nick Mason (dob) és Syd Barrett (ének és csúszó gitár). Roger Waters és Nick Mason a londoni Westminster Egyetem építészeti tanszékén találkoztak. A Pink Floyd név is Syd Barrett érdeme: az énekes-gitáros egy hirtelen jött ötlettel két kedvenc amerikai blueszenésze, Pink Anderson és Floyd Council nevének ötvözéséből alkotta meg, addig a csapat folyamatosan váltogatta a neveit. A Syd Barrett által fémjelzett évek (1964–1968) a tudattágító, pszichedelikus rockzene jegyében teltek, amikor a csapat még kisebb klubokban lépett fel.

Plakátjaik Mucha, a hippkorszak, Warhol és a szecesszió egyvelegének tekinthetők, fellépéseik szokatlan és újító formájúak voltak.

A Pink Floyd vitathatatlanul hihetetlen teljesítményt nyújtott a színpadon, különféle különleges zajokkal és vizuális effektekkel. Olyan műsort hoztak létre, amelyben már nem hallották a zenét. Lézerek, golyók és formák, pirotechnika – mindez megsemmisített egy olyan csoportot, amelyet a rockzene rajongói sok éve ismertek.

Pink Floyd lemezek

Felléptek Jimy Hendrix-szel és számos más alternatív zenésszel, amíg elkészült első két lemezük. Sajnos Syd Barrett egyre inkább elviselhetetlen magatartása miatt 1968-ban távozni kényszerült a zenekarból, helyét David Gilmour vette át. A csapat lelke és vezetője ekkor lett Roger Waters, s maradt is egészen 1985-ig. Befolyása főleg 1976-tól erősödött, de már olyan alkotásokra is letette a zsenijét, mint az 1973-ban megjelent a„The Dark Side of the Moon, amely a világosság és sötétség problematikáját feszegeti, az átlagember életét meghatározó tényezőkről beszél, a pénzről, az időről, a nyomásról, és a halálról, témaválasztásánál fogva ezáltal mindenkit érint, és mindenkinek szól. Az albumban érdekes összevetés merül fel az Óz, a csodák csodája című mese koncepcióival, azonban mind Waters, mind Gilmour tagadták ezt.

1977 januárjában jelent meg az Animals című lemez, amely ismét dobogós helyezést ért el, Nagy-Britanniában és a tengerentúlon egyaránt, a kritikusok véleményét viszont megosztotta, sokan túl mesterkéltnek tartották az amúgy meglehetősen gitárközpontú lemezt. Az albumon keresztül a társadalmat mutatják be állatokon keresztül – az alapötlet George Orwell Állatfarmjából származik. A lemezen 3 hosszabb dal hallható (Dogs, Pigs, Sheep), amelyeket két rövid akusztikus darab (a Pigs on the Wing két része) foglal keretbe. A lemezhez kapcsolódó koncerteken tűnt fel a csapat kabalaállata, a felfújt malac, Algie, aki a nézők felett lebegett.

Pink Floyd

A Pink Floyd a filmvásznon is sikeres tudott lenni. Kilépve a kocsmák, klubok, majd a stadionok varázsából a Waters–Gilmour–Wright–Mason-négyes 1970-ben filmzenét írt Michelangelo Antonioni mára klasszikussá vált ellenkultúra mozijához, a Zabriskie Point-hoz, 1971-ben pedig közönség nélküli koncertet adtak Pompeji város ókori romjai között, amelyből sikeres koncert-mozifilm készült. A film hangulata így is nagyon megragadó, az ókori város és a Vezúv pedig még különlegesebb hangulatot adott neki. Itt érkeztünk el a rocktörténelem egyik legfontosabb pillanatához, hiszen bár több kiváló albumot adtak ki, az 1979-es The Wall című duplaalbum maga a tökély. Ez egy nagyszabású rockopera, amely Roger Waters saját szorongásait (háborúban elesett apja korai halálát, az 1950-es évekbeli brit iskolarendszer lelki elnyomását, saját szomorú fiúiskolai éveit és a háború utáni „szép új világ” megrendülését dolgozza fel egy fiktív rocksztár, Pink sorsán keresztül, akit a Live Aid kapcsán a világ jótevőjévé avanzsált Bob Geldof, a Boomtown Rats punkzenekar énekese alakított.

A diákok iskolai megaláztatásait az Another Brick in The Wall emlékezetes egyenruhás kisfiúi tették még hitelesebbé, a kiváló grafika pedig örökre a szívünkbe és a lelkünkbe égette a vonuló kalapácsokat, a húsevő virágokat és a vadászgépeket, ahogy a darabokra hulló párkapcsolatokat, a cinikus rockbiznisz embertelenségét, az 1970-es évek brit valóságát.

Alan Parker rendező élő szereplős jeleneteket és animációt innovatív módon ötvöző filmje szép sikerrel futott a mozikban, Gilmour és Mason próbálták meggyőzni Waterst, hogy nagyobb stadionokban is mutassák be az albumot – ő azonban erről hallani sem akart, ehelyett elkezdte írni a következő lemez anyagát. A zenekaron belüli feszültség ezt követően egyre csak nőtt a csapatban, amely végül Rick Wright kiszorításához vezetett. 1983-ra már Waters David Gilmourral is összeveszett, a The Final Cut (1983) felvételei során egyre fokozódtak Gilmour és Waters között az indulatok, mivel Waters nem hagyta Gilmour ötleteit érvényesülni, ami odáig fajult, hogy végül már egyszerre sosem voltak a stúdióban. A lemezt nem követte turné, Gilmour pedig levetette a nevét a közreműködők névsoráról.

Kollázs a lemezborítókból

1985 decemberében végül Roger Waters jelentette be, hogy kiválik a Pink Floydból, a zenekart pedig „kreatív időpocsékolásnak” nevezte. Ezzel egyidőben Waters második szólóalbumán, a Radio K.A.O.S.-on dolgozott, illetve elegánsan beperelte korábbi zenésztársait, mert szerinte nem használhatták volna a „Pink Floyd” nevet, de végül peren kívül megegyeztek egymással.

A Pink Floyd új fejezetbe lépett, amely a David Gilmour által vezetett korszak (1987–1995) néven vonult be a rocktörténelembe. Ez az időszak a zenei kísérletezésé volt. Gilmour vezetésével csodálatos lemezek születtek, ezek közül a legismertebbek az A Momentary Lapse of Reason (1987) és a The Division Bell (1994). Az A Momentary Lapse of Reason borítója a végtelent szimbolizálja, akárcsak az elképesztő dalaik, az On the Turning Away, vagy a Learning to Fly.

1990 júliusában elérkezett a The Wall új útja, hiszen a Potsdamer Platzon, a berlini fal helyén Roger Waters újra színpadra vitte a nagyszabású remekművet. A furcsán eklektikus, a Scorpionstól Cyndi Lauperen át Ute Lemperig terjedő sztárvendégsereggel előadott show a Live Aidhez fogható produkció volt, amely sok rajongó számára ma sem kedvelt, inkább felesleges önimádásnak állítják be Waters részéről. Waters az ezt követő években turnéin főleg Pink Floyd-klasszikusokat játszott, a 2006 és 2008 között például az 1973-as The Dark Side Of The Moon-t nyomta teljes egészében, kvadrofon hangzással, hatalmas méretű kivetítőkkel és más kellékekkel.

Az utolsó közös fellépés

1994-ben adták ki az utolsó Pink Floyd stúdióalbumot, a The Division Bell-t, ami egy újabb konceptalbum. A legszebb dalai minden bizonnyal a Coming Back to Life és a High Hopes. Előbbi olyan nyugalmat áraszt, mintha az édenkertben lennénk. A csapat számára ez a hattyúdal volt, 30 év után megtörtént az utolsó turné és a csapat nem hivatalos feloszlatása. A klasszikus felállásban a Pink Floyd 2005 nyarán lépett színpadra utoljára a Live 8-en. A londoni Hyde Parkban rendezett segélykoncerten a rajongók rövid ideig egy csodálatos, földöntúli élményben részesülhettek, hiszen újra összeállt a Waters–Gilmour–Wright–Mason-négyes. A koncert után Gilmour és Waters is úgy nyilatkoztak, hogy ez egy egyszeri kellemes alkalom volt, de nem kívánják megismételni, továbbra is a maguk útját kívánják járni.

Wright sajnos 2008-ban rákbetegség következtében elhunyt. David Gilmour azóta is több albumot adott ki, számos jótékonysági szervezetnek adományozott és 2003-ban a Brit Birodalom Rendje kitüntetés tulajdonosa lett. 2011-ben a Rolling Stone magazin a 14. helyre sorolta be Gilmourt a Minden idők 100 legjobb gitárosa listán. Számos más hangszeren is játszik, szabadidejében pedig repülőt vezet.

Roger Waters utoljára 2005. július 2-án, a Live 8 londoni koncertjén lépett színpadra korábbi zenésztársaival; ekkor gyűlt össze a Pink Floyd legnagyobb közönsége. 2006. február 3-án Gilmour a La Repubblica című olasz napilapnak adott nyilatkozatában azt állította, hogy a zenekar nem indul turnéra és új albumot sem jelentet meg, bár a tagok folytatják szólókarrierjüket és valószínű, hogy egymás albumain is játszanak majd. (Ehhez képest 2014-ben megjelent a The Endless River, noha nem igazán tekinthető soralbumnak, inkább csak korábban fel nem használt töredékeket kevert újra.)

A lelkes rajongók számára a most megjelent kötet igazi csemege: a teljes diszkográfia mellett a 11 fejezetben a könyvben több mint 200 képet találunk Syd Barrett, Roger Waters, David Gilmour, Rick Wright és Nick Mason fellépéseiről, közöttük ritka koncertfotókat, de a koncerttermeken kívüli életük őszinte vallomásait, pillanatképeit is. A könyv az apróságokra is figyelve több oldalt szán a The Dark Side of The Moon és a The Wall elemzésének, David Gilmour világhírű Fender Stratocaster gitárjának, vagy a Live at Pompeii-nek. A könyvet névjegyzék és a nagylemezek fényképes jegyzéke is kiegészíti. Mindenkinek kötelező darab, aki szeretne elmélyülni abban a csodában, amelyet a letűnt idők régi zsenijei nyújtottak és nyújtanak még ma is valamilyen formációban és médián.